1849 januárjának zord napjaiban nagy volt az öröm az erdélyi Medgyes városának szász elöljárói között.

- Ez biztos? – kérdezte a polgármester, amikor eljutott hozzá a hír.

- Biztos, polgármester úr! A rebellisek hadát őfelsége serege Vízakna mellett megsemmisítette!

- De hát Bemet?

- Őt magát, polgármester úr! Írmagjuk se maradt!

- És Bem? Vele mi van?

-  A hullája valószínűleg valamelyik sógödör mélyén várja a tavaszt!

- Akkor erre inni kell!

Ittak is derekasan.

A takaros szász városnak nem minden lakója vigadozott, olyanok is akadtak, akik szánták a magyar ügy vesztét – de az ilyenek inkább odahaza szomorkodtak.

A városházán hajnalig ropták a táncot.

Néhány nap elteltével császári svalizsér járőr lovagolt be Medgyesre.

- Báró Heydte őrnagy úr érkezik az önök városába még ma!

A magisztrátus virágos jókedvében volt.

- Díszkivilágítást adunk a hősöknek! – mondta ki a köz óhaját a polgármester.

Az ilyesféle díszkivilágítás nem volt olcsó mulatság, de a győzelem: győzelem. A máskülönben igen fösvény szász tanácsurak nem sajnálták a pénzt; pazar fényorgiával fogadták a bevonuló császári lovasságot. Csaknem nyolcszáz aranyforintjukba került, ami testvérek között is igen szép summa.

Kedvtelve nézegették a kentauroknak tűnő, büszkén lovagló szél szál osztrák és cseh katonákat. Ezek aztán szépek és elegánsak, nem úgy, mint azok az utálatos, ágrólszakadt magyarok! Minden csizma ragyog, minden bajusz kipödörve, a minden kardszíj fényesre suvickolva, a kakastaréjos sisakokon táncot jár a február eleji holdsugár.

Egész osztály dragonyos és egy század svalizsér! Legyőzhetetlen sereg! Az ember végre biztonságban érezheti magát! Ahol ennyi lovas dalia van, oda be se merik többé tenni a lábukat azok az undok rebellis magyarok!

Csak hát: ember tervez, Isten végez.

A február nyolcadikára ma is, mint minden évben, elérkezett a február kilencedike.

Heydte őrnagy úr csatába vitte a lovasságát. Az összes tarajos sisak selyemvirággal volt feldíszítve; a medgyesi úri társaság leányai tisztelték meg így a cseh és osztrák bajnokokat.

Aznap veszettül dörgött az ágyú. Piski felől.

Késő délután visszaért a lovasság. Fáradtak voltak, megtépázottak, sárosak és szótlanok. Néhány kakastaréjos sisak csúnyán belapult, és egyen sem volt selyemvirág.

A derék polgárok a fejüket csóválták. Ugyan derék utóvédet hagyhatott valahol Heydte báró úr, mert a csapat alaposan megfogyatkozott.

- Győzelem? – kérdezte félve a polgármester.

Ránézett az őrnagyra, és meghűlt benne a vér. Ez a sápadt, beesett arc, ez a szederjés, ezer ráncba szakadó homlok, ez a fénytelen szem, ez az üres tekintet; ez volna báró Heydte őrnagy úr? Akit veje urának is szívesen elfogadna?

- Hát mi történt?

- Az izgága Bem! Újra támad!

A polgármester megingott, mint akit szélütés ért.

- Bem?

- Bem hát! Segítséget küldött neki egy szerb rebellis, valami Damjanovich, vagy Damjanich!

Hát így állunk?

Még cifrább is lett.

Amikor a Nap kezdett alákonyulni, csatazaj támad a Farkas-kapu felől. Futva érkezett néhány szász polgár, és megzörgették a polgármester ajtaját.

- Baj van, polgármester uram! Vágják a mieinket!

Már nem is vágták, aprították. Az egyik tanácsnok Nelli nevű lánya felsikított az utca végén, amikor egy fess dragonyos hadnagy kardtól sebezve hullt a kövezetre.

A vérengző lovasok magyarok voltak; a székely huszárok egy százada, csupa mord tekintetű, ősz bajszú katona, meg csapat különös, pirossal zsinórozott szürke huszármundért viselő fiatal kölyök veres csákóban.

Ilyen katonát Medgyesen eddig nem láttak.

Heydte báró úr eltisztult a maradék dragonyosaival együtt.

Altmüller adóügyi tanácsos úr félnótás Hansi fiacskája felment az evangélikus templom magas tornyába, és folyvást harangozott – hátha meghallják a császári seregek. Biz nem hallották, vagy ha mégis, nem nagyon akaródzott nekik segítséget hozni.

Bezzeg a magyarok meghallották, a székely huszárok egy őrjárata máris megállt a torony alatt.

A medgyesiek oda se mertek nézni. Tüstént felkoncolják azt a buta gyereket.

- Hagyd abba, fiam, mert kirúgom alólad ezt a tornyot! – kiáltotta fel egy vén őrmester.

A Hansi gyerek megszeppent, megpróbált a másik oldalon lemászni, ott meg egy huszárkáplár csípte el. Fülénél fogva hozta elő.

- Ne tessék bántani, vitéz uram! – kérlelte az őrmestert a gyerek anyja, aki addigra előkerült.

- Már hogy’ bántanám, nénémasszony? Nem tökmagos gyerekek ellen harcolok! Takarodj haza, fiacskám, mert kiporolom a nadrágod!

A magyar lovasság parancsnoka a lengyel származású Zsurmay Lipót őrnagy volt. Parancsára összeröffent a városi tanácsnokok ijedt serege.

- Önök tegnap díszkivilágítást adtak az ellenségnek.

Behúzták a nyakukat, és a polgármesterre néztek.

- Ezt mi nem úgy gondoltuk, őrnagy úr.

- Nem? Hát hogyan?

- Minket kényszerítettek, őrnagy úr.

- Kényszerből csinálták?

Mind bólogattak. Zsurmay ádázul elmosolyodott.

- Engem nem akarnak ilyennel megtisztelni?

Összenéztek.

- Hát, ha parancsolni méltóztatik az őrnagy úr…

- Nem parancsolom.

- Mennyibe került önöknek a tegnapi illumináció?

- Sokba, őrnagy úr, nagyon sokba.

- Mennyi volt az a sok?

A polgármester egy pillanatig gondolkodott. Jó nagy összeget kell mondania, akkor ez a rebellis magyar tiszt megsajnálja őket a veszteség miatt, és békén hagyja a várost.

- Kétezer aranyforintba, méltóságos őrnagy uram.

Zsurmay füttyentett.

- Az szép pénz. Én nem kívánok önöktől ilyesmit.

Erre az összes szász ábrázat széles mosolyra nyúlt.

- Megkímélem önöket a fáradságtól.

Még szélesebben mosolyogtak, már csaknem olvadoztak.

- Megelégszem a díszkivilágítás költségével. Kérem a kétezer aranyforintot egy órán belül!

A szász arcokról lefagyott a mosoly.

Másnap Zsurmay őrnagy a lovasaival elszáguldott Marosvásárhely felé.

Akkor meg előkerült a dragonyosok egyik hadnagya. Étlen-szomjan bujkál az embereivel. Megitatták. Megetették.

Útiköltséget kért, hogy eljuthasson Nagyszebenbe, ahová Puchner főhadparancsnok úr őexcellenciája menekült.

Ez a “menekült” szó igen égette a szász füleket, és csípte a szász szemeket.

Másnap bevonult Bem.

A tanácsurak díszruhában hódoltak előtte, a polgármester még magyar szabású, tollas kucsmát is nyomott a fejébe. Jó szolgálatot is tett a rebellis fejfedő, mert amúgy igen hideg volt. A polgármester megköszörülte a torkát.

- Kímélje Medgyest, tábornok úr. – kérte Bemet  – Nekünk már nagyon is költséges ez a háború.