A néhai Gorcsakov, orosz cári kancellár szerette, ha humanistának nevezték. Társaságban ritkán mulasztotta el hangoztatni, hogy benne igazán van szociális érzékenység.

Egyszer kifestették ennek a derék, jóságos politikusnak a dolgozószobáját. Amikor visszatért, elfintorította az orrát, majd hívatta a gondnokot.

- Mi ez a fertelmes kigőzölgés?

- A festék, jó uram!

- Úgy? A festék? És azt képzelted, bejövök, hogy elrontsam az egészségemet? Csontig kellene kancsukáztatnom a hátad!

A gondnok kicsire összehúzta magát, volt már találkozása az emberbarát kancellár korbácsával.

- Bocsásson meg, nagyuram! - vinnyogta.

- Ültess ide azonnal két írnokot, adj nekik tömérdek munkát! Addig ne hagyhassák el a munkát, amíg a szoba tökéletesen ki nem száradt. Hadd lélegezzék be ezt a gőzt, legyen minél hamarabb egészséges itt a levegő! Ha már elvégezték a dolgukat, szólj nekem!

A kancellár elégedetten távozott; örült, hogy ilyen ésszerű megoldást talált egészsége kímélésére, elvégre általános érdek volt, hogy emberbaráti tevékenységét minél tovább gyakorolhassa.

—–

Fejezzem ki magam még érthetőbben?