Az önkényuralom idején Bacsó Pál úr istállójából négy csodaszép paripát loptak el.

A passzív rezisztencia ugyan megkövetelte, hogy a hazafiak ne érintkezzenek a nyakukra ültetett osztrák hatósági közegekkel, de ebben az esetben nem lehetett őket megkerülni, szabályos feljelentést kellett tenni.

Szívta is emiatt a fogát az öreg Bacsó. Nem nagyon bízott benne, hogy a lovak valaha is előkerülnek, mert az osztrák hatóság nemcsak idegen és magyarellenes volt, hanem verejtékesen bürokratikus is, emellett nagyon kevéssé hatékony – amilyen a túlzásba vitt bürokrácia mindig is lenni szokott.

Az öregúr eltöprengett azon, hogy a régi vármegyei világban a szolgabíró már lóra pattant volna a megyei hajdúkkal, vagy a pandúrokkal, ráüzent volna a szomszéd vármegyékre, esetleg egy szakasz huszárt kért volna a főhadparancsnoktól – és már vissza is hozta volna a lovakat. Talán éppen most akasztanák a lótolvaj csirkefogókat.

Na, ha már úgyse lesznek meg a paripái, legalább ne fáradjon maga a német beamter elé.

A kasznárt küldte maga helyett, tegye meg a feljelentést.

Na, nem ilyen egyszerű ám a bürokrácia…

A járási elöljáró a színe elé idézte Bacsó Pál uramat.

Az öreg nagy morogva-dörmögve-teremtettézve felvette az ünneplő dolmányát, és bevitette magát Jani kocsissal a járási székhelyre.

Órák hosszat várakoztatták.

Aztán meg valóságos kihallgatás-sorozatnak vetették alá.

Nem kevesebb, mint öt zsinóros nadrágot viselő Bach-huszár faggatta ki, és körmölte le akkurátus lassúsággal a Bacsó uramtól hallottakat, mire a járási főnök elé bocsátották.

Bacsó Pál uram szemügyre vette ezt a kegyelmesurat, és magában arra jutott, hogy ennél bach-huszárabb Bach-huszárt még nem hordott a hátán a föld.

A járási főnök nagydarab, kesehajú, vérmes német ember volt, az ábrázatán roppant vörhenyes pofaszakáll terpeszkedett a szélrózsa minden irányába; de az álla és a bajsza helye gondosan ki volt borotválva – ami magyar ember szemében igen furcsán festett.

Amit a természet oly bőven burjánoztatott a beamter orcáján, megtagadta odafent; mert a kobakján bezzeg nem volt semmiféle vörhenyes sörény – néhány szál haj szégyenkezett ott csak egymagában.

A vörös magyar nadrág különösen nevetségesen állt rajta; nemcsak a potroha meredezett ki belőle merész-ostobán, hanem ama testrésze is gömbölydeden rajzolódott elő, amely a vaskosan hömpölygő pocakot volt hivatva kiegyensúlyozni, és amelyen a járási főnök naphosszat ülni szokott. Lehetett volna annyi esze, hogy plundrát vagy pantallót húz a seggére, gondolta az öreg Bacsó.

A zsinóros-prémes búzavirágkék mente még katasztrofálisabb volt. Már kezdett idő előtt lerongyolódni, ráadásul a hónalján hatalmas izzadságfoltok látszottak, és olyan bűzt árasztott, hogy nem lehetett vele szemben szélirányban leülni.

Azonnal nekiesett Bacsó uramnak.

- Hány ölnyire van a háztól az istálló?

- Egybe van építve a házzal, ott van a végén.

- Mégis hány ölnyire van a ház bejáratától?

Bacsó uram nagyot nézett.

- Ez miféle kérdés? Miért fontos ez?

- Hány ölnyire van?

- Hát talán száz ölnyire. De ha oda akarna menni, van az háromszáz is.

- Ezt meg hogy’ értsem?

- Hát úgy, hogy kerülni kell. Ha nem teszi, orra esne kend a kerti szerszámokban, alantabb meg elsüllyedne a trágyadombban.

- Ne vicceljen velem!

- Nem vicc ez, higgye el. Ha rálépne kend a gereblye fejére, úgy orrba törölné az magát, rögtön akkorára nőne az orrmánya, mint a bazilika kilincse.

- Le kellene mérnie!

Bacsó Pál vállat vont:

- Legyen a kend akarata szerint. Ha legközelebb meghívom valamelyik lovat teára, okvetlenül lemérem.

A járási főnök dühös ábrázattal méregette. Most mi van? Vajon megsértette-e őt ez a buta magyar, vagy nem sértette meg?

- Északra vagy nyugatra néz az istálló ajtaja?

Bacsó Pál uram erre még nagyobb szemet meresztett. Biza tudja azt a hóhér! Ez meg mire jó? Annyi sütnivalója azonban volt már, hogy ezt nem felelheti. Rávágta hát:

- Leginkább keletnek!

A járási főnök cirkalmas betűkkel felírta az előtte fekvő papírosra: Az istálló ajtaja keletre néz.”

Bacsó Pál uram a fejét csóválta.

Záporoztak rá a további kérdések:

- Hány ajtó van rajta?

- Mikor épült?

- Mivel van fedve?

Bacsó uram megfelelt mindegyikre. A végén a járási főnök nagy szuszogva letette a plajbászt.

Erre már Bacsó uram cihelődött volna, de most meg imigyen röffent rá a beamter:

- Esküdjék meg, hogy a lovakat valóban ellopták!

Az öreg vállat vont.

- Megesküszöm én szívesen. Megesküszöm én erre is, másra is. leginkább arra, hogy ilyen eljárással soha elő nem kerítik a lovaimat!

——-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?