Mikszáth Kálmán volt Kosztolányi minősítése szerint a magyar irodalomban a boldog író. Kedélyes, optimista természete, kedvessége, humorérzéke sok rajongót szerzett neki. Életszemlélete a művein is átsugárzott. Idősebb kortársával, Jókaival együtt megteremtették a modern értelemben vett magyar olvasóközönséget.

Mikszáth kedélyesen tűrte a kritikát. A sznobizmust nagyon nem szenvedhette ugyan, de kedélyes megjegyzéseken kívül egyébre sohasem ragadtatta magát vele szemben.

Ha interjút adott, mindig elmondta, hogy ő szeret írni, a munka boldogítja, és éppen olyan szeretettel néz a készülő műre, ahogyan atyjafiai, a felvidéki gazdálkodók szemlélik földecskéjüket, vagy a házuk táját.

Gyakran faggatták regényírói szokásairól, hogyan, miképpen tervezi meg előre a történeteit.

„- A fejemben vannak. – felelte ilyenkor. – Higgye el, öcsémuram, én is nagyon kíváncsi vagyok, miképpen folytatódik majd.”

Egyszer egy tudálékos ifjú azt fejtegette neki bő lére eresztve, hogy bezzeg a nyugat-európai regényírók feszesen megtervezik előre a cselekményt, valahogy úgy, ahogy az építész teszi a kormányzati épületekkel; szinte körzővel és vonalzóval. Mikszáth nemigen hederített a burkolt szemrehányásra, kedélyesen bólintott, és elmosolyodott a bajsza alatt.

Erre az ifjú titán nem tudta tovább türtőztetni magát:

- Flaubert, Thackeray és más modern nyugat-európai írók azt mondják, az írás mérhetetlen szenvedés.

A nagy palóc erre is csak elmosolyodott:

„- Amit szenvedve írnak, azt olvasni is szenvedés. Én nem akarok szenvedést okozni az olvasóimnak, kedves öcsémuram.”

Mikszáth a maga korában is igen népszerű író volt, könyveit sokan forgatták örömmel. Némely honfitársunk kezébe azonban igen tekervényes úton jutottak el a munkái.

Történt egyszer, hogy egy sznobizmusban és boldogtalanságban fuldokló magyar grófné – az egyszeri grófné – szokásos hétfő reggeli találkozásaik alkalmával könyveket kért a férjétől. Ötven felé közeledve őnagysága már ráunt a contesse irodalomra (Eme kontesz-irodalomról Bánffy Miklós regényeiben olvashatunk bővebben) és komolyabb műveket kezdett falni. Férjével hozatta a könyveket, kéréseit mindig a szokásos hétfő reggeli házastársi konferenciáikon közölte. (Máskor nemigen találkoztak – a házastársi ágyban főleg nem, ott nála alkalmasabb személyeket látott vendégül a gróf.)

- Kérem, uram, – mondta szertartásszerűen a grófnő. – hozasson nekem angol könyveket. Az egyik író regénye különösen megnyerte a tetszésemet. Műve, a St. Peters’s Umbrella véleményem szerint az utóbbi esztendők egyik legjobb angol regénye. Szeretnék még többet olvasni ettől a szerzőtől.

A gróf gyanút fogott.

- Hogy hívják azt a szerzőt, kedvesem?

- Mixath.

A gróf nagyot nevetett.

- Drága asszonyom, az nem angol, hanem magyar.

- Magyar?

- Hogyan. Képviselőtársam. Jól ismerem. Zseniális író, sokan kedveljük a munkáit. Ha akarja egész sereg könyvet hozatok tőle önnek egy órán belül, de eredeti nyelven – azaz magyarul.

A grófné gőgösen szegte fel a fejét.

- Nem kell. Ne hozzon. Ha magyar, nem kell!

Fejezzem ki magam még érthetőbben?