MÁSODIK RÉSZ

Nem tehetek róla. Beléhajszolt asszonyom kétségbeesett, segélykérő tekintete, meg az évezredek indulata. Nem és nem! Ettől nem hagyom magam megfosztani, bármi történjen! Ha le is lépek az útról, majd visszatalálok rá a magam emberségéből.

Egy szemvillanás volt. kinyújtott mutatóujjammal megböktem az óriás nyakán a halál pontját, és a nagy bálvány akkád zúgva összecsuklott.

Aztán tettem feléjük egy lépést. Egyet. Egyetlenegyet. Hátrahúzódtak. Visszaűzte őket e tekintetem.

-         Békében távozhattok – mondtam nekik – de többé ne térjetek vissza!

Néztek, mint a sóbálvány. A sunyi képű szemében tetten értem az ősi, kimondhatatlan nevű rettegést.

Szélfarkas parancsokat dörmögött, miközben hitetlenkedve bámult rám.

Biztos volt benne, hogy most élni fogok a hatalmammal. Ebben sajnos nem is tévedett. Ezért aztán inkább gyorsan a szárnya alá gyűjtötte megszeppent és önbizalmukban megingott gazfickóit, és faképnél hagyott.

Szélfarkas először hátrált meg előlem. Egyúttal Sarrukinu akkád király legyőzhetetlen harcosainak egy csoportja is megfutamodott egy pocakos és pojácakülsejű kis írnokocska elől. Megőrizhettem asszonyomat. Még több mint harminc esztendeig élhettünk együtt az akkád uralom alatt. Jó és hűséges teremtés volt. szépségét nem hasonlíthattam Holdsarlóéhoz, de ebben a pillanatban nekünk egymásra volt szükségünk.

Szélfarkassal való találkozásomat sokkal később, Babilonban elmeséltem Napsárkánynak, aki akkor Marduk papja volt.

-         Úgy kellett neki! – nevetett a bátyám. – Szeretem, ha néha megfricskázzák az orrát! Túl magasan hordja. Pedig nincs igaza. Az én világom ugyan már elmúlt, de az övé még mindig nem jött el.

-         Te viszont a magadét csak a múltban keresheted – feleltem neki. – Most és mindenkor.

-         Csak vigyázz! – nézett rám vesébe látó sötét szemeivel. – nehogy úgy járj, mint én. Hogy egyszer csak fogyni kezd a hatalmad.

-         És Szélfarkas hatalma?

-         Neki nem volt soha – krákogta az öreg. – nem is hitt benne.

-         Én se,

-         Neked mégis van, mert sohasem éltél vissza vele. Ezért gyűlöl téged Szélfarkas. Velem kiegyezne, veled soha.

-         Ki tudja, - mondtam bátortalanul. – Talán, ha egyszer eljön az én időm, megbékélhetünk mindannyian.

-         Az az idő sose fog eljönni – recsegte Napsárkány. – Te szerencsétlen álmodozó!

Később elgondolkodtam, mikor kezdett el gyűlölni engem Szélfarkas. Régen, nagyon régen. Valamikor történetünk kezdetén.

                                                                       X

Tizenhárom esztendős voltam, amikor apám először vitt el Asztlantba.

A Tengerasszony hatalmas gálya volt vörös vitorlákkal, sudár árboccal és tömérdek acélizmú evezőssel. Erős, tengerálló jármű, ügyes hajóépítők munkája egyetlen fémszeg nélkül. Alig tizenöt esztendeje járta a tengereket. Pompás, csodaszép hajó volt, bárki megirigyelhette. Tapasztalt tengerészek nyugodtan kimerészkedhettek vele az óceánra. A legénység számára azonban mégis apám jelenléte adta az igazi biztonságérzetet.

Apám varázsló volt, a szó ősi értelmében. Leginkább életrevaló példánya egy csődbe jutott, kiveszőben lévő fajnak. De sajnos már nem tudott megszabadulni a hatalmától. Az összeomlást előre látta, de semmit sem tudott tenni ellene. Ideje fogytán volt.

Hatalmáról régen lemondott. Nem élt már varázslattal, akkor sem, ha veszélyben volt. a derék tengerészek nem is sejtették, hogy a nyugodt, eseménytelen hajóút titka nem a nagyhatalmú varázsló praktikáiban, hanem csupán a rendkívüli szerencsében rejlik. Meg sem fordult a fejükben, miért szánja rá magát valaki egy hosszadalmas és veszélyes tengeri útra, ha egyszerűen ott teremhetne, ahol lenni akar. Később, ha fémtárgyak hajlításával, távolbalátással vagy egyéb sületlenségekkel foglalkozó pojácákat láttam, mindig eszembe jutott apám bölcs önmérséklete. Emezek birtokába kerültek a hatalmas varázstudomány egy röpke porszemének, amelynek mibenlétéről fogalmuk sincs – rögtön szükségét érzik, hogy minél nagyobb tömeg előtt hencegjenek vele; míg apám a valóban nagytudományú varázsló kínos gondossággal őrizkedett mindenféle mutatványtól.

Valamelyik este a Tengerasszony palánkja mellett álldogáltam, és a hullámok játékában gyönyörködtem. Nem messze mögöttem hasította a vizet a háromágú halfarkat formázó jókora kormányevező. Valahogy ebben a pillanatban megéreztem, hogy el fogom veszíteni apámat, és hogy ennek így kell lennie. De még lázadoztam. Miért nem tanít engem apám varázstudományra? Meg is kérdeztem tőle.

-         Tudod, Fénysugár, - simogatta meg szelíden az arcomat. – azt akarom, hogy igazi életed legyen. Így is több lehetőséged lesz, mint a többi embernek. Azt tanácsolom, hogy a meglévő hatalmaddal se élj. Soha, semmikor.

-         De miért, apám?

-         A varázslók magányos, meddő és gonosz lényekké válnak, fiam. Elveszi az élet értelmét a mindentudás csömöre. Minden hatalmunk dacára tehetetlenné válunk a legfontosabb dolgokban. A mi világunknak vége, Fénysugár. Mindent tudtunk, mégsem értünk el vele semmit, csupán azt, hogy szűkre szabtuk az utánunk következő nemzedékek lehetőségeit.

-         Mi jön ezután, apám?

-         A földhözragadtak kora, fiam. Más utakat járnak, más igazságokat találnak, másutt keresik majd az élet értelmét; mégis boldogabbak lesznek nálunk.

Másnap hajnalban feltűntek a láthatáron Asztlant hegyei. A híres szigetország látványa minden utast a fedélzetre csalt. Asztlant lassan kibontakozott tengerkék ködéből, s mindinkább fölénk magasodtak az irdatlan vörös és fehér parti sziklák. Tengerben nyugvó óriási fenevadnak látszott a sziget.

A partok előtt kis hajók százai sertepertéltek, de láttunk néhány méltóságteljesen tovaúszó nagy gályát is. utastársaink elragadtatott kiáltásokra fakadtak.

-         A boldog Asztlant!

-         Itt lenne jó élni!

Apám összerázkódott.

-         Bolondok!

Megütközve néztem rá.

-         Miért, apám?

-         Mert Asztlant csak egyharmad rész valóság, de kétharmad rész káprázat.

Megrökönyödtem.

-         Hogyan? – tátottam el a számat. – Úgy tudom, Asztlant egyike a világ leghatalmasabb országainak. Az asztlantiak nem foglalták-e el úgyszólván a szemünk láttára a Nagy Öböl legtöbb partszakaszát? Nem úr-e a hadiflottájuk az öböl legmélyén is? nem tartják-e uralmuk alatt a Kettős Kontinens mérhetetlen területeit?

-         De igen – bólogatott apám. – De ez is kevés.

-         Mi hát a baj?

-         Vannak szilár földek, Fénysugár, - nézett rám szeretettel az apám. – amelyek az idő végtelenjében hol ide, hol meg oda csapódnak, de azért mindig megmaradnak. Ez a nagy sziget – mutatott az asztlanti partok felé. – nem ilyen. Ezt a vulkánok szeszélyes erői tartják a tenger színe fölött. Olyan, mint a libikóka; egyszer az óceán mélyére bukik, másszor ismét kiemelkedik. Egyszer majd elnyeli a tenger, hogy nagy sokára megint visszaadja.

-         S a birodalom?

-         Az majdnem olyan tökéletesen elenyészik majd, mint a varázslók világa, fiam.

A Tengerasszony mellé gyorsjáratú asztlanti hadigálya siklott, s hamarosan tollkoronás napfejdíszt viselő tisztek léptek a hajónk fedélzetére. Kormányosunk alázatosan hajlongva köszöntötte őket. Nagyon nyúlánk, vörös vagy gesztenyebarna hajú emberek voltak, testfelépítésük jellegzetesen asztlanti; nagyon széles váll és nagyon keskeny csípő. Ami persze nyilvánvalóan az állandó rendszeres testedzés következménye volt.

Az utasokkal igencsak félvállról beszéltek. Kezdetben apámnak is pökhendi kérdéseket tettek fel, de gyorsan észre tértek. Sőt egyikük kijelentette, hogy Vindorex hajónagy úr nagy megtiszteltetésnek tartaná, ha a híres varázslót és fiát hajója fedélzetén üdvözölhetné.

-         Köszönöm, - felelte apám szokatlanul ridegen. – de a Tengerasszony fedélzetén szeretném elérni a kikötőt – amivel a kormányost örök hálára kötelezte, engem meg elbúsított, mert örömmel szétnéztem volna ennek a rettenthetetlen tengerjáró népnek egy hadihajóján.

Félelmetes fekete szikla alatt siklottunk be a kikötőt övező egyik csatornába. Innen tekintélyes, folyamszélességű vízgyűrűbe jutottunk, ahol hemzsegtek a hajók. A víz színét szinte elborították a különféle vízi alkalmatosságok. A Tengerasszony kormányosa el sem mert mozdulni a helyéről, s ez alkalommal az evezősöket is személyesen dirigálta. Az asztlantiak gyakran megkorbácsolták az olyan kormányost, aki ügyetlenségével ütközést vagy egyéb szerencsétlenséget okozott a szigetbirodalom vízi útjain.

Így eveztünk át egyik csatornagyűrűből a másikba, miközben egyik ámulatból a másikba estem. Jobban védett tengeri kikötőt azóta sem láttam. Ebben a jól átgondoltan létrehozott csatornalabirintusban semmilyen támadónak nem volt esélye a váratlan rajtaütésre, sem arra, hogy elkerülje a rettegett asztlanti csatahajókkal való találkozást. Minden idők legerősebb tengeri állama a világ közepén. Hát igen, ekkor sokan úgy vélték, Asztlantnak minden esélye megvan arra, hogy örök időkre világhatalom maradjon.

A következő földhányás közepén már erődfalak magasodtak. Vakító sárga ragyogással villogtak a napfényben.

-         Oreikhalkhosz! – ordította valaki. – Nézzétek, oreikhalkhoszból vannak a falak!

-         Közönséges sárgaréz – nevetett apám. – Van nekik belőle bőven.

-         Sárgaréz? – néztem rá megrökönyödve. – Azt hallottam…

-         Az oreikhalkhosz nem más, mint közönséges sárgaréz.

A csatorna mentén most már lakóházakat, palotákat és templomokat is láttunk. Utóbbiak kivétel nélkül lépcsőzetesek voltak. Leggyakrabban három, ritkábban hat vagy hét szintet építettek egymásra, a kiugró homlokzatokat három részre tagolt, tömzsi oszlopok tartották. Az egész építmény meredek talapzaton állt, a bejárathoz lépcsősor vezetett. Ily módon a tipikus asztlanti templom lapos gúlához hasonlított; olyan volt, mint a látóhatár szélén kéklő, lapos hátú, kúpban végződő tűzhányók. Vagy mint a tenger fodrozódó hullámai. A paloták többsége ugyanezt a mintát követte. Az oszlopokat és az épületek homlokzatait érccel vonták be; legtöbbször olvasztott ónnal, ritkábban az említett különleges sárgarézzel; a királyi palotát, a Tengeristen főtemplomát, meg még néhány tucat épületet pedig ezüsttel. Állítólag a királyi palota belsejét arannyal, de erre már nem emlékszem. A fáma szerint a Tengeristen templomának tornyát színarany borította, de ez nem igaz, hiszen előbbi leírásomból is kitűnik, hogy az asztlanti templomoknak nem voltak tornyaik. Az oromzat néhány pontján valóban volt aranyozás, ezt magam is láttam. Az impozáns méretű, tetszetős templomok és paloták ércbevonatának szemkápráztató ragyogása szinte elvakította az érkezőt. Asztlant székhelye a fényes háztetők városa volt. hatalmas területen szétterpeszkedve vigyorgott arcunkba tüneményesen csillogva-villogva a legelképesztőbb, legelképzelhetetlenebb, minden mesebelin messze túltevő gazdagság. Káprázatos látvány volt, azóta sem láttam hozzá foghatót.

Amikor közelebb értünk az egyik templomhoz, ácsorgó emberek százait pillantottam meg a déli hőségben. Csodálkoztam. Csupán egészen közelről derült ki: nem emberek, hanem szobrok tömege aszalódik a napon. A hívők fogadalmi ajándékai. Akadt közöttük sárgaréz borítású is.

Közben kormányosunk komoly bajba keveredett. Tapasztalt ember létére mégis elvétette az irányt a zegzugos csatorna-ösvényeken, s egyszerre teljesen kihalt helyen találtuk magunkat. A kormányos rosszat sejtve fordította meg a Tengerasszonyt, de már kárba veszett minden igyekezete, mert megfoghatatlan gyorsasággal előkerült vagy nyolc-tíz kisebb hadihajó. Szempillantás alatt körbefogtak bennünket, és mindenfelől fegyveresek özönlöttek hajónk fedélzetére. Egy fiatal asztlanti tiszt minden teketória nélkül pofon verte a kormányost, emberei halálra rémült legénységünket ütlegelték.

Hatalmas tollkoronát viselő, markáns arcú, idősebb tiszt lépett a fedélzetre, és roppant ingerült hangú parancsokat rikoltozott. Döbbenten láttam, hogy kormányosunk, ez a sokat próbált, nagydarab ember térdre hullva zokog.

A tollkoronás tiszt tovább fontoskodott, s már éppen elindult a hátsó fedélzet felé, amikor földbe gyökerezett a lába. Apám állt előtte teljes varázslói ornátusában.

Folytatása következik.