HARMADIK RÉSZ

A tiszt megrökönyödve hátrahőkölt, apám pedig csak állt, szétvetett lábbal, keményen a szemébe nézve, de olyan számon kérő arccal, hogy az asztlanti akaratlanul is szükségét érezte a magyarázkodásnak.

-         Bocsánatodért esedezem, uram, de ezek a hitvány ebek – a kormányos és a legénység felé intett – bűnt követtek el. Ez hadi övezet, ahol semmi keresnivalójuk. Citaltan tengernagy úr parancsa értelmében a kormányost azonnal felköttetem az árboccsúcsra, a legénységet megbotoztatom és eladatom rabszolgának, a hajót pedig elkobzom.

-         Nem – mondta apám végtelenül halk, de acélkemény hangon. – nem fog bántani senkit. Az embereiddel együtt azonnal kotródj a hajómról!

-         Bocsáss meg, uram – erősködött a tiszt. – de teljesítenem kell Citaltan tengernagy úr parancsát!

-         Rendben van – felelte apám. – ebben az esetben kénytelen leszek az első távozó hajóval elhagyni a kikötőt anélkül, hogy találkoznék a királyoddal, aki hívatott. Előtte megüzenem neki, hogy azért távoztam, mert nem volt ínyemre a tengernagyod parancsa.

Az asztlantiak pillanatokon belül eltakarodtak a fedélzetről. A Tengerasszony hamarosan horgonyt vetett az egyik kereskedelmi kikötőben.

Ekkorra már határozottan csömöröm volt a fénylő falaktól és a palotáktól. A kor legnagyobb városát ridegen ünnepélyesnek találtam. Apám kedvetlensége ebben csak megerősített.

A kikötőben elegáns szekér várt bennünket, előtte ismeretlen állatok. Sokkal kecsesebbek a hegyi szamaraknál, amiket eddig ismertem.

-         Mik ezek, apám?

-         Lovak. Ezek vonják az asztlanti harci kocsikat.

Az utazás nem volt kellemetlen, látnivaló jócskán akadt. Utunk a város előkelő negyedén keresztül vezetett, káprázatos paloták között. A párjukat ritkító épületek némelyike láttán elállt a lélegzetem.

-         Micsoda fényűzés!

-         Drága börtönök ezek, fiam

-         Börtönök?

-         A királyi városok nagyurai aranykalitkában élő, rettegő csőcselék. Soha ne tévesszen meg az aranyozott hajlék. Abban mindig a szolgaság lakik. Messze kerüld el! Az itt élők a király madzagon rángatott bábjai, akikkel tetszése szerint rendelkezik. Innen a leggyakrabban a vérpadhoz vezet az út. Folyton résen kell lenniük. Minden szavukra vigyáznak. Sohasem tudhatják, melyik társuk áskálódik ellenük, és mivel rágalmazza őket. az aranyfalak között nincs barátság.

Megérkeztünk apám vendégbarátjának, Takoatl úrnak a házához. Közepes méretű, minden színes máz nélküli hófehér épület volt, szerény kisöccse a körülötte hivalkodó palotáknak.

Takoatl, a házigazda igen derék ember volt. Egykor varázsló, akár apám, és kortalan, mint az idő. Hatalmát ő is feladta, és átengedte testét a természetes öregedésnek. Gyönyörű, fekete hajú, sudár, de már nem fiatal asszonnyal élt. A hölgyet Ilkesznek hívták, a Kettős Kontinensről származott. Szerették egymást, mint a kamaszok.

Az ebédnél öten ültünk. Apám, Takoatl, Ilkesz, a házigazda Tlaszkó nevű, villogó szemű fia és én. Magam természetesen a vendég jogán, hiszen zsenge korom miatt még mindig a gyermekasztal mellett lett volna a helyem. Persze ki se mertem nyitni a számat.

A férfiak közömbös dolgokról beszélgettek, de így is sok érdekeset hallottam. Például azt, hogy a Nagy Öböl valamelyik barbár népe megtagadta a véradó fizetését, és jövő tavasszal a király flottát indít ellenük.

-         Mi az a véradó? – kérdezte apám.

-         Fiatal fiúk és szüzek, akiket a Tengeristen oltárán kell feláldozni.

Elment az étvágyam.

Később Tlaszkó vett a pártfogásába, és a lófogaton bebarangoltuk a várost.

Késő délutánra nagyobb lett a nyüzsgés. Mindenféle bőrszínű emberek hemzsegtek az utcákon tiritarka öltözékben. A hatalmas, kövezett piactéren rikoltozó árusok kínáltak az égvilágon mindent. Vásároltunk is egy csomó limlomot.

-         Akarod látni a Tengeristen templomát? – fordult hozzám Tlaszkó.

Akartam hát.

A templom a királyi várban volt. mord arcú katonák engedtek be bennünket apáinkra való tekintettel. Nekem külön elmagyarázták, micsoda hallatlan kegy Őfelségétől, hogy nekem az idegennek megtekinteni engedi Asztlant legszentebb helyét.

Láttam a nevemet egy táblán, cikornyás asztlanti hieroglifákkal. Mellette ez állt:

„Csak egyszer!”

Valósággal szenvedtem, mire elsajátítottam ezt az elképesztően bonyolult írást.

A nagytemplom voltaképpen a Tengeristen és Klétaó istennő közös temploma volt. állítólag a helyén fogantak és születtek az isteni pártól a tíz asztlanti tartomány uralkodó családjainak ősei. A templomot még a vár belsejében is külön kerítés vette körül. A híres aranykerítés ugyan aranyozott sárgaréznek bizonyult, de a templom tagadhatatlanul impozáns látványt nyújtott.

A hatalmas szoborpark teljesen eltakarta a bejáratot, ami így váratlanul magasodott elénk. Csak bent tudatosodott bennem, micsoda hatalmas építmény belsejében állok. A lenyűgöző méretek rám ültek, parányinak éreztem magam. A templombelső roppant térhatását a káprázatosan összezsúfolt mindenféle díszítés hihetetlenül felerősítette; a fülledt és nyomasztó csarnok a túlvilág mindent elsöprő hatalmát volt hivatott jelezni.

Ami a templom méreteit illeti, későbbi írók egy stadionnak mondták a hosszúságát, ami erős túlzás. Körülbelül akkora lehetett, mint a legnagyobb későbbi katedrálisok.

Mihelyt felocsúdtam első döbbenetemből, óriási szoborcsoport vonta magára a figyelmemet. Delfineken lovagló nőalakok szédületes tömege villogott a sok ezer gyertya fényében. Eltelt néhány pillanat, mire megértettem, mi zavar bennük: halfarkuk volt. A száz vízi sellő. Alkotójuk ezzel a brutális sokasággal túllőtt a célon, a tömeg megölte a méltóságot. Megriasztott tavi boszorkányok tanácstalan csoportjának tűntek. Kevesebb több lett volna.

A tengeri nőstények körülvettek egy újabb gigantikus aranyozott szobormonstrumot, hat ló vonta kétkerekű szekeret, amelyben hatalmas férfialak állt. Maga a Tengeristen. Feje a mennyezetig ért. Kezében valamilyen tárgyat lóbált. Utóbbit előbb közönséges szigonynak véltem, később rájöttem, hogy háromágú kormányevező. Asztlanti viselt, arany, ló, harci szekér, kormányevező; íme együtt az asztlanti hatalom összes rekvizituma. Ez volt az istenük, akit imádtak.

Az oltárkő kunyhónak is beillett volna. Fehér sziklából vághatták ki irtózatos munkával. Közepét rozsdabarna foltok éktelenítették.

-         Ez mi?

Tlaszkó habozott a válasszal. A mellénk kísérőnek kirendelt testőrkatona gyorsan arrébb somfordált. Hálásak lehettünk neki; mindeddig tökéletesen észrevétlen maradt, és később sem alkalmatlankodott semmit. Pedig ki voltunk neki szolgáltatva; tagbaszakadt ember volt, bármelyikünket fél kézzel a falhoz kenhetett volna.

-         Mi ez? – kérdeztem újra.

-         Tudnod kell, Fénysugár – kezdte vontatottan Tlaszkó. – először apám fia vagyok, és csak utána asztlanti…

-         Mondd már, mi ez!

-         Vér, Fénysugár – felelte alig hallhatóan.

Nem értettem meg a válasz jelentőségét.

-         Miféle állat vére?

Szegény Tlaszkó! Fenékig itattam vele a keserű poharat.

-         Nem állaté.

-         Hanem?

-         Emberé.

Megborzongtam. Hirtelen aggódni kezdtem Tlaszkóért.

-         Fiatal asztlantiak vére?

-         Néha igen, de asztlantikat csak különleges alkalmakkor, vagy nagy veszély idején áldoznak fel. Ha valamiért ki kell engesztelni a Tengeristent. Az áldozatok zöme idegen.

-         A véradóba küldött fiatalok?

-         Ők.

Gyűlöltem Asztlantot. Azt kívántam, süllyedjen az óceánba.

Odakint nagyot szippantottam a friss levegőből, és szempillantás alatt leértem a számos lépcsőfokon. Nem akartam látni a Tengeristen templomát.

Tlaszkó csak nehezen ért utol.

-         Alkonyodik – mondtam neki. – Ideje hazamenni.

-         Haza? A városban ilyenkor kezdődik az élet!

-         Csak nem valami csapszékbe akarsz vinni? – vontam össze a szemöldököm. A kocsmának minden megjelenési formáját kerültem egész létezésem alatt.

-         Dehogy! Apám szíjat hasítana a hátamból.

-         Hát akkor?

-         Egy jósnőre gondoltam.

Fiatal voltam, kíváncsi és szeles. Miért ne?

-         Menjünk!

A jósnő vénséges volt és szerfelett retkes. A helyiségben párás ködgomolyként terült szét a mosdatlanság savanyú aromája. Csontok, kristályok, gömbök, füstölők, sejtelmes fény, mindenféle komor tárgyak a babonás látogatók elrettentésére. Éreztem, amint kiül arcomra a gúnyos mosoly. Varázsló fia voltam, ismertem az igazi hatalma. Ez itt ordítóan talmi volt. először kerültem szemtől szembe a habókosan tudálékos álbölcsességgel.

-         Na, banya, - kiáltotta Tlaszkó. – jósolhatsz két varázslófinak!

A vénség megrettent.

-         Menjetek innen! Nektek csak a Papnő jósolhat!

Részegítő éjszaka volt. Mámor táncolt a levegőben, és a holdsugárral belopta magát szemembe, szívembe, lelkembe. Szilaj voltam, mint a harmadfű csikó. Futni, tombolni, repülni akartam. Mit nekem föld, mit nekem ég, mit nekem Asztlant, mit nekem az egész világ. Senkitől se féltem.

-         Hol az a papnő?

Tlaszkó aggodalmasan nézett rám.

-         Mégis ideje hazamenni.

-         Most már nem! Megnézem magamnak azt a Papnőt!

Tlaszkó nagyot sóhajtott.

-         Szűz vagy még, Fénysugár? Remek bordélyházat tudok a közelben.

Szűznek ugyan szűz voltam, de tudatlannak már nem tudatlan.

-         Közönséges kupleráj? Oda nem megyek! A Papnőt akarom!

Tlaszkó a füle tövét vakargatta.

-         Látom, finnyás vagy. Igazad van, a Szerelemistennő papnői ezerszer többet érnek elmegyünk hozzájuk.

-         A Papnőt akarom!

-         Felejtsd el! Vagy a Szerelemistennő temploma, vagy haza.

-         A Papnőt akarom!

Tlaszkó még győzködött pár percig, aztán vállat vont.

-         Jól van, öcskös. Elviszlek, de magadra vess!

Folytatása következik.