SZÁZHETVENKETTEDIK RÉSZ

Miért?

A kultúrában sohasem létezik olyan jelenség, amelynek csak egyetlen oka lenne. Itt is több, de egymással nagyon is összefüggő okkal számolhatunk.

1)      Az „intellektuális elzárkózás” minden korban megteremti a maga elkülönült, preciőz nyelvhasználatát.

Ha valamely, a kultúrában tevékenykedő, vagy urambocsá azt éppenséggel nyílt vagy rejtett hatalmi eszközökkel uralni szándékozó, önmaga számára nagy fontossággal bíró csoport nincs arról meggyőződve, hogy képes valóban hozzájárulni a kultúra egyetemességéhez, semmire sincs nagyobb szüksége, mint a nyelvi elzárkózásra.

Az elzárkózás természetesen kiterjedhet a külsőségek sokféle formájára is, ruházkodásra, öltözködésre, jelvényhasználatra, vagy bármi hasonlóra. Ezek azonban a kultúra területén nem tudnak jelentős befolyást gyakorolni. A nyelv annál inkább.

A nyelvi elkülönülés a társadalom tömegeitől való elzárkózást szolgálja, ezzel a csoport hivatali hatalmát igyekszik konzerválni.

2)      A bonyolult és ködös szóhasználat másik célja a kanonizált művek tekintélyének növelése azok állítólagos „magyarázatával”.

A kánont körülvevő infrastruktúra pontosan tisztában van vele, hogy az általuk értékké nyilvánított művek – finoman szólva is – magyarázatra szorulnak. A mai irodalomtudósok kortárs kanonizált művekkel foglalkozván igen gyakran kénytelenek megjegyezni, hogy valamelyik mondat, sor, megjegyzés, szófordulat, bekezdés, vagy még nagyobb egység első olvasásra banálisnak, zagyvának, értelmetlennek, vagy éppen alpárinak „tűnik”. De – és itt következik a ködösítés.

Természetesen merőben más, ha valami csak banálisnak, zagyvának, értelmetlennek, alpárinak tűnik, mintha valóban az. Az előbbi nemigen szorul védelemre, az utóbbi azonban gyakorlatilag védhetetlen. Mit lehet kezdeni egy védhetetlen szöveggel? Magyarázni.

Ha egy önmagában különösebb értéket nem képviselő szöveget értékké akarunk kanonizálni, az allegorizálás eszközéhez kell folyamodnunk. Hasonló célra ezen kívül az ember egyéb szellemi fegyverrel nem rendelkezik.

Ezen a ponton derül ki, hogy a jelenlegi kánon egyfajta profán vallásként funkcionál. Az allegória a megállapodott vallási hitrendszerek nyelvi és művészeti eszköze.

Annak idején a német klasszika gondolkodói, és különösen Goethe elvi alapon kárhoztatták az allegóriát. A weimari költőfejedelem egyenesen a művészet/vagy nem művészet egyik legfőbb kritériumának tekintette a szimbólum és az allegória közötti különbséget. Schelling egyik levelére válaszolva – amelyben a filozófus tanácsot kért, hogyan kell egy költői tehetséggel rendelkező fiatalember helyesen nevelni, Goethe ezt felelte:

-         Értesse meg vele, mi a különbség szimbólum és allegória között!

Nehéz Goethe véleményével nem egyetérteni. A szimbólum nyitott, új és új tartalmakat magába olvasztani képes jelkép. Profán értelemben is használható, de eredete az emberi lényeg birodalmából fakad. Megújulni képes, akár egyetlen személy is új összefüggések közé helyezheti.

A szimbólum nem profán jelkép. Ereje a belső emberi tartalmakra való reagálásban van. különböző kultúrkörhöz tartozó emberek számára is lehet jelentése, mozgósító ereje.

Az allegória merőben más. Közönséges megegyezésen alapul. Valami mostantól egészen mást jelent a számunkra, mint ami valójában. Az allegória zárt világ, más kultúrkörhöz tartozónak semmit sem mond.

Az allegória sokkal alkalmasabb a profanizálásra, mint a szimbólum.

Most következik a kánon egyik leglényegesebb tulajdonsága:

Jelenlegi kanonizált líránk – profanizált líra.

Folytatása következik.