Spiró György Fogság című regénye a megjelenését követő esztendőben szinte mindent megnyert, amit csak megnyerhetett. Nem érdemtelenül.

A Fogság szerzője regénypoétikai értelemben a lehető legegyszerűbb narrációt választotta; a regény időszerkezete egyszerű, cselekményvezetése lineáris, és csak egyetlen szálon fut, látszólag a főhős, Uri (Gaius Theodorus) szemével látjuk a világot.

A cselekményvezetési technikától a Fogság nyugodtan szólhatna egyes szám első személyben is, hiszen mindvégig megmarad az egyetlen cselekményszál, formailag Uri (vaksi) szemével látunk, a mintavétel látszólag szűk, a nézőpont látszólag azonos.

Azért a dolog nem ennyire egyszerű.

A Fogság ravaszul szerkesztett regény. Sokkal szélesebb merítést ad, mintsem azt a narratíva látszólag indokolná. Ebben van a regényre oly jellemző termékeny ellentmondások egyike. Ezen ellentmondások teszik a regényt rendkívül gazdaggá.

A formailag szűk horizont mögött valójában igen széles ívű tabló rejtőzik; ezen a felveszi a versenyt a korról írott más híres regényekkel, Sienkiewicz vagy Waltari műveivel. Az enciklopédikus korismeret terén azonban utcahosszal maga mögött is hagyja azokat.

Itt van a regény következő termékeny ellentmondása: a részletekbe menő, aprólékos korismeret a viseletektől az aprópénzek árfolyamán keresztül a kor égető kérdéseit életmódjának, hétköznapi életfelfogása legapróbb elemeinek felmutatásáig olyan kiválóan felépített korrajzot kapunk, ami ritkaság az irodalomban.

Korrajz, a korismeret érvényre jutása természetesen elképzelhetetlen áradó bőségben hömpölygő epikai gazdagság nélkül; poétikai értelemben ez talán a regény fő ellentmondása. Az epikai gazdagság pedig önmagában, létével is ellentmond a végletes pesszimizmusnak, ez az epikum egyik leglényegesebb vonása létezése óta, a Gilgames-eposztól kezdve, vagy még régebben.

Ebben a regényben tehát a szélesen áradó epikum birkózik az élettel szembeni pesszimizmussal, sőt nihilizmussal. A végeredmény aligha kétséges, csak a nihilizmus húzhatja a rövidebbet, hiszen az önmagában mindenféle alkotásra képtelen. A regény maga jelentős mértékben felülírja az írói szándékot; és ez így van jól. Az író persze visszavág; a Fogság ettől lesz a kegyetlen fordulatok regénye, de a vége döntetlen. Az utolsó mondatban a szerző maga köt békét az epikummal.

Nemcsak a kort ismeri kiválóan a szerző, hanem a mindennapi emberi viselkedést is. Pontosítok: a magukkal és a világgal végletesen elégedetlen emberek mindennapi viselkedését, szokásait. Amely embertípusból hazánk fölös készletekkel rendelkezik.

Például ilyen mondatokra gondolok:

“Az anyja pedig állandóan kioktatta és szapulta, mintha Uri volna a férje.”

Miniatűr remeklés. Számoljuk össze, hány állítás található benne, hány pontos megfigyelés bizonyos emberek hétköznapjairól, és hányféle kapcsolatról. Ilyen apró telitalálatokban a regény bővelkedik.

Valamit most, az ismertetőm elején le kell szögeznem: a regény mögött álló filozófiával csak nagyon kevés ponton sem tudok egyetérteni. Ennek dacára azonban a művet kiváló regénynek tartom, minden tekintetben.

Még valami: a Fogság minden látszat és szándék ellenére tipikusan magyar regény. Nemcsak attól, hogy magyar nyelven íródott. Nincs a világnak még egy pontja Ugandától New York-ig, vagy Kuala Lumpurtól Monte Carlóig, ahonnét nézve a világ ilyennek látszana. Ez tömény magyar elkeseredettség, magyar rezignáció…

Ha Spiró a regényét valamilyen mesterkélt nuvóromános műanyag manírban, esetleg valami egyéb neoavantgardos bikkfanyelven, vagy intertextualitásokkal csontig megterhelt divatos posztmodern összefüggéstelenségben írta volna, akkor regény és látszólagos üzenete tökéletes harmóniában lenne; elolvasásához roppant elvetemültség kellene, kevesen is tennék, de a betonsznobok nyilvánosan még mindig ájuldoznának tőle.

Mivel több ezeknél a Fogság? Mert hogy több, lényegesen több, az nem is lehet kérdés. Azt gondolom, leginkább a kommunikáció képessége, vagy inkább a kommunikációra való alkalmasság, ami Spiró regényét az említettek fölé emeli. A Fogság alkalmas a dialógusra – bárkivel szemben. Ez egyben azt is jelenti, hogy ez a ragyogó íráskészséggel megírt regény kellőképpen olvasmányos ahhoz, tökéletesen megfelel annak a mai korigénynek, hogy több szinten is olvasható legyen. Akár kalandregényként is? Igen, Spiró műve olvasható – akár kalandregényként is. Az átlagos kalandregényt persze messze meghaladja; hogy mennyivel, az ki-ki számára a második elolvasás alkalmával derül ki. Az irodalmi minőség ismertetőjegyeinek egyike; hogy a jó mű többször is esztétikai örömöt szerezhet, mert az irodalmi műalkotásban foglalt esztétikai információ normális esetben mindig meghaladja a befogadó kapacitását.

A Fogság első ránézésre történelmi regény. A regénytörténet egyik legsikeresebb alműfaja, amely felvonultatja a választott kor kiváló ismeretét, a történelem, mint háttértabló előtt érdekes, lebilincselő  cselekményt teremt – és voltaképpen megírásának koráról szól, annak eszméit, érzéseit csempészi a múltba, és a történelem, mint tükör mellett a szerző a tulajdon korát, életét vizsgálja.

A Fogság mindezen feltételeknek eleget tesz. Egyes kritikusaitól megkapta még ezen kívül az utaztató regény, vagy a kalandregény minősítést is, de ezekkel a titulusokkal már csínján kell bánnunk. Az utazás (illetve utazások) fontos momentuma a cselekménynek, de puszta meglétén kívül minden más olyan elem hiányzik ebből a műből, ami utaztató regénnyé tehetné.

A kalandregény zsánerrel a mű viszonya ennél bonyolultabb. Inkább egyféle anti-kalandregény zsánerhez tartozna – ha lenne ilyen. Mintha tudatosan akarna ellentmondani az összes létező kalandregény-sablonnak; ebben a cselekményben minden másutt van, minden másképpen történik, minden másból következik, és minden máshová vezet. Tagadja a kalandregények kliséit, és virtuóz módon tagadja. Fordulatai éppen úgy következnek, ahogy a legjobb kalandregényekben; nem számítunk rájuk, meglepődünk, aztán megértjük, hogy logikusan következett az előzményekből. Éri tehát meglepetés az Olvasót bőven, de nem olyan, nem ott, és nem úgy, ahogyan számítana rá.

Persze, ha Isten valahol becsuk egy ajtót, azzal egyidejűleg általában valahol ki is nyit egy másikat. A regénynek valamilyen zsánerhez mindenképpen tartoznia kell; a nagyepika ugyan tágasabb az univerzumnál, de nem parttalan.

A Fogság leginkább fiktív életrajz.

Hőse, Uri, római nevén Gaius Theodorus. Hogy a hősnek zsidó neve és római neve is van, nem szokatlan sem a korban, sem később. Nem volt ez másképpen később Magyarországon sem. Komoróczy Géza írja (meg nem mondom hirtelen, hogy hol), hogy a magyar nevek is valami ősi, belső használatra szánt héber név számára adtak álruhát; az István például azt jelentette: Yichak.

Uri a Túlnanban (Trastevere) nő fel. Atyja, József, a zsidó kereskedő erejét meghaladó anyagi áldozattal bejuttatja a zsidó templomadót Jeruzsálembe szállító küldöttségbe. Uri éppen ama bizonyos húsvét előtt jut el az akkor még álló Második Templom városába. Börtönbe kerül, ahol foglyokkal találkozik, akiket aztán elvisznek, és feltehetőleg megfeszítenek.

Talán – ahogy egyik méltatója írja – poénnak szánja Spiró ezt a szituációt, én azonban ezt nem hiszem. Pilátus és a húsvét emlegetésével és néhány fontos mellékkörülmény pontos felvázolásával a szerző félreérthetetlenné teszi, miféle időben is vagyunk.

Másról van itt szó. Nagyon kevés esszészerű betét található a műben, és általában ezek is igen rövidek. Az egyikben azonban a történetmondó azon lamentál, hogy sohasem tudjuk, miféle korban élünk, mi is abban a fontos…

Ettől kezdve sajátos kettős polémia vonul végig a regényen. Polémia egyfelől a zsidó, másfelől a keresztény vallással szemben; vagyis nem annyira a vallással, hanem mindazzal szemben, ami ezekhez kötődik; életfelfogással, hamis eszményekkel, álközösségi magatartásokkal, világlátással, ezen gondolat-és kultúrkörök önképével szemben. A zsidósággal öngyötrő kisszerűsége, a kereszténységgel leginkább naiv álhumanizmusa miatt konfrontálódik.

Amúgy a regény zsúfolva van újszövetségi szereplőkkel. Hirtelenében össze sem számolhatjuk, hány újtestamentumi karakter jelenik itt meg. Némelyiket csak hosszabb idő elteltével azonosítja; az ilyen sajátos késleltető mozzanatok lehetővé teszik, hogy az a bibliaitól merőben eltérő karakterjegyekkel ruházza fel őket. Némelyiktől azonban nem tudja megtagadni a tiszteletet: például a fejjel lefelé keresztre feszített Szent Péter apostol figurájától, akivel futólag találkozunk a Nero-féle első keresztényüldözés Tacitus (egyesek által középkori betoldásnak tartott) elbeszélése nyomán ábrázolt képsora közben. Ugyanarról van szó, amely oly hatalmas erővel jelent meg bő évszázada egy akkori Nobel-díjas regény, a Quo vadis lapjain.

A regény egyébként bővelkedik remekül megfogott drámai szituációkban (is), talán az a legjobb, amikor Uri rájön, hogy éppen akkor fogják meggyilkolni Caligulát…

Uri kiszabadul, Pilátussal vacsorázik (az Utolsó Vacsora paródiája – ez valóban poén), utána egy galileai faluba, majd hamarosan Alexandriába kerül – utóbbi miatt csak hamis tanúnak kell lennie egy mészárlás ügyében, kemény kényszerhelyzetben.

Alexandriában Agrippa (leendő zsidó király) futárának vélik, és előkelő idegenként bánnak vele. Maga Alexandriai Philo karolja fel, sőt gimnáziumba járatja – ami ma körülbelül a Harvard vagy a Sorbonne megfelelője lehet.

Utána végigéli az alexandriai pogromot, majd visszatér Rómába. Időközben elhunyt édesapja helyett a család feje lesz. Anyja nősülésbe erőlteti, házassága sivár lesz. Amikor volt iskolatársa, a közben helytartóvá lett Tija (Tiberius Julius Alexander) Kaiszareába hívatná, anyja makacs földhözragadtsága akadályozza meg a karrierteremtésben.

Az engedetlenséget megtorolja a zsidó elit: Urit nazarénusnak (kereszténynek) nyilvánítják, családostul száműzik Rómából, és a házát is lerombolják. Ettől kezdve állandóan egy szétesni készülő világban él, amelyet elképesztő energiával próbál összetartani – lényegében az utolsó mondatig. A cselekmény menete lassul – az epikai idő gyorsul.

A Fogság a világból való végletes kiábrándultság, és a feloldatlanság regénye. Tele van fel nem oldott borzalmakkal. Sajátos ritmust alkotnak a fel nem oldott közösségi és magánborzalmak. Itt az utóbbiak a hatásosabbak. Semmiképpen sem nevezném homályosnak az alexandriai zsidópogrom, vagy a Nero-féle keresztényüldözés tablóit, de az egyéni embertelenségek ebben a regényben ezeket felülírják. Talán azért, mert ezek reménytelensége fokozhatatlan.Keretük a végletes, nem emberi kiszolgáltatottság.

Tudatosan szerkesztett, átgondolt cselekményelemek ezek is. Az első ilyen: Seianus kislányának megerőszakolása és meggyilkolása, aminek Uri gyerekfejjel lesz a szemtanúja. Ennek pontos megfelelője, amikor végső kétségbeesésbe jutott családfőként a főhős elmegy a rabszolgapiacra, hogy eladja magát. Eleven eszű, szép kis szőke fiacskája – akit mindenkinél jobban szeret – elkíséri. Élete legnagyobb hibáját követi: nem hagyja otthon a gyereket.

Ő maga ugyan nem kel el, de a gyereket iszonyatos módon “megvásárolják” tőle – lényegében elrabolják. Évekkel később rengő hasú, tollasodó heréltként látja viszont…

A fordulat a maga nemében utánozhatatlan – és elrémítő. Miért történik ez Urival?

A főhős okos, nyelveket tudó figura – miért nem találja sehol a helyét? Miért hagyja magát sodorni az árral, miért hoz rosszabbnál rosszabb döntéseket? Miért határozatlan, miért hagy fontos döntéseket a sorsra, amely ezért mindig ószövetségi könyörtelenséggel bünteti őt?

Uri regénye a permanens kudarc története. A főhős makacs naivitással sétál el a lehetőségek mellett, legfeljebb utólag jön rá, miféle lehetőségeket szalasztott el. A regény végén már maga utasítja vissza az anyagi gyarapodás esélyeit, ekkor viszont – nemcsak ettől – emberileg felmagasodik…

Uri lényegében minden fontos kérdésben csődöt mond. Jellemző: férfiként éppen akkor, amikor az egyetlen olyan nővel kellene szeretkeznie, akit szeret. A nőt később Vespasianus öregedő szeretőjeként látja viszont.

Talán azt akarja sugallni nekünk a regény, hogy a lehetőségek sem lehetőségek, mert úgysem vezetnek sehová? Jön egyik császár a másik után, tömérdek “gengszterváltásnak” bizonyuló rendszerváltás, egyik rosszabb, mint a másik, az egyik kegyeltjein a következő mindig véres bosszút áll.

Ennyi az egész?

Nem meggyőző.

Ha meg akarjuk fejteni Uri alakját, a regény egész világát kell górcső alá vennünk.  Bár bőséggel kapunk hétköznapi kiskapcsolatokat, mégis ezen a téren lehet leginkább hiányérzetünk.

Vannak persze kivételek; gyönyörű, amikor Uriban egy alkalommal részvét éred utált feleségével szemben, amikor az közli, hogy sohasem látta még “az igazi Rómát”. Mármint a Tiberisen túlit.

De az ilyen pillanatok elmúlnak. Ezért a Fogság nem nevelődési regény, inkább az érzelmi stagnálás regénye.

Uri a maga által megállapított maximákat sem tartja be, képtelen alkalmazkodni az általa felismert törvényszerűségekhez. Amikor rájön, hogy adósnak kell lenni, hogy a zsidó elit úgy gondolhassa a markában tartja, a Philótól rámaradt hatalmas örökséggel kifizeti kifizethetetlen adósságát; amivel alighanem alaposan hozzájárul tulajdon száműzetéséhez és tönkre tételéhez.

A regény világát totálisan uralja a politika és a gazdaság. Olyan világ ez, amilyennek egy-egy kort a média szokott ábrázolni. Minden szintjén és minden elemében alapvetően etikátlan. Ebben a világban mindenki mindig erkölcstelen. A pillanatnyi erkölcsi tartás mindig elnyeri méltó büntetését.

A mellékszereplők zöme is erkölcstelen. Ha akad ez alól néha-néha egy-egy kivétel, még a történetmondó is zavarba jön tőle.

A többiek remek típusok, de mindig arcél nélkül. Csupa anekdota, csupa pazar megfigyelés – de csak egyre nyilvánvalóbb lesz az aránytalanság. Külön-külön mind igaz; együtt az egész nem az. Mintha valami kocsma ködén szűrődne keresztül ez a világ…

A gazdaság legfőbb elve a köztolvajlás. Keményen ki is mondják, még az elején. Keményen rothadó, perspektívátlan világ ez. Ki-ki ott és azt lop, amit tud…

A politika és a gazdaság abszolút primátusa vajon teremthet más világot? Létezik-e ezeken kívül a földön egyéb is?

Ez a regény legfőbb kérdése. Uri nem érti a világot, nem érti önmagát, a történetmondó nem mindig érti Urit. Uri azonban előbb érti meg önmagát, mint a történetmondó őt…

Kiváló a regény…

Teljesen elhibázott…

Nincs olyan pontja, ahol ne volnának egészen ragyogó írói megoldások.

Üzenetében szánalmasan nihilista…

Bizony, az összkép erősen problematikus. Az olvasás után ezen töprengtem: vajon, mi a probléma, miért ragad le egy következetesen az alulnézet pozíciójából írott regény üzenetében a gólyaperspektíva erkölcsi fikciójában?

Mi a gond?

Rossz a filozófiája?

Vagy egyáltalán nincsen filozófiája?