ÖTVENHARMADIK RÉSZ

Az apparátus egy külföldi nagyhatalommal szemben is nyugodtan figyelmen kívül hagyja az uralkodója aláírásával szentesített megállapodást, nevetségessé teszi a császárt, és csaknem teljesen nyíltan folytatja mesterkedéseit. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekszik akadályozni a török elleni sikeres harcot. Érdekes erre figyelnünk, mert Zrínyi meggyilkolását ugyanott fundálták ki, ahol elhatározták, hogy nem adnak ágyúkat a francia katonaságnak.

Hogy megtehették, azt mutatja, nem tartottak senkitől sem.Lipót császártól a legkevésbé.

Amikor híre futott a számukra meglepő és döbbenetes szentgotthárdi győzelemnek, meg kellett érteniük, hogy Mohács után most először lehetne komolyan fontolóra venni a török kiűzését. A mohácsi csatát követően szultánt vagy nagyvezírt – török fő erőket – Magyarországon magyar királyi seregek soha le nem győztek. Ilyen még az előző századforduló tizenöt éves, hosszú  háborújában sem esett meg. Az egyetlen ilyen győzelem a gyurgyevói csata volt, de azt havasalföldi területen vívták, Bocskai István volt a hadvezér, és az erdélyi fejedelmi kontingensek játszották benne a főszerepet.

(Ez az a bizonyos ütközet, amelyet a román történetírás köztudottan – ha nem is megalapozottan – Mihály havasalföldi vajda számára próbál kisajátítani, aki éppen emiatt kapta utólagos rajongóitól a Viteazul „Vitéz” epitheton ornanst.)

Itt van hát egy nagy, csaknem döntő győzelem. Minden katonai gondolkodás azt preferálná, hogy minél hamarabb a földre kell dönteni a megroggyant ellenfelet. Ehelyett?

Puccsszerűen megkötötték a vasvári békét.

A vasvári béke Magyarország és a Habsburg birodalom kapcsolatának egyik legjelentősebb fordulópontja. Félévszázados szabadságküzdelem-sorozat kiindulópontja lett. A szégyenletes vasvári béke…

Semmi meglepő sincs abban, hogy a jelenlegi, eléggé labanc szellemiségű történetírásban ezzel kapcsolatban is szerecsenmosdatás folyik. Már eljutottunk oda, hogy ez a kétségbeesett kapkodással és titkolózással, sokak tudta nélkül megkötött béke – „szükségszerű” volt. Nem kell fáradni az indoklással; úgyse menne.

Még valami nagyon fontosat kell mondanom.

A „Habsburg-uralom”, „Habsburg-ellenesség”, „Habsburg-politika” és az ezekhez hasonló kifejezések azt sugallják, mintha a bécsi politikát kizárólag ennek a tiroli eredetű osztrák, zömmel igen szerény képességű uralkodókat felmutató családnak a tagjai irányították volna. Tévedés.

A család legtöbb tagja eléggé hátul állt, amikor az uralkodói tulajdonságokat osztották. A legtöbbjük határozatlan volt, szeszélyes, óvatoskodó. A sok kritikát kiváltó gőgöt programszerűen nevelték beléjük. Lehet, hogy azért, ne tudjanak eredményesen kommunikálni senki olyan személlyel, aki nem tartozott azok közé, akikkel naponta érintkeztek. A Habsburgok baklövéseiről szóló anekdoták száma végtelen.

Túlzó, felszínes és teátrális vallásosságuk is sok szót megért, ezt még maga Zrínyi sem kímélte; epés megjegyzéseket tett rá aMátyás király életéről való elmélkedések című művében. Túlzásnak tűnik még akkor is, ha hozzászámítjuk a barokk általános légkörét és az ellenreformációt. Lipót császár naponta hat misét hallgatott. Minek? Mit kellett volna a tömérdek ájtatosság helyett tennie? Mit hanyagolt el?

Kinek adott ezzel szabad kezet és mihez?

Lipót maga még a családon belül is feltűnően csúnya, gnómszerű emberke volt. Magánéletében elfogódott volt, gátlásos, félszeg és szerény. Hegedülni és vadászni szeretett. Tizenkilenc évvel később akkor is éppen vadászott, amikor Kara Musztafa nagyvezír serege megjelent Bécs alatt. Sebtében kellett menekíteni.

Talán hopponált a török fősereg Drinápolytól Bécshez, hogyennyire váratlanul érkezett? Nemigen. Lassú volt, mint a végítélet. Akkor meg hogy’ nem tudott róla a császár?

Miféle uralkodó vadászik akkor, amikor a török támadó serege a székvárosa közvetlen közelében van? Teljesen tökkelütött, vagy csak nem rendelkezik elegendő információval? Amikor elmenekítették a fővárosból, mennyire szólt bele a harcban álló ország stratégiai döntéseibe?

Ki uralkodott helyette?

Nemcsak vele kapcsolatban lehet ilyen kérdéseket feltenni. Vajon a Prágában pusztán a kedvteléseinek élő, kissé kótyagos Rudolf császár mit tudhatott a nevében elrendelt felségsértési perekről? Hát a török elleni hadműveletekről?

Amivel dolgunk van, annak a Habsburg család csak a címkéje.

A dinasztiának olyan tagjai is akadtak, akik közelebb kerültek a magyarokhoz, esetleg szimpatizáltak velünk, vagy csak megértették az ország igazi problémáit. Mint az a Ferdinánd főherceg, akit Zrínyi dédapja, a szigetvári hős, a másik Zrínyi Miklós javasolt a magyar trónra. Helyette a színtelen és szagtalan Miksa lett az uralkodó. 1566-ban elfelejtette felmenteni az ostromlott Szigetvárt. Némely kortársak személyes bosszúra gyanakodtak…

Nem valószínű, hogy ilyesmire kell gondolnunk, mert az eset határozott tendenciát mutat. Soha egyetlen Habsburg királyunk sem mentett fel egyetlen magyar várat sem a személyes parancsnoksága alatt álló sereggel. Mikért nem? Rákérdezett már erre valaki? Vajon mitől lehetett „szükségszerű”, hogy a magyar várakat sorsukra kell hagyni?

A magyar történelmi köztudatban I. Lipót a legellenszenvesebb és leggusztustalanabb Habsburg-házi magyar király. Pedig úgy tűnik, nem volt a többinél rosszabb, legfeljebb határozatlanabb.Uralkodása alatt nagyobb szerephez jutott a bürokratáknak az a csoportja, amelyről igazából beszélnünk kell.

Hogy tisztábban lássunk, kicsit alaposabban szemügyre kell vennünk történetírásunknak a korról alkotott képét. Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy a történettudományunk a mai napig az egykori osztrák birodalmi történettudomány neveltje, primátusait, szempontjait a korszakról ennek megfelelően alakította ki. Szemlélete megkérdőjelezhetetlen tabuk nem mindig logikus felépítésű hálózatán nyugszik; és aki nem teszi meg a szokásos gondolati kerülőutat, hanem helyette megkérdőjelezi ezen dogmák bármelyikének igazságtartalmát, kiteszi magát a feketesárga mundért védelmező szakmabeliek szokott össztüzének. Azonnal „dilettáns” lesz, hozzá nem értő. Esetleg „alternatív”, bár ettől a kifejezéstől manapság már félni kezdtek a „magas” körökben, hiszen a közönség előtt nem funkcionál annyira egyértelműen szitokszóként, amennyire a magukat íróasztalaik mögé elsáncoló „hivatásosok” szeretnék.

Legelőbb is néhány közhellyel kell leszámolnunk.

Folytatása következik.