Zrínyi Miklós gyilkosai nem öngyilkos merénylők voltak, és legfőképpen nem magányos őrültek. A gaztett aprólékos megszervezése, gondossága arra vall, hogy mindenképpen élvezni akarták az érte járó díjat. Nem hinném, hogy ingyen gyilkoltak volna.

A megbízó valószínűleg elvárta, hogy Zrínyi halála ne tűnjön gyilkosságnak. Azzal semmit sem nyert volna. Nyilván azt akarta, hogy Zrínyi váratlanul meghaljon, de ő maga ne kerüljön gyanúba. Ha meg mégis, akkor tűnjön habókos összeesküvés-elméletnek.

Bethlen Miklós Önéletírásának idevágó részére nagyon figyelni kell. Sok évtizeddel később, osztrák börtönben írta – ahová egy merészebb hangú írása miatt került. Érezni, hogy szinte minden szót külön megrág. De azért elmond mindent, részben rejtjelezve. Mesteri sűrítéssel és kihagyással. Tömören és nagyon ravaszul. A Zrínyi halálára vonatkozó szövegrész magyar nyelven a sorok közötti közlés egyik legnagyobb irodalmi mesterműve. Ez már sokaknak feltűnt. Van olyan intézmény, ahol ezt így is tanítják. Hogyan kell valamit a látszólagos elhallgatás mellett mégis közölni.

Úgy közli, hogy látszólag nem közli, sejteti. Ezért nem vonható felelősségre. Huncut, aki rosszra gondol.

A másutt nagyon is bőbeszédű Bethlen itt szikár lesz, csaknem száraz – és mesterien tömör. Másutt még szexuális kalandjaival is hosszan elszórakoztatja a cenzort. Itt nem. Itt szikár, avatatlanok számára szándékosan unalmas.

Másutt nem fél a penitenciától, sőt felkínálja a “bűnt”. Nem baj, ha a jezsuita cenzor megfeddi érte, valamibe úgyis bele kell kötnie.

Pedig egész pályafutását jellemezte a bőbeszédűség, indiszkréciója miatt nem bízott benne sem Zrínyi, sem XIV. Lajos. A mondanivaló most is kikívánkozik, megfelelő formát kell hozzá találni. Bethlen most már aggastyán, tud vigyázni a szavaira. Nem tartja meg magának, amit tud, de explessis verbis ki se mondhatja. Úgy kell megírnia, hogy ártalmatlannak tűnjön.

Évtizedek tűntek el, már minden eldőlt. A lehetőség visszavonhatatlanul odalett. Zrínyi halála most már a históriára tartozik. Az előtt azonban Bethlen tisztán akar állni. Önéletírásában nem a Zrínyi haláláról szóló az egyetlen rejtjeles rész, de ez a legfontosabb. Többszörösen átrágott, érezhetően húzott szöveg.

Az sem véletlen, hogy magyarul. A korban ez nem volt magától értetődő. Gondoljunk II. Rákóczi Ferenc memoárjaira. Bethlen magyar olvasó számára ír, és olyan nyelven, amit a legkevésbé értenek Bécsben.

Itt minden mindennel összefügg.

A koronatanú Bethlen Miklós Zrínyi vendége volt.

“A várban egy szegeletházban nékem tisztességes kárpitos házat, külön szolgáimnak ugyanott meg külsõ házat, külön lovaimnak, szolgáimnak a városban jó szállást és tisztességes bõ prebendát rendele,”

Már csak azért is idéztem, mert a legutóbbi vita egyik mellékszálán felmerült, hányan is utazhattak a korban, illetve hogy hány ember kísérte volna Zrínyit Bécsbe.

Bethlen itt nemcsak Zrínyi vendéglátását, illetve a saját státuszát akarja tisztázni. Azt is, hogy Csáktornyán rend volt, szigorú rend. Olyan, ami a korban szokatlan. Csáktornya gazdája, Zrínyi Miklós “hadi ember” volt, nála katonás rend uralkodott. Vessük csak egybe a pár bekezdéssel fentebbivel:

“onnét Kõszeg és Rohoncra, Batthyány Kristóf nagy gróf úrhoz, ki is igen jó szívvel látott egynéhány nap, de elsiettem, félvén a részegségtõl, mellyel azelõtt a Batthyány-udvar híres volt; azt is költöttem, hogy holmi okra nézve egy üdeig bort nem iszom (nem merék innya).”

Hogyan? A Batthyányak részegesek voltak? Ki ír még róluk ilyesmit Bethlenen kívül? Hiszen itt sem akárkiről van szó, Zrínyi néhai legjobb barátjának Batthyány Ádámnak a fiáról, Kristófról, aki egyébiránt maga is kiváló ember volt. Részegesek lettek volna?

Nem hinném. Bethlen meg is jegyzi, hogy “azelõtt a Batthyány-udvar híres volt“, amiben nemcsak az foglaltatik benne, hogy ma már nem az, hanem az is, hogy ne higgyetek nekem, ez csak fikció. Hasonlítsa össze, vesse egybe az olvasó a két főúri udvartartást. Másokkal ellentétben Zrínyinél rend volt, és Csáktornyán nem volt jellemző a részegeskedés. Látszólag csak odavetett szó, szerintem meg nagyon is tudatos.

Az összehasonlítás felkínálása a sűrítés és kihagyás mellett a rejtjeles irodalom egyik legfontosabb műfaji eleme.

Milyen tanúságra késztet? Csáktornyán aligha lehetett volna észrevétlenül meggyilkolni a ház urát.

Csáktornyára a szöveg tanúsága szerint maga Bethlen legalább négy emberrel érkezett:

“külön szolgáimnak ugyanott meg külsõ házat,” 

Azaz az erdélyi arisztokrata belső személyzetének. A többes szám alapján ez legalább két fő.

“külön lovaimnak, szolgáimnak a városban jó szállást és tisztességes bõ prebendát rendele,”

Itt nyilván a lovász(ok)ról és egyéb fegyveres szolgákról esik szó. Ez is minimum két ember. Ha Bethlen Zrínyivel Bécsbe készült, ezeket aligha hagyta volna Csáktornyán.

“minthogy olyan rendet tartott, hogy maga, felesége, két-három kedvesebb úrfi, vagy olyan kedvesebb elsõrendû szolgája, s papjával nyolc személlyel circiter, benn a maga kis palotájában ett”

A legfontosabb vendégeivel Zrínyi külön, zárt körben étkezett. Ide – a korabeli magyar udvarok rendjét ismerve – illetéktelen személy nemigen juthatott be.

Csak akkor változtatott Zrínyi ezen a renden, ha nyomós oka volt rá:

“nem is igen dicsértek, mint németes szokást a magyarok benne, minthogy a magyar felesége holta után a német feleséggel kezdette volt, és csak akkor ett a nagy palotán, amikor sok úri fõ vagy vitézlõ rend vendége érkezett”

Ez Magyarországon nem volt megszokott. Ezt külön ki is hangsúlyozza Bethlen.

“nem is igen dicsértek, mint németes szokást a magyarok benne”

Tehát szokatlan, idegenesnek érzett rendet tartott otthonában a horvát bán. Vendégei egy részétől elzárkózott, nem volt könnyű megközelíteni. Már másodszor hangsúlyozza ezt Bethlen, ami nem véletlen.

“csak akkor ett a nagy palotán, amikor sok úri fõ vagy vitézlõ rend vendége érkezett””

Ez azt jelenti, hogy 1664. november 17-én és 18-án nem ez volt a helyzet. Zrínyinek ekkor nem volt “sok úri fõ vagy vitézlõ rend vendége”.

Ez a közlés látszólag mellékes jelentőségű, könnyen átfut rajta az ember. Pedig valami nagyon fontosat készít elő az Önéletírás szerzője. Erre akkor döbbenünk rá, amikor feltűnik a szövegben az egyik gyilkos – Majláni (Magliani):

Kik voltak Zrínyi legfontosabb vendégei?

“Nékem benn volt véle asztalom; ekkor kevesen ettünk benn: maga, felesége, egy kis asszonyka, Zichy Pál úrfi, Vitnyédi csak akkor érkezvén oda, Guzics Miklós udvari kapitánya, a páter és én.”

Az “egy kis asszonyka” valószínűleg Zrínyi Miklósné Löbl Zsófia grófnő komornája lehet. Ez összesen nyolc személy. Nem mind arisztokrata. Vitnyédi István még csak nem is nemes. Róla fentebb azt írja Bethlen, hogy “híres lutheránus prókátor és fõember” Soproni evangélikus ügyvéd.

Ha Majláni jelentős személy, ha fontos vendég lenne, ennél az asztalnál kellene ülnie. Zrínyi azonban nem ültette ide, de maga sem ment le miatta vagy kísérete miatt “a nagy palotára”. Azon történészek, akik Maglianit (Majlánit) valami fontos diplomáciai vagy egyéb megbízatással érkező személyként próbálják értelmezni, bakot lőnek.

“Ezalatt érkezék hozzá, tamquam intimus consiliariushoz [úgy, mint belsõ tanácsoshoz], nemcsak a szokott nagy pecsétû mandatum deákul, hanem egy kurir által császár kis titokpecsétje alatt, amint szokták hívni Handbriefje, németül írt.”

Zrínyi udvari titkos tanácsos. És tábornok. Éppen levelet kap Bécsből. A szokásos levél mellett egy másik. Futár hozta, rajta I. Lipót személyes “titokpecsétje”. A levél a legfelségesebb kézírással, németül.

Ilyen bizalmas viszonyban volt Zrínyivel a császár? Nemigen. A dolog egyáltalán nem természetes. Sőt. Attól a császártól, aki olyan mértékben féltékeny volt Zrínyire, amiért a bécsiek ünneplik, hogy egymás után három üzenetet küldött a Zrínyi palotába, és mindháromszor azt követelte, hogy Zrínyi hagyja el a fővárost, egy ilyen levél enyhén szólva szokatlan.

Meg is ijednek a jelenlévők.

“Úgy láttam, az a duplicata kis levél, kurir, suspectum [kétrét hajtott kis levél, futár, gyanús dolog] volt elõtte”

Már maga a levél és az üzenet formája is gyanús. Számunkra is az lenne.

Érdemes elgondolkodni, vajon ez a levél benne volt-e a tervben. Nem mindegy, mi a válasz.

“Vitnyédi dissvadeálta is menésit”

Itt már kiderül, hogy Zrínyit hívják, de Vitnyédi nem javasolja, hogy menjen. A mondatok rendje talán a szándékolt hevenyészettség miatt lett ilyen.

“mert sietve hívatta õfelsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel csinált békesség- és portai követségrõl etc.”

Ez a tanácskozás a következő hét keddjén lett volna. Vajon a levél írója tudta-e, hogy ott Zrínyi gróf már nem fog megjelenni?

A tanácskozás témája a vasvári béke lett volna. Amikor Bethlen erről ír, már történelem. A maga korában – égető, kulcsfontosságú kérdés, egyben súlyos sérelem, törvénysértés.

“A francia király küldött volt néki tízezer tallért ajándékon híre és jószága pusztulásáért, melyet noha a császár hírével vett volt el és Bécsben vendégeskedett el, mégis gyanúban volt miatta”

A tízezer tallért Lajostól a török által elpusztított birtokainak kárpótlására kapta Zrínyi. A bán úgy döntött, Bécsben elkölti – éppen azért, hogy ne kerüljön gyanúba.

“mégis gyanúban volt miatta”

Ez volt az egyetlen Bécs által tudott eset, hogy a francia királytól Zrínyi valamit elfogadott. Francia kapcsolatai már eleve gyanúsak voltak, különösen a vasvári béke után. Néhány héttel ezelőtt Coligny francia hadtestének tábornokai vendégeskedtek Csáktornyán.

De nemcsak Párizzsal állt kapcsolatban Zrínyi, hanem Amszterdammal, Mainz-cal, Münchennel és egyéb külföldi hatalmakkal is. Londonban éppen könyv jelent meg róla. Zrínyi külföldi kapcsolataitól a bécsi politika irányítói nagyon féltek – legfőképpen amiatt, mert erőlködve sem tudtak semmi olyasmit felfedezni, ami gyanús.

“Vitnyédi dissvasiójára hallám, hogy mondá:”

Vitnyédi, a tapasztalt soproni prókátor óvná Zrínyit a Bécsbe meneteltől, de a bán nyilvánvalóan nem maradhat otthon; a vasvári békéről van szó. Vitnyédi tapasztalt ember, Zrínyinél idősebb, de ezúttal bakot lő. Zrínyit nem Bécsben fenyegeti veszedelem.

“Conscia mens recti famae mendacia ridet [A jó lelkiismeret neveti a hír hazugságait];

Zrínyi válasza irodalmi idézet. Ovidiustól származik.

“semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc.”

Az a gyanúm, hogy Bethlen visszaemlékezését itt színezi egy másik esemény, egy másik Zrínyi bécsi útja – Miklós öccsének, Péternek az útja Bécsbe hét évvel később. Ami a bécsújhelyi vérpadhoz vezetett. Talán innét a tragikus színezet, talán nem.

“semmit sem vétettem,”

Ez adja a legnagyobb különbséget. Zrínyi semmiféle felségsértést nem követett el, lázadást nem szított, nem szervezkedett. Vagy csak nem úgy, hogy kitudódhatott volna.

Hogy mit tervezett – más kérdés.

“ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek”

Bécsben már nem bíztak a magyarok, a vasvári béke mindenkit kijózanított. De itt ellentmondanék. Nem hinném, hogy Zrínyit hivatalosan bebörtönzés vagy kivégzés fenyegethette volna Bécsben. A horvát bán e pillanatban minden tekintetben a törvényesség talaján állt. Nem hinném, hogy a vasvári béke hívei nyílt erőszakit engedhettek meg volna maguknak ekkor vele szemben. Talán még azt se, hogy Zrínyit éppen Bécsben érje “baleset”.

Alaktalan veszély előérzete vibrál Bethlen mondataiban. Érzik mindannyian.

“ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam”

Azt gyanítom, ez a mondat jelen időben hangzott el.

“ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallom”

Zrínyi a vasvári béke elfogadását Bécsben sem javallotta volna. Sőt. Ebben is törvényes alapon állt, ugyanis a korabeli magyar jog alapján a vasvári béke teljesen törvénytelen volt.

Ha Zrínyi eljut Bécsbe, az súlyos veszélyt jelenthet a vasvári béke híveire.

Nehogy azt gondoljuk, hogy itt feltétlenül a császárról van szó. Lipót részéről a vasvári béke elvetése elsősorban presztízsveszteség lehetett volna, hiszen azt nélküle kötötte a nagyvezírrel az Isztambulból Magyarországig hurcolt császári követ. Lipót éppen hivatkozhatna fiatalságára, tapasztalatlanságára, vagy egyszerűen letagadhatná, hogy felhatalmazást adott volna a béke megkötésére. Ki tudja, talán nem is adott.

Egyszer valóban érdemes volna megvizsgálni, konkrétan kiknek és miért állt érdekében a vasvári béke megkötése. Lipótnak és birodalmának biztosan nem.

A történészek sajnos a szükségszerűségről szóló álszent halandzsatömkeleg mesterséges füstfelhőjébe burkolják a vasvári békét, mint valami légitámadás elől menekülő hajót. Kár. Kinek, kiknek a számára volt ez személyes érdek? Gyilkos rejtőzik közöttük.

“Elvégezé, hogy csak postán, kocsikon mégyen; Zichyt, engem, egy inast, deákot és szakácsot viszen, Bécsben elég szolgát talál”

Nemrég vita volt azon, hányan is utazhatnak összesen. Fentebb jeleztem, hogy csak Bethlenre legalább még négy embert kell számolni.

“csak postán,”

Hivatalos birodalmi postakocsijárat ekkor még nem létezik. Magánkocsikról lehet szó.

“kocsikon mégyen”

Azaz: legalább két kocsin.

“Zichyt, engem”

Bethlen esetében – láttuk – ez még plusz legalább négy személyt jelent. Ha Zichyre csak feleannyit – mondjuk egy inast és egy lovászt – számolunk, legalább tizenkét ember.

“egy inast, deákot és szakácsot viszen,”

A legszükségesebb személyes szolgálatot ellátó emberek.

“Bécsben elég szolgát talál”

Árulkodó félmondat, egyben meg is magyarázza a szöveg értelmét. Arról van szó, hogy Zrínyi nem szeretne feltűnést keltve bevonulni Bécsbe. Nem akar se kocsikaravánt, se bandérium méretű kíséretet. Szolgaszemélyzetet sem visz fölöslegesen, hiszen ott a bécsi palotája, annak a személyzetére számít.

Mindenképpen felhívnám arra a figyelmet, hogy fegyveres kísérőkről egyetlen szó sem esik. Ez nem azt jelenti, hogy fegyveres védelem nélkül indulnának el, 1664-ben ez abszurdum volna. Bethlen itt azt sem mondja még egyszer, hogy ő maga sem egyedül jött Csáktornyára, és a vele lévő embereit Bécsbe is magával vinné, ez a számára magától értetődik.

Ezt azért volt szükséges elmondanom, mert nemrég arról vitáztunk, a gyilkosok megpróbálhatnák-e megölni Zrínyit út közben.

Nem hinném. Azt se, hogy megpróbálnák. Zrínyi kis méretű kíséret mellett dönt, ez is legalább egy tucat embert tesz ki. Ráadásul a döntés szűk körben hangzik el, a gyilkosok nem tudják, hogy Zrínyi így döntött. Mehetne száz huszár kíséretében is.

Egy tucat ember ellen is akkora banda kellene, ami mindenütt feltűnő. Akkoriban nincsenek menetrendek, az utazás kiszámíthatatlan. Csak becslés alapján lehet kiszámítani, mekkora távolságot tesznek meg egy nap. Időjárás, tengelytörés, bármi hátráltathatja őket. Csak földutak vannak, nem tudni, hol, miért, milyen irányba térnek le, és mikor.

Azt gondolom, ha Zrínyi már elindul Bécsbe, a merénylők kudarcot vallottak.

Mindenképpen addig kellett megölniük a bánt, amíg nem indult el.

De hogyan?

És mikor?

És hol?

“Ezalatt, szép õszi üdõ járván, majd mindennap vadászni jártunk,”

Jegyezzük meg.

“majd mindennap”

A gyilkosok felkészülhettek. Találtak egy viszonylag kiismerhető, gyakori elfoglaltságot, amikor Zrínyi elhagyja Csáktornyát.

Akár többször is tanulmányozhatták, hogy is zajlik a vadászat a kursaneci erdőben.

Talán a vadászaton megölhetik Zrínyit? Nem hinném. Mint feljebb elmondtam, ezek nem öngyilkos merénylők voltak, meg akartak menekülni, és tovább akartak élni.

Egy korabeli főúri vadászat szervezett tevékenység, különösen egy “hadi ember” háza táján.

Nem a vadászaton nem. Hanem mikor? A vadászat után. Amikor mindenki hazafelé készülődik, amikor figyelmen és fegyelmen rés támad.

“18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is.”

Ebéd után. A hivatásos vadászok valószínűleg már reggel megkapták a parancsot a vadászat előkészítésére. A gyilkosok is végiggondolhatták a tervüket. Zrínyi másnap indulni akart, ez volt az utolsó esélyük.

“No, elmenénk vadászni. Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lõn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala”

Figyeljük meg Bethlen közlését. Bizonyos dolgokat azért nem említ, mert a számára magától értetődőek, másokat meg azért nem, hogy vegyük észre.

“és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót”

Ez – félreértések elkerülés végett – nem azt jelenti, hogy Zrínyi abszolút egyedül bóklászott az erdőben, csak azt, hogy nem tartott igényt vadászkísérőre.

A korban az előkelő vadászok mellé hivatásos vadászt adtak, aki – ha kellett – a puskát is elsütötte, kalauzolta és vigyázta a vendéget. Ez ma is így van, gondoljunk csak a vadászó turistákra.

Zrínyi, mint tapasztalt vadász, nem igényelt ilyen kísérőt.

Hogy miként szervezték a vadászatot, arra nézve ez a félmondat igazít el:

“a gyalogosok is lövének egyet a hálónál,”

Tehát: háló, kísérő vadászok, gyalogosok stb. Legalább tíz-húsz ember.

“löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál,”

Nem mészárolták a vadat. Ebből az is következhet, hogy számos töltött fegyvert nem sütöttek el. Nem volt szokatlan, ha egy ilyen vadászaton valamelyik vadász nem használja a fegyverét.

“ s vége lõn a vadászatnak”

A vadászmester – Zrínyi utasítására, vagy előzetes megállapodás alapján – lefújta a vadászatot. Lefújta – a szó szoros értelmében, vadászkürttel.

“Kisereglénk a hintóhoz”

Nyilván a kürt szavára.

“az úr is”

Közeledik a kritikus pillanat. Most a figyelem a legkevésbé éber. Mindenki arra számít, hogy hamarosan hazamennek, és már semmiféle rendkívüli esemény nem történik, ahogy eddig sem történt soha.

A hálót feltekerik, a vadászok az elejtett állatok körül sürgölődnek, vizsgálják a fegyvereket, öltözködnek, pakolnak, szedelődzködnek. Mindenki kijött az erdőből.

“hogy immár hazamenjünk;”

A gyilkos esélye most jött el. Zrínyi most a legsebezhetőbb.

“estefelé is vala”

Zrínyi halálának körülményei között kevés olyan tényező akad, amelyben vadkan-hívők és a sertés-mítosz tagadói egyetértenek, ez azon kevesek egyike: valamikor 16 és 17 óra között történhetett a katasztrófa.

November 18. volt, este öt óra felé akkor hirtelen sötétedik. A gyilkosok számára ideális napszak.

“Azonban odahozá a fátum egy Paka nevû jágerét”

A “fátum jágere” eleve különös kifejezés, csoda, hogy senki fel nem figyelt rá. A “sors, a végzet vadásza” – nyilvánvaló utalás.

Egy utalás hiányzik Bethlen közléséből: honnan jött elő ez a jáger. Írhatnánk ugyan a feledékenység számlájára is, de ebben a Bethlen-leírásban nevetséges volna feledékenységről beszélni.

Elvileg Pakának az erdőből kellett (volna) érkeznie. A mondatba bele is férne.

““Azonban odahozá a fátum az erdőből egy Paka nevû jágerét”

Semmi különös nem volna benne, teljesen egybevágna a szöveg értelmével, logikus is lenne. De Bethlennél talán semmi sem véletlen.

Akkor miért hiányzik a helyhatározó?

Vajon az erdőből érkezett? A leírás értelme szerint onnan kellett volna jönnie.

Csakhogy…

A vadászat végeztét jelző kürt mindenkinek szólt. Az urak már a hintó körül tereferélnek, ergo az őket kísérő vadászok is már mind kijöttek az erdőből. Ha Paka más feladatot kapott, akkor is. Egyszerűen nem lehetett már az erdőben.

Miért nem?

Mert a vadászat akkor fejeződik be, amikor mindenki épségben kijött az erdőből. Ha valaki hiányzik, szólongatják, puskalövéseket adnak le. Ha erre sem kerül elő, a keresésére indulnak. Főleg sötétedés előtt…

“ s vége lõn a vadászatnak”

Hogy is van ez?

Bethlen már itt, már ezen a ponton jelzi, valami nagyon nem stimmelt ennél a vadászatnál. Finoman. Ha az írását ellenőrző bécsi hivatalnoknak fogalmuk sincs arról, milyen is egy vadászat – a magyar nemeseknek, akikhez az Önéletírás szól, tudniuk kell.

Folytatása következik.