XXVIII. Rész

Minden előkészületet be kellett fejezniük. Maglianinak szüksége volt egy gyors, az átlagos paripánál sokkal gyorsabb lóra. Ha átgondoljuk a tervet, könnyen belátjuk, hogy ez elkerülhetetlen. Zrínyi udvarában sok embernek, elsősorban sok fegyverfoghatónak volt kitűnő lova, és ezekkel kell esetleg versenyt futni.

Nem könnyű feladat, de nem is megoldhatatlan. Egyértelműen pénz kérdése. A megbízónak a pénztárcájába kellett nyúlnia, de ettől aligha riadhatott meg, hiszen a merénylet bizonyos értelemben véve maga is pénz kérdése volt. Hogy a merénylőnek az átlagosnál jobb hátaslóra van szüksége, magától értetődik.

Valószínűleg már ezen a remek paripán érkezett Csáktornyára. Zrínyi lovászaiban igazán megbízhatott, hogy lelkiismeretesen viselik a vendégek hátasainak gondját. Mire megérkezett, már nyilván kellőképpen megtanult bánni a lóval.

Magliani nyilván nagyon jó lovas volt, ami a XVII. századi Magyarországon nemigen mehetett ritkaságszámba, hiszen a nemesek zöme az volt. A ló a mindennapi élet fontos eszköze, harcban és munkában az ember legfontosabb társa. Egy nemesi vendég remek paripával, a csáktornyai vár személyzetének körében ez aligha kelthetett gyanút.

A merénylet tervének az a leggyengébb pontja, hogy Magliani hogyan és mikor kerül a tett helyszínére. A tervnek ezt a részét a gyilkosok nem is tudták igazán körültekintően végrehajtani, mert nem is lehetett. Itt volt a kockázat a legnagyobb.

A helyszín kiválasztása döntő fontosságú tényező volt a gyilkosok számára. Bethlen Emlékírása nem tesz említést arról, hogy a vadásztársaság tagjai Zrínyi és Paka távozása után lövést hallottak volna. Feltehetően azért, mert nem is hallottak.

Nyilván megvolt a kocsik szokásos helye az erdő közelében. Gyakran volt vadászat, a megszokás a gyakorta végrehajtott dolgok esetében pedig mindennél nagyobb úr. Talán már évek óta mindig ugyanott álltak meg a kocsik. Ez nem lehetett az erdőtől túlságosan messze, de nagyon közel sem. Az elejtett vadakat az erdőből ki kellett hurcolni, viszont a vadászat irányítójának is szüksége volt némi átlátásra. A vadászatot a korban úgy szervezték meg, mint valami hadműveletet. Ha a kocsik képviselte bázis – a parancsnoki harcálláspont – túlságosan közel van a fákhoz, nem alkalmas rá, hogy onnan vezényeljék a vadászatot. Az irányító nem tudja szemmel tartani, átlátni, hogy hol mi történik éppen.

A leírásból kitűnik, hogy a vadászatot legfőbb irányítója nem Zrínyi Miklós volt.

„puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót”

Zrínyi a vadászatnak csak résztvevője volt, nem irányítója. Ebben az esetben pedig a vadászat levezénylése, irányítása egy másik alkalmazott, a vadászmester, vagy fővadász hatáskörébe tartozott. Ez lehetett éppen maga Guzics is, de nem hinném, hogy az ő várkapitányi hatáskörével ez összefért volna. A csáktornyai uradalomban valaki másnak volt ez a feladata, akkor is, ha őt Bethlen Miklós nem említi.

A kocsik állandó várakozóhelye tehát az erdőhöz közel lehetett, de nem közvetlenül a fák alatt.

„Paka után elnyargala”

Elnyargalni csak akkor láthatták őket, ha a várakozóhely és az erdő széle között volt még némi távolság.

Bethlen Miklós nem említi azt sem, hogy lövést hallottak volna. Valószínűleg azért, mert nem is hallottak.

A kiválasztott helyszín tehát nem volt túlságosan messze, de nagyon közel sem. Gyors lovaglással már néhány perc alatt olyan távolságra lehet kerülni, ahonnan a puskalövés nem hallható. A bő tizenöt éve véget ért harmincéves háborúval kapcsolatban elég sűrűn olvasni megjegyzéseket, amelyek arról számolnak be, hogy valamelyik fél, vagy némelyik kontingens parancsnoka túl messze állt az eseményektől ahhoz, hogy meghallhassa a puskaropogást.

Itt pedig korántsem lehetett szó puskaropogásról, legfeljebb egy vagy két lövésről. Ezek közül az egyik fegyver – ami Maglianinál volt – kisméretű, minden bizonnyal csupán kisebb pukkanást hallató kovás lőfegyver lehetett, a kor kézi fegyverei között ez volt a „csúcstechnika”.

A helyszínt a kocsik állandó várakozóhelyének ismeretében, ahhoz viszonyítva kellett a gyilkosoknak megválasztani.  Feltehetően olyan távolságban volt, hogy a lövéseket a kocsiknál már ne lehessen hallani. A gyilkosok szempontjából ez alapkövetelmény lehetett.

Nem alakult minden a tervnek megfelelően. Magliani kénytelen volt módosítani az előre kitervelt mesén. Elmondta, hogy:

„õ hozzálõ, elfut a disznó”

Azaz kénytelen volt elismerni, hogy elsütötte a fegyverét. Ezzel voltaképpen beismerő vallomást tett, de senki sem vette észre. Fentebb már említettem: nem azért kényszerült erre, mert attól félt, hogy a kocsiknál meghallják a lövést, hanem attól tartott, hogy a nyomába szegődött üldözők fogják hallani.

A gyilkosság helyszínén leadott lövéseket a várakozóhelynél, a kocsiknál nem lehetett hallani. Talán a gyilkosok ezt előre ki is próbálták.

Természetesen az is nagyon fontos követelmény volt a helyszín kiválasztásánál, hogy viszonylag közel legyen az erdei utakhoz, ösvényekhez, illetve ezek valamelyikéhez, mégse lehessen könnyen megtalálni. Úgy gondolom, éppen ez volt a merénylet sikerének egyik legfontosabb tényezője.

Eredetileg talán az lehetett a terv, hogy Magliani a vadászatról nem tér vissza, hanem az erdőben maradva a helyszínen, vagy annak közvetlen közelében várakozik. Talán más főúri vadászatokon erre volt mód, itt végrehajthatatlannak bizonyult.

Ha Magliani arra számított, hogy igyekszik minél jelentéktelenebbé válni, akit senki sem keres, akinek a hiánya senkinek fel nem tűnik, csalódnia kellett. A vadászok a jelek szerint pontosan számon tartották a résztvevőket, a vadászatról egyáltalán nem lehetett csak úgy eltűnni. Ha valaki a kürtjelre nem jött elő az erdőből, érte mentek, és megkeresték. A korábbi vadászatokon Maglianinak ezt meg kellett tapasztalnia, de még valószínűbb, hogy Paka világosan közölte is vele.

Ezért került bele a tervbe a vitathatatlanul legkockázatosabb mozzanat.

1664. november 18-án a vadászat rendben lezajlott:

„No, elmenénk vadászni. Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lõn a vadászatnak.”

Véget is ért.

„s vége lõn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala.”

Most jött el a gyilkosok pillanata.

Vajon hol lehet Paka ebben a pillanatban? Valószínűleg keresett valami ürügyet, hogy elhagyhassa a munkáját. Úgy gondolom, itt a vadászmester is vétett, mert nem volt képes az embereit szoros pórázon tartani.

És Magliani?

Ő ebben a pillanatban már nyeregben ül. Nyilván lóháton érkezett a vadászatra, ahogy a résztvevők többsége.

„Ezalatt, szép õszi üdõ járván, majd mindennap vadászni jártunk, paripát adatott mindenkor alám. 18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is.”

Magliani tehát lóháton ül, elvileg azért, mert a társaság hamarosan indul haza. Úgy tűnik azonban, hogy rajta kívül igen kevesen pattantak még nyeregbe, talán senki. Ez a későbbiekből derül ki, hiszen senki sincs, aki azonnal a nyomába tudna szegődni a gyilkosnak.

Úgy gondolom, ez az első olyan pillanat, amikor Zrínyi Miklós horvát bán, európai áttekintésű magyar államférfi személyes biztonsága csődöt mondott.

Nem létezett biztonsági szolgálat, még az úr fokozottabb védelmével megbízott személyek sem voltak. Senki sem állt készenlétben – ahogy ez hamarosan kiderül. Ha bárki is akad a társaságban, aki a „biztonsági szolgálat” szerepét betölti, maga is lóra ül, méghozzá harcra készen. Ez csírájában hiúsíthatta volna meg a merényletet.

A „vitézi ösztön alapján álló védelem”, ami a korabeli csatákban nagyon jól működött, és mindig megóvta Zrínyi életét és testi épségét, ebben a helyzetben már nem elegendő. Ezt éppen magának, Zrínyi Miklósnak kellett volna idejekorán tudomásul vennie.

Következik a gyilkossági terv két kritikus pontja.

Az első:

„Azonban odahozá a fátum egy Paka nevû jágerét,”

Megjelenik Paka, és mond valamit a bánnak. Fentebb már bőségesen beszéltem róla, hogy mt gondolok erről, nem bocsátkozom ismétlésbe. Paka horvátul beszél, a közelebb állók közül senki sem érti. Egyedül Zrínyi és ő érti, amit mond.

Magliani közben feszülten várakozik – lóháton.

Zrínyi úgy dönt, utánajár annak, amit Paka mondott.

„meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök.”

Előtte maga tiltja meg, hogy kövessék.

„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök.”

Zrínyi úgy gondolja, magának kell az ügyet tisztázni, bármi is legyen az. Fel sem merül benne, hogy veszélyben van. Abban a hitben távozik, hogy néhány percen belül visszatér a vadásztársasághoz, épen és egészségesen.

Ez a következő olyan pillanat, ahol a horvát bán védelme csődöt mondott. Zrínyi Miklós maga többször is leszögezte katonai elméleti és politikai munkáiban, hogy a háború során a vezérnek vagy az uralkodónak kiemelt figyelmet kell fordítania személyes biztonságára, mert esetleges súlyos sebesülése vagy halála a hadjárat vagy az egész ország sorsát veszélyezteti. Neki magának is ehhez kellett volna magát tartania. Zrínyi már nem volt magánember, sehol sem, odahaza sem. Mindenütt az ország veetője, a magyar remények záloga.

Ha nem jut arra a finoman szólva is botor elhatározásra, hogy egymaga indul el egy megbízhatatlan személy, „egy bolond” társaságában, készületlenül az erdőbe bármilyen oknál fogva, akkor a merénylet kivitelezhetetlenné válik.

Egy esetleges „biztonsági szolgálat” készenlétben álló fegyveresei maguk is nyeregben követték volna az urat minden külön parancs nélkül. Fájdalmas, hogy csupán ennyin múlt a magyar történelem egyik legtehetségesebb politikusának élete.

A „vitézi ösztön alapján álló védelem” látványosan csődöt mondott. Guzics parancsot kapott, hogy ne kövesse Zrínyit, maradt hát – esetleges rossz sejtelmei ellenére is.

Valamikor itt hangzik el először a bűvös szó: vadkan. Vagy itt, vagy közvetlenül a bán távozása után.

Zrínyi elment.

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala;”

Nem úgy ment el, mint aki valami igazán komoly feladatra készül. Csak néhány percre akarja magukra hagyni a vendégeit, addig legfeljebb beszélgetnek. Úgy viselkedik, mint magánember a saját háza táján. Rettenetes hiba.

Elhangzik a „vadkan” szó. Alighanem Magliani szájából.

Egy pillanatra megállnék. Fentebb már részletesen kifejtettem, mennyire abszurdum lenne, ha Paka ezzel állna Zrínyi gróf elé:

„Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk.”

Ebből az derült volna ki, hogy Paka – az uradalom hivatásos vadásza – többszörös kötelességszegést követett el. Nem teljesítette a feladatát vadászat közben, hanem valahol egymaga vadkan után bóklászott. Az állatot megsebesítette, de ezt csak most utólag jelenti, ráadásul nem is annak, akit ez illet. Egy uradalmi vadász számára az ilyen eset nyilván a karrierje azonnali befejezését jelentené.

Furcsának tűnik, de Magliani szájából talán hitelesebb volna a sertés-mítosz. A balfék idegen, aki nincs tisztában a szokásokkal, a vadászaton elkóringyált, és kétbalkezes, kezdő vadász módjára esztelenül lövöldözött összevissza.

Ebben az esetben is felelősségre vonnák azt a vadászt, akire Maglianit bízták, mért engedte elkódorogni a fiatal olaszt.

Bethlen pontosan tudta, miért írta, amit írt. Kortárs olvasókhoz, elsősorban magyar főurakhoz szólt az írása. Olyanokhoz, akiknek van róla fogalmuk, hogy milyen is egy magyar főúri vadászat. Magyarul ír, bízik a nyelvi nehézségekben, meg abban, hogy a bécsi latrok nem értenek magyarul, és nem láttak még magyarországi vadászatot, egyébként is barbároknak vélik a magyarokat, akiknél minden olyan „barbárosan” van.

A vadászaton rend volt, talán még az elhasznált lövedékekkel és puskaporral is el kellett számolni. Főleg Zrínyi birtokán.

Térjünk vissza ahhoz a pillanathoz, amikor Zrínyi és Paka az erdőbe ment!

Mindenképpen Pakának kellett Zrínyi gróf elé állnia, lévén ő az uradalom alkalmazottja, aki vélhetően már több alkalommal is beszélt az úrral személyesen. Ha az általam gyanított – és fentebb részben el is mondott – ürügyek bármelyikéről volt szó, ilyesmivel csakis egy helybeli, Zrínyi által ismert, a személyzet tagjának, csaknem bútordarabnak tekintett személy tehette. Idegen semmiképpen. Ha Magliani akarta volna elcsalni a bánt, mindenki azonnal gyanút fog, Zrínyi is.

Paka sikert aratott, a gróf ráharapott a csalira.

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Paka után elnyargala;”

Most látják Zrínyi Miklóst utoljára élve. Nem is sejti senki, mennyire közel a katasztrófa.

Ez is fájdalmas, de el kell mondanom: Zrínyi Miklóst pontosan olyan módszerrel ölték meg, ami a bő évszázada tartó török-magyar kisháborúk legsikeresebb eljárása volt, és amiben főleg a magyarok jeleskedtek. Lest vetettek neki. Nem pontosan ugyanúgy, de az elv ugyanaz: előkészített helyre csalták, hogy meggyilkolják. A töröknek nem sikerült, a gyilkosoknak igen.

„Paka után elnyargala”

Most dobja be a köztudatba Magliani a vadkan jelszavát. Hadd higgyék a többiek, hogy Zrínyi valami sebzett kanra vadászik.

Természetesen Paka is odabökhette horvátul Guzicsnak: „Vadkan!” – ezt azonban nem hiszem, mivel Zrínyinek feltétlenül hallania kellett volna, mivel a gróf csak Paka után indult el.

Csak Magliani lehetett, hacsak nem tételezünk fel még egy összeesküvőt. Utóbbi felettébb valószínűtlen.

Szerintem Magliani közelebb léptetett a két arisztokratához, és nekik mondott valamit a vadkanról. Hadd rágódjanak rajta az urak. Ez akkor történt, még mielőtt Zrínyi beért volna az erdőbe. Addig Magliani nemigen mert elindulni. Utána azonban lassan az erdő felé poroszkált. Semmiképpen sem gyorsan, az gyanút keltett volna.

Gyanút keltett így is, de sajnos későn.

„Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána”

A „vitézi ösztön alapján álló védelem” voltaképpen nem is vizsgázik rosszul, sőt önmagához viszonyítva határozottan jelest érdemel. Azonnal reagálnak.

Kiviláglanak azonban a hibák is. Guzics kapitány parancsot ad az öccsének, aki szintén tiszt. Vegyen maga mellé, akit talál, és vágtasson az olasz nyomába. Itt derül ki a probléma.

Nincsenek készenlétben álló testőrök. Az ifjabbik Guzics csak olyan embereket vihet magával, akik kéznél vannak. Például inasokat. Ezeket azonban még lóra kell ültetni, és fel is kell fegyverezni. Nem hinném, hogy az inasok fegyvert hordanának magukkal. Hogy tudnak-e bánni vele, az a másik súlyos kérdés.

Talán azon az 1-2 percen múlik Zrínyi élete, amíg lóra ültetik és felfegyverzik ezeket az embereket.

A „vitézi ösztön alapján álló védelem” megméretett, és elégtelennek találtatott. A maga módján jól reagált, az idegen gyanús, vagy legalábbis kevéssé érthető mozdulatára azonnal reagált. Nem érezték azonban a veszély nagyságát. Talán nem gondolták, hogy a „sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, valóban veszedelmes és valóban az uruk életére tör. Azt hitték, elkóválygott egy balfácán.

Mindenképpen amatőr módon reagáltak. Nem volt esélyük. Egy könyörtelenül megtervezett és szokatlanul aljas merényletet kellett volna megakadályozniuk.

Folytatása következik.