TIZENEGYEDIK RÉSZ

Érdemes elgondolkodni rajta, vajon hány magyar várkapitány vállalta volna ezt a rajtaütést. Zrínyi Miklós Alapi Gáspárt körülbelül 1500 katonával küldte Mohamed szandzsákbég csapata ellen. A rendelkezésére álló erők felét mozgósította a török elővéd ellen akkor, amikor a szultáni főerők közeledtek Szulejmán személyes vezetésével.

Provokáció?

Aligha nevezhetjük másnak.

Ekkoriban a török szultán seregével együtt ugyan még a Dráváig sem jutott el, de Zrínyi üzenete világos volt: megsértette a hadat vezető szultánt, győzelme bosszúért kiáltott.

Persze, Szulejmán megtehette volna, hogy rá sem hederít, amit minden bizonnyal tanácsoltak volna neki az íróasztal vagy a kávéház stratégái – ha a korban léteztek volna ilyenek. A történelem azonban sohasem az utólag kigondolt, érvekkel alaposan alátámasztott döntések mentén hömpölyög.

Az utókornak van ideje, a jelennek nincs.

A történelem valamikor jelen volt. Ugyanúgy szorított az idő akkor is, mint a jelenben. Akkor is gyorsan kellett dönteni, és a döntéseket sohasem „a polgárság”, vagy „a nemesség” hozta, hanem az egyén.

A történettudomány sohasem képes úgy felfogni a múltat, mint valaha létező jelent. A jelen mindig dráma, a történettudomány írta történelem pedig a legjobb esetben a szemünk előtt pergő film, de sokkal gyakrabban tudálékos nagyepika. A friss és élő jelenhez képest mindenképpen konzerv.

A történelmi helyzeteket azonban sohasem érthetjük meg igazán, ha nem próbálunk meg a benne élők fejével gondolkodni, ha nem akarunk a szemükkel látni. Nekünk már történelem, nekik – jelen.

Vajon hogyan látták a helyzetet 1566-ban? Hogyan értékelték a jelen egyes pillanatait törökök és magyarok?

A török katonák tisztában lehettek vele, hogy az Oszmán Birodalom egyik legsikeresebb és leghatalmasabb uralkodójának személyes parancsnoksága alatt indultak hadba. Szulejmán győzelmi sorozata a szemükben nyilván elhalványította már mindazt, amit korábbi szultánjaikról hallhattak.

Győzelemhez szoktak. Sohasem láttak mást, mint folyamatos harci sikereket. Most is erre számítottak, a karizmatikus uralkodó vezetése alatt nem készülhettek másra. Fölényben érezték magukat, az ellenséget lenézték. Zsákmányra, gazdagságra vágytak.

A bőséges magyar zsákmányról lelkendezve írnak a török versfaragók:

„Zsákmánnyal megrakodott szegény és gazdag,
Rendkívüli bőségben voltak a szolgák is.
Eladták a jázmin arcú tündéreket,
S a vevők nagyon olcsón vették meg,
A hold arcúakat, a gyönyörűeket,
Az egyenes termetű, peri arcú, rózsa testűeket.
A foglyok száma nagyobb volt a seregnél,
Annyi, mint a tejút csillaga,
A bálványoktól templomokká váltak a sátrak,
A szépektől pedig földi paradicsommá.”

A hasonló megnyilvánulások a maga nyers mivoltában leplezik le a török fő motivációját: rablás, fosztogatás, zsákmányolás. Amit tud, elvesz, amit nem, azt meg elpusztítja. Ahol elvonul, kő kövön nem marad.

Elhajtja, rabszolgaságba hurcolja az embereket is. imigyen örvendezik a hadifoglyoknak:

„  Még soha sem lehetett látni a hadifoglyoknak ilyen nagy mennyiségét: úgy hogy a táborban egy kolduló szegénynél kilenc tündér szépségű, gyönyörű arcú fogoly volt; a gazdagok zsákmánya pedig határtalan volt. A szekerek rakva voltak szép arcú, jázmin ábrázatú, rózsa illatú, ezüst testű szépségekkel.”

Ilyen motivációkkal indul harcba a török.

Vajon mit művelt „a tündér szépségű” ifjú magyar fiúk és lányok szüleivel, nagyszüleivel, testvéreivel, meg azokkal a fiatalokkal, akiket nem tartott tündéri szépségűnek? Azokat egytől egyig legyilkolta, esetenként a holttestüket is meggyalázta, aztán temetetlenül hagyta, esetleg szekereket rakott meg a levágott fejükkel.

A fentieket olvasva nyilvánvaló: azok, akik ma arról beszélnek, hogy a törökkel „ki kellett volna egyezni”, meg „át kellett volna engedni az országon” a kérdésben tökéletesen tudatlanok. Az ilyen ellenséggel nem lehet „kiegyezni”, egyedül a védekezésben lehet a reménység.

Szulejmán szultán életében eddig tizenkét hadjáratot vezetett, ebből hat irányult Magyarország ellen. Ez most az utolsó. Maga is sejti, hogy az utolsó. Nagyon régen járt utoljára Magyarországon, most nyilván be akarja tetőzni életművét; amelynek legfontosabb része éppen a Magyar Királyság szétverése, területe jelentős részének megszállása. Nem hinném, hogy kisebb célt tűzött volna most maga elé, mint Bécs elfoglalása.

A szultáni hadvezetés határozatlansága talán fel sem tűnt a török katonaságnak, a kortárs külföldieknek annál inkább. Szulejmán szultán semmiképpen sem volt katonai zseni. A kor kiváló ismerője, Káldy-Nagy Gyula nem győzi hangsúlyozni, hogy hadjáratai mennyire szervezetlenek, kaotikusak voltak. Egy-egy folyamátkelésnél időnként több embert veszített el, mint a csatákban. Gyakori ingadozásai, bizonytalansága nem sodorták veszélybe, nem volt a térségben olyan erős, szervezett ellenség, aki ezeket kihasználva megsemmisítő vereséget mérhetett volna rá.

Szulejmán hadserege minden tekintetben nagyon vegyes volt. Az udvari csapatok és a janicsár egységek példaszerű fegyelme korántsem jellemezte az egész hadat. Az elfoglalt magyar területeket Szulejmán ekkor már a sajátjának tekintette, ezért nagyon bőszítette hadainak esztelen pusztítása. Durva rendszabályokkal igyekezett ezt megfékezni:

„…az égetésért és pusztétásért sokaknak fejét vétette az császár és kegyetlen halállal öleti érette…”

A megtorlás nem sokat használt, a török hadak ezután sem viselték magukat jobban. Főleg azok, akik nem érezték magukon a szultán szigorú tekintetét, és különösen az akindzsik és a tatárok továbbra is barbár módon gyilkoltak, raboltak, pusztítottak.

Az 1566-ban hadjáratra induló török katonák zöme nyilván az 1530-as és 40-es években születhetett. Mire felnőttek, Magyarország már régen nem számított veszélyes katonai hatalomnak. Az egykor veszélyes ellenségnek tekintett magyar államot sohasem látták, legfeljebb idősebb tisztjeiktől hallhattak róla. Magyarország legyőzött ellenségnek számított, ráadásul áldott és gazdag földnek, ahol különösen sok rabolnivaló akad.

A források arról beszéltek, hogy a török nem érti, mi készteti még mindig elkeseredett, makacs ellenállásra a magyarokat. Hát nem győzte-e le őket a fényességes padisah? Nem hullott-e szét az ország védelmi rendszere? Akkor meg miért erőlködnek még mindig?

A török katonák közül kizárólag az itt szolgáló egységek tagjai lehetnek tisztában azzal, hogy a határ menti csetepatékban, a kisháborúban a magyar még mindig veszedelmes. Sok tapasztalatlan török hagyta ott emiatt a fogát.

A kisháború erőviszonyaiban nincs olyan nyomasztó török fölény, mint amikor a főerők lépnek harcba. Az oszmánok létszáma ugyan nagyobb, de ezt a különbséget a magyarok helyismerete, elszántsága, fortélyossága még kompenzálni képes.

A csetepaték zömében már most is a török húzza a rövidebbet.

A szultán azonban nem törődik ezzel, talán nem is tud róla. A nagy erők fölött diszponáló török parancsnokok sem ereszkednek le erre a szintre. Talán nem is érnek rá, túlságosan elfoglalja őket az egymás elleni állandó, kicsinyes intrika. De ha értesülnek róla, sem tulajdonítanak neki jelentőséget, hiszen ahhoz vannak szokva, hogy hiába aratnak a magyarok tucatnyi győzelmet a kisháborúban, a török főerők felvonulása az erőviszonyokat minden esetben a szultán javára billenti, és minden ellenállást elsöpör. Ez mindig így volt, ezután is így lesz.

A török főerőknek nincs félnivalójuk a XVI. századi Magyarországon. Ellenük nyílt ütközetben csak a királyi hadak vehették volna fel a harcot a siker reményében, azok azonban – gyakran a Habsburg uralkodó személyes vezetése alatt – minden esetben tétlenül vesztegeltek.

A török ehhez szokott. Nem tartott az osztrák hadaktól. A mindenkori „bécsi királyt” gyámoltalan, gyenge, gyáva uralkodónak tartotta és sűrűn élcelődött a rovására.

A kisháborúk tehát legfeljebb taktikai sikereket hozhattak, a hadműveleti és a stratégiai dimenzióban döntő fölényben voltak az osztrák hadak.

Minderre az egyik legjobb példa az úgynevezett „döbröközi harcok” esete. A Werbőczy Imre tolnai főispán parancsnoksága alatt álló magyar csapatok rendkívül szívós ellenállást tanúsítottak, megkeserítették az ellenség életét, a kisháborúban számos vereséget mértek rá, de hosszabb távon hiába; a török főerő felvonulása után a magyar erők totális kudarcot vallottak, egész Tolna megye a török kezére került.

A kisháborúknak ez a korszaka gyorsan feledésbe merült. A török hódítás megállíthatatlan volt, a történettudomány a teljes oszmán sikert könyvelte el. Azt a következtetést vonta le, hogy a szétforgácsolt, felőrölt magyar erők minden ponton képtelenek voltak az ellenállásra.

Természetesen elsősorban mindez erőviszonyok kérdése volt.

A hatalmas török létszámfölény eleve megakadályozta a kibontakozást, a magyarok védekezésre kényszerültek. Ebből fakadt a következő probléma.

A déli végvárvonal eleste után a török főerők felvonulásának útjában, az ország közepén sem a védelmet segítő terepakadályok, sem pedig védelemre alkalmas, korszerű erődök nem voltak. Még Buda várát sem lehetett annak minősíteni. Azt csak Szapolyai János fogja kellőképpen megerősíteni, aminek meg éppen a török veszi majd hasznát.

Nem volt egyetlen hely sem, amelyre támaszkodni lehetett volna a roppant túlerő támadása idején, a török akadálytalanul hömpölygött végig az országon, mint az áradat.

Érdemes azonban mégiscsak szentelni néhány szót ezeknek a kisháborúknak. Akad néhány fontos következtetés, amelyet tudtommal soha senki sem vont le velük kapcsolatban.

A magyarok fölénye azt jelzi, hogy taktikai téren a török katonaság még mindig nem bír a magyarokkal. Ha nincsenek lidérces túlerőben, a magyarokkal szemben alárendelt helyzetben vannak.

Miért fontos ez?

Magyarország úgy szenvedett a töröktől a stratégia terén megsemmisítő vereséget, hogy a magyar katonaság taktikai fölénye a kisebb összecsapásokban változatlan maradt.

Ez pedig kellőképpen aláhúzza Zrínyi Miklós, a leendő szigetvári hős véleményének jogosságát a török elleni harc módozatait illetően.

Megfelelő erőösszpontosítással a török legyőzhető. A török hódítás megállítható. Bátor és elszánt ellenállással a török az országból még most is kikergethető. Zrínyi ennek jegyében harcolt, így élt és így is halt meg.

Később, amikor a hódoltság állandósult, a magyar katonaság zömét a huszárok és a hajdúk tették ki. viszonylag szép számmal szolgált mindkét katonatípus a magyar hadakban már ekkortájt is. Ebből persze a történészek azt a következtetést szeretik levonni, hogy a korabeli „fejlett nyugati” hadviseléshez képest a magyar hadügy „eleve elavult” volt.

A dolog nem ennyire egyszerű.

A korabeli „fejlett nyugati” egységek csak igen ritkán tudták a törököt csatára kényszeríteni, és akkor sem tudták vele szemben bizonyítani a maguk hadműveleti fölényét. Sőt! Ha a korszak legnagyobb összecsapását, a mezőkeresztesi csatát vesszük alapul, a kép legalábbis vegyes. A csatában a török valóban sebezhetőnek bizonyult a keresztény fősereg néhány taktikai eljárásával szemben, de lényegesen nagyobb fegyelme, szervezettsége, alakulatainak példaszerű együttműködése miatt győzelmet aratott.

Voltaképpen – ha a XVI. századi hadviselést nézzük – semmi sem bizonyítja, hogy ama „fejlett nyugati” hadseregek valóban fölényben lettek volna a törökkel szemben. A társadalmi és ipari fejlettség természetesen ezt sugallja, de az ilyesmi sohasem érvényesül mechanikusan. A török egy bő évszázad alatt kialakított állandó hadsereggel rendelkezett, a nyugati államok ezen a téren lemaradtak. Sehol sem létezett még a török birodalom fegyveres erőihez mérhető létszámú állandó hadsereg. Ilyennel csak néhány állam rendelkezett, a többiek alkalomszerűen vettek bérbe zsoldos egységeket. Utóbbiak közül előbb a svájciak, később a német landsknechtek híre volt a legjobb. A század második felében a spanyol gyalogság számított Európa legjobb katonaságának.

A kiképzés színvonala terén alig van összehasonlítási alapunk. A janicsár újoncok kiképzése hét-nyolc évig tartott. Lőfegyverrel legalább olyan színvonalon voltak ellátva, mint a nyugati gyalogság. Miért gondolnánk, hogy azokhoz képest taktikai hátrányban lettek volna?

Tudunk példát mondani rá, hogy a nyugat-európai egységek megfelelő vezetés mellett fölénybe kerültek a velük nagyjából egyenlő létszámú török kontingenssel szemben. Ilyen a már említett leobersdorfi csata. Itt azonban a török kizárólag második vonalbeli lovassággal rendelkezett, a mezőkeresztesi ütközeten kívül nincs rá példa, hogy a török főerők döntő ütközetet vívtak volna nyugat-európai módon szervezett és kiképzett katonasággal.

A korabeli nehéz fegyverzetű nyugat-európai gyalogságnak három-négy órára volt ahhoz szüksége, hogy csatarendbe álljon. A németalföldiek híresek voltak arról, hogy ez nekik másfél-két óra alatt is megy.

A török ellen ennyi is sok. Abszurdum. Lehetetlennek kell tekintenünk, hogy a török főerők ilyen hosszan passzívan várakozzanak, és udvariasan időt engedjenek az ellenségnek, hogy felkészüljön a csatára. A könnyűlovasságuk azonnal az ellenségre támadna, és megakadályozná a csapatok rendezését. Pontosan ugyanazt tenné, amit az V. Károly megsegítésére küldött magyar huszárok, akik hirtelen rohammal szétkergették az ellenséget, és elfogták törzskarával együtt annak parancsnokát.

A „fejlett nyugat” sablon gondolatvilága és közhelyes érvrendszere itt nem működik. A „fejlett nyugat” emlegetése itt értelmetlen, csupán egy későbbi helyzetnek a XVI. századba való visszavetítése. A nyugat-európai hadseregek még nincsenek döntő fölényben az oszmánnal szemben, az majd csak egy évszázad múlva, a XVII. század második felében érkezik el.

Ezzel szemben a XVI. században kialakult magyar katonatípusok a török ellen nagyon is eredményesnek bizonyultak.

Folytatása következik.