XXIV. Rész

 Vissza kell kanyarodnom a vasvári békéhez. Meg a konstantinápolyi osztrák követ személyéhez.

A korral foglalkozó történészek írásaiban nyomát sem leltem annak, hogy valaki komolyan elgondolkodott volna azon, ki, mikor, miféle módon adott megbízást a szentgotthárdi csata után a nagyvezír táborában elvileg fogolyként tartózkodó Renigernek arra, hogy uralkodója nevében békét kössön a törökkel.

Mert hogy ez egy roppant különös békekötés volt.

Nagyon kilóg a XVII. századi békekötések közül. Ha a többivel összevetjük, nem győzünk csodálkozni. Vegyük csak a két legfontosabbat, a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai, illetve az évtizedekkel később a törökkel kötött karlócai békét. Mindkettőre nagyon jellemzőek a kor diplomáciai eljárásai megbízólevelekkel, hosszadalmas ülésekkel, kölcsönös formaságokkal, az uralkodói hozzájárulásra való örökös várakozás miatti vontatottsággal.

Hát itt? Semmi ilyesmi. Hanem gyors, hevenyészett tárgyalás. Annyira hevenyészett, hogy az állam néhány vezető tisztviselője jelentős késéssel értesült róla. Nem is beszélve a hadseregről.      Még Montecuccoli tábornagy is csak hetek múlva tudta meg, hogy immár béke van.

Mit gondoljunk erről?

A békekötés a legfontosabb állami aktusok közé tartozik, a hadüzenettel együtt. Az európai történelem igen jelentős vonulata szól arról, hogy az államot irányító, vagy az állam irányításából részesedő csoportok miképpen igyekeznek szabályozni, hogy ne történhessen csak úgy átabotában. Hogy ne lehessen csak úgy ripsz-ropsz hadat üzenni, vagy békét kötni anélkül, hogy minden érdeket figyelembe vennének.

Már fentebb elmondtam: a vasvári béke a hatályos magyar jog értelmében teljesen törvénytelen volt. Ez mindenképpen nagyon fontos, hiszen a török egyértelműen deklarálta, hogy nem a német birodalom császárával áll hadban, hanem Magyarország királyával. A magyar rendi alkotmány értelmében hadat üzenni vagy békét kötni a király és a rendek csakis együttesen jogosultak.

A magyar törvények értelmében a vasvári béke mindenképpen törvénytelen. Vajon az osztrák törvények szerint mennyire törvényes?

Itt ütközünk bele az abszolutizmus fogalmába.

Ezt a kifejezést a jelenlegi történettudomány kissé sablonosan használja, a nyomában kullogó történelemtanítás meg kimondottan dogmatikusan.

Az emberek hajlamosak az abszolutizmus rendjéről azt képzelni, hogy az abszolutizmus államát valami erélyes, agilis, tehetséges, minden ügyet átlátó uralkodó, vagy pedig hatalmas munkabírással rendelkező, konok bürokrata irányítja. A gyakorlatban azonban még az ilyenek alatt sem beszélhetünk igazán korlátlan uralkodói hatalomról. Az állam-piramis különféle lépcsőfokain tanyázó, befolyásos személyek vagy csoportok egy része mindig megtalálja saját érdekei érvényesítésének, az uralkodó befolyásolásának technikáját. Másutt meg azt látjuk, hogy az abszolutizmus voltaképpen különféle személyek vagy csoportok hosszabb-rövidebb hatalmi monopóliumát jelenti.

Ritkán teszik fel azt a kérdést, mint jelent vajon az abszolutizmus egy akaratgyenge, könnyen befolyásolható király uralma alatt.

Lipótot nem uralkodónak, hanem papnak nevelték, az uralkodáshoz se kedve, se tehetsége nem volt. Soha nem is került volna a trón közelébe, ha tíz évvel korábban hirtelen nem hal meg (állítólag) himlőben feltűnően tehetségesnek ígérkező bátyja, a már apjuk életében királlyá koronázott IV. Ferdinánd. A magyarok sokat vártak az ifjú uralkodótól, aki több alkalommal közölte, hogy következetes harcra készül a török ellen. Amikor huszonegy évesen meghalt (bőven akadnak ám ebben az ügyben szokatlan halálesetek), akkor lépett a helyébe a saját családtagjai által is lenézett Lipót, akinek nemcsak a külső megjelenése volt feltűnően előnytelen, az uralkodásra sem volt alkalmas.

Lipót voltaképpen jóindulatú és félénk ember volt, mélyen vallásos, habozó, határozatlan. A miséken, a hegedülésen és a vadászaton kívül semmi egyéb nem érdekelte. Általában annak adott igaza, akivel utoljára beszélt. Az udvari emberek ezzel tökéletesen tisztában voltak.

A század végének nagy török háborúja idején, amikor Lotharingiai Károly személyében végre akadt valaki, aki komolyan vette a török elleni harcot, a herceg sikerében az is közrejátszott, hogy bekerült a családba (Habsburg Eleonóra férjeként a császár sógora lett), így eléggé komoly befolyást szerzett Lipót közvetlen környezetében ahhoz, hogy ne tudják ellene hangolni a császárt. Még így sem volt könnyű dolga, az alattomos ellenpárt gyakran olyankor is megkörnyékezte Lipótot, amikor Károly a közelben volt. Néha hónapokig késett egy-egy ilyen udvari intrika miatt a hadjárat. Megesett, hogy Károly herceg nagy megkönnyebbüléssel érkezett a harcmezőre, és kijelentette, túl van a nehezén, most más csak a törököt kell legyőznie.

Egy ilyen király nevében kötött a vasvári kolostorban békét von Reniger osztrák követ Köprülü Ahmed nagyvezírrel 1664. augusztus 10-én. Egy héttel és két nappal a szentgotthárdi csata után.

Jellemző, hogy csak szeptember 27-én hozták nyilvánosságra. Talán egészen addig tartott a harc a kulisszák mögött, a császár megdolgozása.

Az abszolutizmusban látszólag a teljes hatalmú uralkodó kormányoz, a gyakorlatban azok, akik képesek őt befolyásolni. A jelen esetben olyan békét fogadtattak el vele, amely a birodalma érdekeivel homlokegyenest ellentétes volt. Nemcsak Magyarországnak, az örökös tartományoknak sem volt érdeke a vasvári béke.

Vajon kitől kapta a megbízást von Reniger?

Semmiképpen sem hiszem, hogy teljesen a maga szakállára cselekedett volna, de azt sem, hogy a császár utasítására.

Hogyan történhetett? Mik voltak a közvetlen előzmények?

Hogy utólag hogyan, mivel magyarázzák, nem érdekel. A „mindenképpen szükségszerű volt, ha megtörtént” szikkadt nézőpontjából fakadó verejtékes csőlátás megakadályozta a történészeket abban, hogy alaposabban utánajárjanak, hogyan készülhetett ez a különös béke.

Kizárt dolognak tartom, hogy Lipót császár a rendes szolgálati úton hivatalos megbízást adjon a szentgotthárdi csata után a török táborban fogolyként tartózkodó követének, kössön a szultánnal feltűnően előnytelen békét. A javaslatot és a megbízólevelet leírnák, iktatnák, mindenki tudomást szerezne róla, akit hivatalból érint, meg aki szimatol. A külföld is. Velence biztosan.

Nem így történt. A vasvári béke utáni közfelháborodás, amely nemcsak a magyarok között volt általános, eléggé bizonyítja ezt.

Hogyan kommunikáltak a török fogságában lévő követtel? Talán rendes diplomáciai küldöttséget küldtek, vagy futárt menesztettek? A török táborba? Ami körül kedélybeteg, de változatlanul vérszomjas tatárok és akindzsik portyáznak, akik valódi katonaság ellen a harcmezőn nem sokat érnek, de nagyon vágynak rá, hogy védtelen embereket rabolhassanak ki, és mészárolhassanak le? Háború idején?

Kizárt dolog, hogy a hivatásos diplomaták ezt vállalták volna?

Akkor hogyan kommunikált von Reniger? És – kivel?

A török fősereget hatalmas tömeg szokta kísérni¸szolgahad, mindenféle kézművesek, kiszolgáló népség, és – kereskedők. Utóbbiak közül néhány igen befolyásos. A béke kimunkálói valószínűleg az üzletfeleik segítségét vették igénybe a kommunikációhoz.

Reniger nem egyedül intézte a dolgot, de őt nem lehetett megkerülni. Valószínűleg igen komoly érdekei fűződtek a békéhez. Bármilyen békéhez. Mindenképpen a vasvári béke haszonélvezői közé kellett tartoznia, és alighanem ahhoz a körhöz is, amelyiknek érdekében állott Zrínyi Miklós halála. Von Reniger a megbízók csoportjának egyik tagja. Sokkal inkább odatartozik, mint maga Lipót császár.

A vasvári békét a jelek szerint egy udvari kör kötötte török üzletfeleivel összejátszva. A császárnak feltehetően sejtelme sem volt a béketárgyalásról, utólag közölték vele.  Nyilván másokkal is, talán ezért telt el bő másfél hónap a békekötés és annak nyilvánosságra hozatala között. Komoly belső küzdelem folyhatott.

Reniger és csoportja nemigen aggódott a császár reakciója miatt, a jelek szerint kisebb gondjuk is nagyobb volt annál. Tárgyalópartnerük, Köprülü Ahmed hasonló helyzetben volt, mivel az ő uralkodója sem törődött egyébbel a háremen és a vadászaton kívül. A nagyvezír legnagyobb problémája az lehetett, miként titkolja el a szentgotthárdi vereséget a szultán elől. Ha ugyanis az uralkodó megtudja, hogy a birodalom fő erői nyílt ütközetben súlyos vereséget szenvedtek a lenézett gyaurok hadától, a nagyvezír élete lyukas petákot se ér.

Mindazonáltal roppant érdekes béketárgyalás lehetett.

Reniger egész hadjárat alatt békeajánlatokkal zaklatta a nagyvezírt, ezekre volt felhatalmazása, hiszen a császári udvar betegesen félt a török további előnyomulásától. Montecuccoli állandó visszavonulása miatt már a legvérmesebben reménykedők sem mertek győzelemre gondolni. Bécsben iszonyatosan túlzó adatok forogtak közszájon a török had létszámáról.

A nagyvezír Reniger egyetlen ajánlatát sem fogadta el, némelyiket meg sem hallgatta. A szentgotthárdi csata után azonban meg változott a helyzet.

A harmincéves Köprülü Ahmed voltaképpen roppant ostobán viselkedett a hadjárat alatt. Semmi oka sem volt rá, hogy ütközetre kényszerítse az amúgy is állandóan retiráló ellenséget. Nyugodtan kivárhatta volna a neki tetsző békeajánlatot. Nyeregben volt. Csaknem bármit elérhetett volna, amíg a serege intakt.

Ostobán belehajszolta a seregét egy csúfos vereségbe, ahol nemcsak a had önbizalma ingott meg. A leghasználhatóbb alakulatai szenvedték el a legérzékenyebb veszteségeket, és a tisztikar is meggyengült. Ha Montecuccoli támadásra szánná el magát, a töröknek pánikszerűen kellene visszavonulnia. Köprülü Ahmednek tudnia kell, hogy a különféle helyekről összetrombitált segédcsapatok – havasalföldiek, moldvaiak, tatárok stb. – csak arra jók, hogy a létszámot növelve a török főerőt lidérces sokasággá tegyék, a harcban szánalmas teljesítményt nyújtanak, ha egyáltalán vállalják a harcot. A tatárok már nemegyszer hagytak cserben török seregeket a harctéren, ha túlságosan erősnek érezték az ellenséget. Ezekre a nagyvezír nem számíthatott.

Ahogy az akindzsikre, aszabokra, martalócokra, mert egyéb kisegítő alakulatokra sem. Ezek is csak fosztogatásra valók, ha szorul a kapca, megfutnak. Szentgotthárdnál nem nyújtott értékelhető teljesítményt a felsorolt kontingensek egyike sem, nem is szenvedtek jelentősebb veszteséget. Ezekből most is van elegendő, létszámuk csaknem korlátlan, alkalmazhatóságuk nagyjából nulla. Egyetlen szakasz fegyelmezett muskétás feltűnésére pánikszerűen menekülnek, korbáccsal sem lehet őket harcra kényszeríteni. A zsákmányt is hátrahagyják. Nem is vesztettek sok embert.

Az értékesebb alakulatok annál inkább. A szentgotthárdi veszteség oroszlánrésze a janicsár és szpáhi egységekre, a török főerő legértékesebb csapatnemeire esett. Némelyik ezredük szinte teljesen kivérzett.

A szentgotthárdi csata utáni napokban a török had legfontosabb – és szinte egyedül valóban hadrafogható – alakulatainak összlétszáma a kortársi becslések szerint legfeljebb tizenöt-húszezer lehetett, de akad olyan vélemény, amely ezek összlétszámát tízezernél kevesebbre teszi.

Ezzel szemben a keresztények a Szentgotthárdnál győztes hadseregen – a császári, birodalmi, francia, illetve a Rajnai Szövetséghez tartozó hadakon kívül még a következő erők felett diszponáltak:

v     De Souches tábornok északi hadteste, amely parádés győzelemsorozata után a fősereghez vonható.

v     A Körmendnél győztes magyar egységek

v     Délen a Zrínyiek horvát és magyar, Leslie gróf császári alakulatai.

Köprülü Ahmed nincs nyeregben. Korántsem. Akkor miért lett ennyire egyoldalú a békeszerződés?

Lehet persze azt mondani, hogy von Reniger halálfélelmében vagy pipogyaságában nem vett tudomást uralkodója győzelméről, esetleg nem is értesült róla – de ezt nem hiszem. Von Reniger egyáltalán nem tűnik teszetosza balféknek.

Hát akkor?

Ha megvizsgáljuk a dokumentum szövegét, azonnal a szemünkbe ötlik, hogy az egykori zsitvatoroki béke szövegét igyekszik követni. Már ahol tudja. Az ettől való eltérések mindegyike súlyosan hátrányos a magyar királyra nézve. Érezzük, hogy alkudozás volt, Reniger szinte állandóan engedményt tett, a nagyvezír soha. Miért?

A végeredmény:

v     Ezernél több magyar falu kerül török uralom alá.

v     Várad és Érsekújvár a szultán kezén marad.

v     Zrínyiújvár nem épülhet újjá.

v     Lugos, Karánsebes és Borosjenő várait a török kapja.

v     Erdélyben nem állomásozhat osztrák katonaság.

v     Székelyhíd várát le kell rombolni.

A „béke” többi pontja sem különb. Mintha Szentgotthárdnál a török aratott volna diadalt.

Ez bizony fényes, fölényes török győzelem. De ezt sem hiszem el.

Kötöttek gyorsan egy kereskedelmi egyezményt is, amit a vezető körök előtt azzal reklámoztak, hogy megtölti a kincstárat. Nem töltötte meg.

Ez így túlságosan egyoldalúnak tűnik, és nem hiszem el, hogy Köprülü Ahmed semmit sem adott volna a partnerének. A dolog roppant gyanús. Elképzelhetőnek tartom, hogy valami nagyon is zártkörű megállapodás született a vasvári béke mellett, ami bizonyos csoportok számára volt annyira előnyös, hogy fel mertek vállalni egy ilyen, a birodalom és a császár szám ára egyértelműen hátrányos békekötést.

Magától értetődik, hogy Lipót császár nem volt közvetlenül részese a vasvári békekötésnek, abból előnye nem származott. Nélküle azonban aligha merészelték volna ezt, a vasvári békéhez ilyen uralkodó kellett.

Úgy gondolom, III. vagy IV. Ferdinánd uralkodása alatt nem mertek volna ilyesmire vetemedni, ha közülük az egyik ült volna még a trónon, sohasem kerül sor a vasvári békére.

Megint egy adalék, hova jut, mi mindent hagy figyelmen kívül az a történelemszemlélet, amely a szükségszerűség üres blöffjének meddő hajszolása közepette megfeledkezik róla, hogy a történelem egyetlen látható hordozója az egyén.

Zrínyi Miklós meggyilkolásának tervezése valamikor itt kezdődött, a vasvári béke megkötésének napjaiban.

Folytatása következik.