Iulius Caesar híres volt arról (is), hogy nem hitt a jóslatokban és a babonákban. Közvetlenül a halálát is ez okozta, ez azonban olyan kockázat volt, amit egy Caesar-jellemű embernek vállalnia kellett. Nem volt fanatikus.

Bosszúálló sem volt. A gyilkosai közt nem volt olyan, akinek legalább egyszer meg ne bocsátott volna. Ariminumban négyezer foglyot ejtett – mindent elengedte. Pharsalus után Brutust azért őriztette, nehogy a fiatalember öngyilkosságot követhessen el.

Sok fanatikus ellensége volt. Uticában az ifjabb Cato éppen azért követett el szörnyű (és undorítóan groteszk) öngyilkosságot, nehogy Caesar megbocsáthasson neki.

A rómaiak meglepően babonásak voltak, árgus szemekkel figyeltek az előjelekre. Ha fontosabb vállalkozás elején valaki megbotlott, megingott, vagy – urambocsá, orra esett – szerencsétlenség várt rá.

A római a jóslásnak sokkal több változatát ismerte, mint a görögök, a jóslási technika legtöbb módját – a jóspapokkal együtt – az etruszkoktól vette át.

Hajóút, vagy tengeri ütközet előtt a rómaiak a hajón tartott baromfiak elé magot szórtak. Ha a szárnyasok jól ettek, sikeres út, vagy győzelem volt a kilátás, ha rosszul – vagy ha hozzá sem nyúltak az élelemhez – katasztrófa. A jóslat “eredménye” persze igen könnyen befolyásolható volt.

Akadt római tengeri hadvezér, akiben nem bíztak a tisztjei. A jóslás előtt pukkadásig lakatták a baromfiakat, emiatt azok unottak tipródtak a magokon. A hadvezér felfortyant:

- Ha enni nem akartok, legalább igyatok!

A tengerbe dobatta a nyomorult szárnyasokat.

Ugyanő aztán a vesztett csata után találékonynak bizonyult. Amikor szétvert flottája maradékával egy másik karthágói hajóhaddal találkozott, győzelmi jelvényeket tűzetett ki. A meghökkent punok hajóival együtt futni hagyták.

Caesar többször is kénytelen volt bizonyítani, hogy nem hisz a babonákban, és fittyet hány az előjelekre. Az ilyen esetek zöme az afrikai hadjárata idején sűrűsödött össze. Már eleve vereséget jósoltak neki, mivel az ellenség egyik parancsnoka Metellus Scipio volt, és a hagyomány azt tartotta, hogy Afrika területén a Scipio név viselői verhetetlenek.

A legnehezebb helyzetbe éppen a partraszállás pillanatában került.

Gondtalanul, hetykén lépett az afrikai szárazföldre, és az iszapos homok alaposan megtréfálta. Nemcsak megingott, nemcsak megbotlott, hanem – mi tagadás – roppant esetlenül orra esett. Bele arccal az iszapba. Hadvezéri díszköpönyege, de még az arca is fekete lett az afrikai sártól.

Mindenkiben meghűlt a vér.

Mit tegyen Caesar? Ha az előjel megrémíti a sereget, vereség jön, a pályafutása dicstelen véget ér.

Mit tegyen?

A lehető legokosabbat tette.

Minden teketória nélkül felemelte a fejét nyájasan mosolygott, vidáman integetett az egyik kezével, a másikkal a sárba markolt, és felkiáltott:

- Foglak, anyaföld!