TIZENHETEDIK RÉSZ

Folyik az ágyúharc. A török aknászok is igyekeznek aláásni a falakat, de a magyar védők az esetek többségében résen vannak.

Közben azonban már épülnek a közelítőárkok is.

Utóbbiak körkörösen közelednek a várfalak felé, a legfontosabbak a falakon ütött réseket célozzák meg. az árkokat befedik, és egészen a falak tövéig vezetik őket. A támadó gyalogság ezekben fogja megközelíteni a falat, és csak közvetlenül előtte lépnek ki az árkokból a janicsárok, a következő pillanatban pedig már özönlenek be a várba.

Ha az ostrom eljutott ehhez a fázishoz, a védelem nagy bajban van.

A kor egyik nagy tapasztalata volt, hogy passzivitással egyetlen vár sem védelmezhető. Ha egy várkapitány arra spekulált, hogy hadd próbálkozzon a török, támadjon, majd visszaverjük, szinte minden alkalommal elveszítette a rábízott várat.

Különösen az idegen parancsnokok estek időnként ebbe a hibába. Túlságosan óvatoskodók voltak, féltek kitörést szervezni, sőt az ilyesmit tiltották is. betegesen féltek a merész akcióktól, a veszteségektől. Így aztán nem is nagyon szenvedtek veszteséget – de nem okoztak a töröknek sem, sőt az ostrommunkálatokat sem tudták hatékonyan akadályozni.

Az ilyen védelmi harcászat méltó párja a Montecuccoli tábornagy neve által fémjelzett „adjon Isten száz év háborút egyetlen csata nélkül” taktikának. A nagy manőverezők mindig találnak olyan helyet, ahol senki se zavarja őket – de mindig fennáll annak is a veszélye, hogy ők se zavarnak senkit.

A passzív védelem időt és lehetőséget ad a töröknek arra, hogy háborítatlanul elvégezze az ostrom műszaki műveleteit, megássa a közelítő árkokat, és felkészüljön az általános rohamra. Ezután a vár sorsa gyorsan megpecsételődik.

Itt álljunk meg egy pillanatra.

Hogyan védekeztek a magyarok? Mi volt a magyar várvédelem taktikája?

Ne felejtsük el, hogy a magyar várostromok zömében a támadó nem a szultán vagy a nagyvezír vezette török fősereg volt, hanem valamelyik helyi pasa vagy bég fegyveres ereje. Néhány ezer fő. A várak védői általában néhány százan voltak.

Nagy László írt sokat erről a témáról. Ő mutatta ki, hogy a magyar várvédelem harcászata egy mondatban foglalható össze:

„Lóra katona, kapura hajdú, likra nemes ember!”

Katonának akkor a lovast nevezték. Nekik lóháton kellett várakozniuk, ők alkották a védelem mozgó tartalékát. Akkor vetették be őket, amikor az ellenség valahol betört a vár területére. Sűrűn előfordult, hogy a várba nagy fáradsággal betörő török harcosokra váratlan lovasroham zúdult, amely gyorsan kitakarította őket a várból.

A várfalon tört rések oltalmazása volt a várba szorul nemesek és kísérőik feladata. Közelharcbeli képzettségüknek, neveltetésüknek a korban ez meg is felelt.

A hajdúkról kissé bővebben kell szólnom.

A hivatásos gyalogság, a hajdúk kapták általában a legnehezebben védhető objektumok, a kapuk oltalmazásának feladatát. A források zöme hangsúlyozza, hogy a fürge hajdúk remekül értenek a várharchoz, a várvíváshoz és a védelemhez is. El kell fogadnunk Nagy László állítását: az összességében a nyugati gyalogsághoz viszonyítva korszerűtlennek tűnő hajdú csapatnem helyenként igen modern harceljárásokat alkalmazott – a szökelléstől a rajvonalig és a csatárláncig.

A nagyon eredeti harcmodorú gyalogságot a lengyel királyi trónra jutó Báthory István – a huszárokhoz hasonlóan - Lengyelországban is meghonosította. Elképesztő sikerrel. A „magyar hajdú hadrendben” felálló lengyel erők nemcsak a svéd királyi csapatokat győzték le több ízben, hanem megsemmisítő vereséget mértek a szultán személyes vezetése alatt álló török főerőkre is (Chocim, 1621.).

A huszárokból pedig lengyel földön nehézlovasság lett, a kor legkiválóbb lovassága, amely megszámlálhatatlan diadallal büszkélkedhetett a svéd, török, tatár, német és orosz hadak felett. A „szárnyas huszárok” fergeteges kahlenbergi rohama inspirálta Tolkien regényében a rohírok támadásának híres jelenetét.

Mindebben azt láthatjuk, hogy a magyar katonatípusokban – a huszárban és a hajdúban – a korban hatalmas taktikai tartalékok rejlettek. Nagyon is termékenynek tűnik mindkettő.

Mitől korszerű, vagy mitől korszerűtlen valamilyen katonatípus vagy hadviselési forma?

A huszár és a hajdú a török elleni harcban kialakult katonatípusok. A Mohács előtti Magyarországon is megvoltak már, de csak a végvári harcok idején lettek a legfontosabb magyar csapatnemekké.

A huszár talán szerb eredetű, de a magyar hadviselésben lett alapvető fontosságú típusa a könnyűlovasságnak. Olyan katona, aki képes utolérni, és megsemmisíteni a török portyázókat. Taktikai lehetőségei szinte kimeríthetetlenek voltak, ezért egészen az első világháborúig az európai lovasság egyik meghatározó típusa maradt. Létrejöttét talán a török „deli” lovasság inspirálta, de annál sokkal jelentősebbé vált, gyorsasága, fortélyos taktikája, szívóssága nagy tekintélyt szerzett neki.

A hajdú valószínűleg a felfegyverzett marhahajcsárokból, a „hajtókból” keletkezett gyalogság. Létrejöttét nyilvánvalóan a török hadsereg félelmetes gyalogsága, a janicsárság inspirálta. A magyar fegyveres erőknek olyan gyalogságra volt szükségük, amely képes eredményesen harcolni a janicsárok ellen.

A hajdúk fegyverzetében a kezdet kezdetétől magától értetődő természetességgel jelentek meg a kézi lőfegyverek, viszont a janicsárokhoz hasonlóan következetesen mellőzték a pika alkalmazását. Azzal elveszett volna a kortársak által legjellegzetesebbnek tartott tulajdonságuk, a fürgeség.

A korabeli nyugat-európai gyalogság ragaszkodott a pikához, és a hosszú nyársak kötegei nehézkessé, körülményessé tették a gyalogságot, harcmodorát eleve védekezővé kárhoztatták.

Nagyon jellemző, hogy Montecuccoli tábornagy még a XVII. század közepén is másodrangúnak tekinti a török gyalogságot, a janicsárokat, amiért nem használnak pikát. Sokat levon a tábornagy okfejtésének értékéből, hogy tanulmánya írásakor még semmiféle harci tapasztalatot sem szerzett a török elleni harcban.

Hadtörténészeink egy része nem tud szabadulni attól a sablon-gondolattól, hogy a nyugati hadseregek „korszerűek”, a magyarországiak meg „korszerűtlenek”. Nem veszik észre, hogy a XVII. század második felének állapotát vetítik vissza állandó merevgörccsel a XVI. századba. Akkor, a harmincéves háború nagy katonai újításai után a nyugati csapatok már valóban komoly harcászati és hadműveleti fölényben voltak a török fegyveres erőkkel szemben.

Hát tárgyalt korunkban, a XVI. században?

A korban egyre-másra azt látjuk, hogy a főleg nyugati alakulatokból álló seregek a török tevékenységét érdemben akadályozni nem tudják, utolérni nem képesek, állandó hadműveleti hátrányban vannak vele szemben. A török döntéseit érdemben befolyásolni nem tudják. Amikor pedig nyílt ütközetben szembekerülnek a török főerőkkel, döntő vereséget szenvednek tőlük (Mezőkeresztes, 1596.).

A törököt nem hatják meg a briliáns manőverek, fittyet hány rájuk, a céljait általában eléri, az ellenségből gyakran gúnyt űz. Stratégiai értelemben uralja a hadszínteret.

Ez persze a vezetést is minősíti, de nem csupán azt. A császári stratégiát. A töröknek mindig volt valamilyen határozott koncepciója, azt vagy megvalósította, vagy nem. Ezzel szemben a császári hadvezetés céljai gyakran változtak. Leginkább azt tartották szem előtt, hogy Bécs veszélybe ne kerüljön, de azt sem mindig tudták elérni. A határozott hadműveletekkel operáló oszmán hadak ellen a császári sereg vezetését tanácstalan várakozás, ijedt tétlenség jellemezte. Ez alól csupán a fentebb említett leobersdorfi csata a kivétel.

Ezzel szemben a magyar és horvát csapatok jóval eredményesebben harcoltak a török ellen. Az ország három részre szakadása után a török ellen megnyert ütközetekben részt vevő katonaság túlnyomó részét mindig ők alkották. Elszántabbnak, szívósabbnak, határozottabbnak és ötletesebbnek bizonyultak.

Feltűnt ez a Magyarországra került külföldi tábornokok némelyikének is. Többen indítványozták közülük, hogy a török elleni harcot a magyar csapatokra kellene építeni. Konkrét javaslatokat is tettek, utoljára talán Basta tábornagy. Utóbbi kifejtette, hogy a magyar egységekből kell ütőképes állandó, reguláris hadsereget szervezni, az ezredeket rendszeresen és tisztességesen fizetni, jól felfegyverezni, gondosan kiképezni, és egy ilyen hadsereg döntő fordulatot hozhatna a török elleni háborúk menetében.

A javaslatot elutasították, érdemben nem is tárgyalták…

Az osztrák hadvezetést ismerve azt kell mondanom: természetesen.

Nézzük most már tovább a szigetvári ostrom történetét.

Folytatása következik.