Egy pillanatra álljunk meg itt, rögzítsük a helyzetet. Ez az utolsó pillanat, amikor Zrínyi Miklóst a bizalmasai még élve és egészségesen látják.

Zrínyi, Bethlen és Zichy a hintó mellett állnak, beszélgetnek. Vitnyédi és Guzics valamivel arrébb.

A kocsik kint állnak, már indulásra készülnek. Bethlennél konkrétan egy hintó szerepel, talán a fiatal Zichy és a többiek lovon mentek ki a vadászatra.

„Vitnyédi az elsõ, én a hátulsó ülésben bal s õ jobbfelõl ültünk csak hárman”

Ez a hintó úgynevezett „kétfelé eresztős” kocsi volt, más néven landauer. A vadásztársaság többi tagja talán lóháton érkezett, de kellett lennie még több kocsinak is a zsákmány miatt. Nem valószínű, hogy „a gyalogosok” futva szaladtak a hintó után.

Úgy gondolom, a hintó mellett talán két-három kocsi állhat az erdő szélén. Az urak beszélgetnek, a közrendűek nyilván dolgoznak.

Miért nem indultak még el haza?

Kézenfekvő a válasz: valószínűleg a vadászok és az egyéb kisegítő személyzet még bőven el volt foglalva a zsákmány rendbe tételével. Az urak valószínűleg arra vártak, hogy a kis karaván együtt indulhasson vissza a várba, ahogy érkeztek.

„löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál”

Minimum két vaddisznó volt a zsákmány. Ezekkel foglalatoskodhatott a vadászat személyzete. Nem tudni, hányan lehettek összesen. Pakának is közöttük lett volna a helye.

Ha azt számítjuk, hogy néhány inas, lovász, kísérő fegyveres is lehetett, az egész vadászat résztvevőinek számát negyven-ötven főre tehetjük. Ezek közül már senki sem tartózkodhat az erdőben.

„Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala.”

Megint csak azt kell mondanom, a gyilkosok rendkívül ügyesen választották meg a merénylet időpontját. Abban a pillanatban, amikor számukra éppen minden feltétel adott a sikerhez. Most van az a pillanat, amikor az éberség a minimumra csökkent. Hamarosan sötét lesz.

„estefelé is vala.”

Ekkor érkezik Paka. Mivel?

A szövegösszefüggés alapján azt kell mondanom: lóháton. Mert hogy Zrínyi lóháton fog távozni:

„Póka után elnyargala”

Feltételezhetjük, hogy Paka lóháton érkezett, azaz inkább a lovát kantárszáron vezetve. Honnan? Az erdőből? Onnan biztosan nem. Az előzőekből világos, hogy senki sem vadászott lovon.

Megint egy olyan apróság, ami az esettel foglalkozók figyelmét el szokta kerülni. Paka visszatér a vadászatról – ha ugyan részt vett rajta. Ha részt vett, nyilván valamilyen feladata lehetett. Talán az egyik vendéget kísérte. Utána kijön az erdőből, fogja a lovát, és Zrínyihez megy. Olyan jelentenivalója van, ami egyedül Zrínyire tartozik.

Bethlen nem említi- van-e Pakánál töltött fegyver. Elvileg nála lehet a vadászpuskája, ami a számára lényegében munkaeszköz. A vadászat után ki szokták lőni a puskákat, ez a szabály elvileg rá is vonatkozott. Talán megtette, talán nem. Ne feledjük: éppen az ilyesféle tevékenység helyett Állt oda Zrínyi elé. Bethlen nem állítja, hogy Paka puskája elsült volna, de az ellenkezőjét sem.

Zrínyinél is fegyver van.

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében,”

Zrínyi kezében tehát töltött vadászpuska. Nem fog lőni vele. Bethlen határozottan állítja, hogy Zrínyi puskája nem sült el, és ezt módjában volt személyesen is ellenőrizni.

„csuda, olyan vitéz, sem lõtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.”

Zrínyinél tehát a vadászpuska mellett egy spádé (tőrkard) is volt. Egyiket sem használta.

Vessünk erre az állóképre még egy pillantást. A magyar történelem egyik, mára már kellőképpen nem értékelt jelentőségű sorsfordulóján állunk. Zrínyi még a hintója előtt áll, és Pakával beszélget. Ebben a pillanatban még elvben minden lehetséges, a magyarok reményei még érvényben vannak. A jövő korántsem tűnik könnyűnek. A vasvári béke Magyarország számára elfogadhatatlan, és nem csupán azért, mert törvénytelen.

A magyar rendek legjobbjai évtizedek óta dolgoznak Európában azért, hogy majdan létrejöhessen egy összefogás, amely kellő erőt gyűjthet össze ahhoz, hogy hazánk a török élősdi uralmától megszabaduljon. Már Pázmány Péter is dolgozott ezen, utána Pálffy Pál, most pedig leginkább Zrínyi Miklós. A mindenki által elismert vezető.

A koronás királyok nem mindig igyekeztek a bizalomra rászolgálni, a Habsburgok ekkor általában nem sokra tartották a Magyar Királyság hagyományait. Magyarország a szemükben jelentéktelen határtartomány, vagy puszta hadszíntér volt, és ők olyan délibábot kergettek, amely sohasem lehetett az övék: a császári egyeduralom alatt álló katolikus Németország, illetve az erre támaszkodó európai Habsburg hegemónia ábrándját. Érdekes módon a magyar rendi vezetők már évtizedekkel korábban megértették a Habsburg célkitűzések hiábavalóságát, írtak is erről, de ettől függetlenül derekasan támogatták az uralkodót a harmincéves háborúban, azt remélve, hogy az európai konfliktus lezárása után az uralkodó végre a török ellen fordul.

Ekkor sem volt a bizalom feltétel nélküli. A Királyi Magyarország minden jelentős gondolkodója úgy vélte, a török vazallus államként létező Erdélyi Fejedelemség puszta megléte a magyar államiság és a magyar nemzet fennmaradásának legfontosabb záloga. Pázmány Péter írta az alábbi nagyon fontos sorokat egy levelében:

„tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császár urunk előtt, de csak addig durál az az német nemzet előtt, míglen Erdély-ben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl mindjárt contemptusban jutván, gallérink alá pökik az német, akár pap, barát, vagy akárki légyen.”

Ennyit a feltétel nélküli bizalomról. A magyar vezetők jól ismerték már a bécsi politikai köröket, pontosan tudták, mi telik tőlük.

A helyzet mostanra megváltozott. II. Rákóczi György erdélyi fejedelem szerencsétlen lengyelországi kalandja után az önálló Erdély önmaga árnyékává vált, helyzete rosszabbodott.

Ebben a helyzetben a Habsburgok kaptak Magyarországtól még egy esélyt. A vasvári béke megmutatta, hogy ezzel nem tudnak, és nem is akarnak élni.

Ebben a pillanatban még mindenre van esély. Ahogy Zrínyi Miklós horvát bán – a magyarországi rendi remények, tervek és elképzelések letéteményese – hamarosan eltűnik az erdőben a társaság és a történelem szeme elől – ezek a remények csírájukban hamvasnak el. Megint negatív irányba fordul a magyar történelem. A kortársak számára katasztrofálisan és váratlanul. Következik majd a vasvári béke miatti dilettáns rendi szervezkedés. A résztvevők a komoly harcokat a következő nemzedékekre hagyják.

Az erdő mellett álló társaság még nem is sejti, hogy tőlük néhány percnyi távolságra hamarosan végbemegy a magyar történelem egyik legelvetemültebb politikai gyilkossága.

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala;”

Bethlentől tudjuk, hogy Zrínyi a bocskor felett bő, talán térdig érő csizmát viselt, talán olyasfélét, amilyet a metszetek és képek tanúsága szerint kor dragonyosai hordtak.

„Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott”

A csizma alatt telkes bocskort viselt a bán. Hogy most nem vette vissza a csizmáját, annak több oka is lehet. Vagy egyszerű feledékenység, vagy annak tudata, hogy az út egy részét esetleg gyalog kell megtennie.

Jelentheti persze azt is, hogy Zrínyi úgy gondolta, annyira kurta lovaglóút áll előtte, amiért nem érdemes a csizmát visszavennie. Utána arra készült, hogy a hintóban ülve utazzon haza az otthonába.

Rögzítsük a pillanatot: Zrínyi Miklóst utoljára láthatjuk épen és egészségesen, képességeinek birtokában. Ebben a pillanatban még rémlenek valahol ez esetleges jobb magyar jövő távlatai, néhány percen belül azonban végképp szertefoszlanak. A jövendő lidércnyomásos lesz.

(Mi történhetett volna, ha Zrínyi Miklós ekkor, 1664. november 18-án életben marad? Ennek egy lehetséges változatát írom meg készülő Ne bántsd a magyart című alternatív történelmi regényemben.)

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala”

Zrínyi egészségben soha többé becsületes ember nem látta.

Ez is egy nagyon fontos pillanat, mert a vadkan mítosza éppen itt lép be a magyar történelembe, hogy a mai napig ott röfögjön az akadémiai dolgozatokban. Hogyan?

Valakinek most kellett szóba hoznia a vadkant. Most kellett valakinek egy megjegyzéssel először megemlíteni.

Ez nem lehetett más, csak Magliani (Majláni). Ha bárki más volt, ő lehetett a gyilkosok újabb cinkosa. Ezt azonban nem szükségszerű feltételeznünk, semmi nem utal rá.

Képzeljük el a szituációt: Senki sem tudja, miért és hová megy Zrínyi, de mindenki tisztában van vele, a gróf nyomatékosan arra kérte a társaságot, hogy senki se kövesse. Paka horvátul mondott valamit Zrínyinek, és ez a körülmények miatt pontosan ugyanolyan, mintha négyszemközt mondta volna. Lehetetlen, hogy meg ne induljon a találgatás.

Valaki most dobja be a vadkan meséjét.

Készülő regényemben így történik:

„Magliani elérkezettnek látta az időt, hogy közelebb óvakodjék. - Jó nagy lehet az a kan… – sóhajtotta fojtott hangon olaszul.  Ravaszul: mintha csak magának mondta volna. - Kan? – nézett rá Zichy.

Magliani azonban úgy tett, mintha nem értette volna. Még hallotta, amint elindul a pusmogás a vadkanról. Arrébb léptetett a lovával.”

Gyanítom, hogy nagyjából így kellett történnie. Gyanútlan embereket konkrét dolgokkal dezinformálni nem nehéz.

Újabb kulcsfontosságú momentum következik:

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk.”

Azt gondolom, ez a mondat okozhatta Bethlennek a legnagyobb fejtörést. Hogyan is fogalmazza meg úgy, hogy ártalmatlannak tűnjön. Ez talán a legveszedelmesebb szituáció mind között. A szemtanú Bethlen itt teheti hozzá a gyilkossághoz a leglényegesebbet. Most látja az utolsó perdöntő eseményt. Minden másnak, ami ezután következik, már nem szemtanúja a szó szoros értelmében.

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér”

Bethlen most említi először és utoljára. Szavoyai, vagy annak mondja magát. Nevének ejtése Majláni, írott alakja Magliani lehet. Egy olasz nemes. „Gavallér” – azaz lovag.

Bethlen Önéletírásának egyik legnagyobb bravúrját olvashatjuk.

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér”

Látszólag egy hosszú körmondat jelentéktelen része. A cenzor számára nem is emelkedik ki a szövegből:

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala; egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk.”

Bethlen úgy irányítja Maglianira a figyelmet, hogy az nem kelthet gyanút semmiféle cenzorban.

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér”

Négy jelző és egy név. Mesteri. Aki csak felületesen olvassa, átsiklik felette. Aki kifejezetten nyílt „lázadó”, „felforgató” szellemű közléseket keres, az is. Látszólag semmi sincs benne.

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér”

Valószínűleg ez Magliani személyét illetően a „hivatalos verzió”. Bethlen ezt visszhangozza, méghozzá némi túlbuzgalommal.

Csak a módszeres olvasók foghatnak gyanút. Ha Magliani „ifjú gavallér”, akkor tekintélyes külföldi nemes. Ha ilyen volna, a házigazda igen fontos, megbecsült vendégének kellene lennie. Bethlen nem is mondja egy szóval sem, hogy nem volt az. Csak néhány bekezdéssel fentebb közölte, hogy Magliani nem ült Zrínyi asztalánál.

A bölcsnek elég.

Ennek fényében nézzük meg még egyszer Bethlen szövegének legbravúrosabb részét:

„„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk.”

Látszólag úgy tűnik, mintha ez a csoport együtt eredt volna Zrínyi nyomába. Bethlennek itt van a legnehezebb dolga. Semmiképpen sem írhatta meg nyíltan, hogy bizony először Magliani indult el egyedül, a többiek csak az ő nyomába kaptak, mert azzal elárulná a valóságot. Látszólag kompromisszumot köt. Mintha együtt indultak volna, de kiemeli és négy jelzővel a középpontba állítja Magliani személyét. Csupán egy kockázatot vállalt: elsőnek említette. Ezzel tudatosítja, hogy semmiképpen sem indulhatott el a többiek után. Már most is sugallja: egyedül indult el és elsőnek. Minden figyelmesebb olvasó gyanakodni kezd.

A gyanú akkor válik bizonyossággá, amikor később – éppen Majláni meséjéből – kitűnik, hogy sokkal hamarabb érkezett meg az eset színhelyére, mint a többiek. Ő látta az állítólagos vadkant, a többi pedig nem.

Annak, hogy miért érkezett meg Magliani a helyszínre a többieknél sokkal hamarabb, a hétköznapi formális logika értelmében két oka lehet:

1. Előbb indult náluk

2. A többiekkel ellentétben pontosan tudta, hová kell menni

Vagy a kettő együtt.

Mindkettő ellene szól.

A következtetés teljesen logikus: a Majláninak nevezett személy volt Zrínyi Miklós egyik gyilkosa.

A sertés mítosz hívei eddig tudtommal nem adtak elfogadható magyarázatot arra a kérdésre, hogy miért és hová indult el Magliani. A „gondolt egyet”, „kíváncsi volt”, „saját szakállára lovagolt egyet”, „kirándulni akart”, „követni akarta Zrínyit”, vagy éppen „segíteni akart” típusú magyarázatokat nem fogadom el. Ez egy XVII. századi főúri vadászat utáni szituáció, és az itt jelenlévő emberek mindannyian a házigazda vendégei, vagy a háza népének tagjai.  Egy főúri udvartartás pedig egyáltalán nem úgy működött, ahogy azt a neoavantgárd vagy posztmodern szellemiségű elmék gondolják, hogy mindenki mindig éppen azt tesz, amit a kedve tartja.

Bethlen számít rá, hogy pusztán azzal, hogy elsőként említi, kellőképpen fel is hívta a figyelmet a gyilkosra.

Miért és hová indult el Magliani?

Egyáltalán miért és hová indulhatott?

Mi keresnivalója lehetett az erdőben? Az úr – Zrínyi Miklós – nyomatékos kérése/parancsa ellenére egyáltalán miért indult el arrafelé?

„nyargalának utána”

Bethlen megint éppen annyira szűkszavú, amennyire kell. Közli, hogy az említettek pontosan ugyanabba az irányba nyargaltak el, amerre korábban Paka és Zrínyi.

Mennyi idő telhetett el?

Bethlen itt különösen nehéz helyzetben van. Ha bármilyen megjegyzést tesz, amivel jelzi, mikor is indult Magliani, azzal felfedi a gyilkosságot. Úgy gondolta, a figyelmes olvasó úgyis megérti, amit mondani akart.

Mikor indult el Magliani?

Úgy gondolom, Magliani megvárta, amíg Zrínyi eltűnik az erdőben, és csak azután indult a horvát bán után. Nem indulhatott hamarabb, hiszen aligha kockáztathatta meg, hogy az esetleg visszaforduló vagy hátratekintő Zrínyi magához intse, és felelősségre vonja, mit akar, hová megy, miért koslat utána, amikor kifejezetten megtiltotta. Zrínyi közismerten szigorú ember volt, a parancsmegtagadást, mint „hadi ember”, igen szigorúan torolta meg. Beszélnek is ilyesmiről a források.

Nem tudjuk, pontosan milyen státuszban is tartózkodott Zrínyi udvarában Magliani. Bethlen visszaemlékezéséből egyértelműen kitűnik, hogy nem tartozott az igazán fontos vendégek közé. Igen sokféle státuszban lehetett, az egyszerű nemes szálláskérőtől egészen az apródig bezárólag. Nem valószínű, hogy Zrínyi szolgálatában állt, de ez sem lehetetlen, akadtak a csáktornyai udvartartásban olaszok.

Akárki nem kaphatott szállást Csáktornyán. Mit is mond korábban Bethlen?

„A várban egy szegeletházban nékem tisztességes kárpitos házat, külön szolgáimnak ugyanott meg külsõ házat, külön lovaimnak, szolgáimnak a városban jó szállást és tisztességes bõ prebendát rendele,”

Ezek szerint a szállások felől nemcsak a várban, hanem a városban is Zrínyi rendelkezett. Ebből az következik, hogy Magliani Zrínyi tudtával volt jelen Csáktornyán, valószínűleg a várban lakott, de nem kapott meghívást a házigazda személyes asztalához. Nemes úrfiként – Bethlen leírása alapján azt gondolhatjuk, annak mondta magát – kérhetett szállást néhány napra, de az sem lehetetlen, hogy valamilyen státuszban Zrínyi szolgálatába állt; ha Bethlen szövege ezt nem is valószínűsíti, de kifejezetten ki sem zárja. bár, ha jobban megnézzük:

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér”

Azt hiszem, ha Magliani valami udvari státuszt töltött volna be, Zrínyi Miklós csáktornyai várában, ezt Bethlen mindenképpen közölné velünk. Elképzelhető persze az ellenkező szempontú megfontolás is: ha Bethlen a cenzor miatt óvakodik megnevezni Magliani udvari státuszát.

Korábban említettem, hogy a gyilkosságot valószínűleg hónapokkal előbb határozták el. Nem lehetetlen, hogy a gyilkost – modern szóval élve – „beépítették” Zrínyi környezetébe, és valamikor ő szervezte be Pakát; ennek a valószínűsége azonban legfeljebb tizenöt-húsz százalék. Sokkal valószínűbb, hogy nemrég érkezett, legfeljebb nyolc-tíz napja tartózkodik Csáktornyán.

Hová tűnt Zrínyi halála után?

Erről semmit sem tudunk. Egyáltalán nem biztos, hogy Magliani és Paka cimborája a vadászat után visszatértek Csáktornyára. Könnyen elképzelhető, hogy a Zrínyi halálát követő zűrzavarban mindketten kereket oldottak.

Térjünk vissza oda, hogy Magliani elindult. Kulcsfontosságú mozzanat. Magliani ezzel sokat kockáztat.

Azzal, hogy megszegi a házigazda kérését/parancsát, kockáztat. Ha vendég, eltávolítják Csáktornyáról, kiadják az útját, udvariasan felkérik a távozásra, elkergetik, kidobják; stílus kérdése – de legkésőbb másnap reggeltől.

Ha azonban nem vendég, meg is büntethetik érte.

Akármi is a státusza, amennyiben Zrínyi életben marad, Magliani mindenképpen felelősségre vonásra számíthat.

A jelenlévők közül azonban ő az egyedüli, aki tudja, hogy Zrínyi gróf nem marad életben.

Ennek figyelembe vételével kell értékelnünk még egyszer Bethlen szavait:

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána;”

Felhívnám a figyelmet egy tényre: a Zrínyi után „nyargalók” közül Magliani-n kívül senki sem vendég. Mindegyiknek a státusza tisztázott, ők valamennyien Zrínyi alkalmazottai. Így lesz Bethlen szándéka teljesen világos.

Egyedül Magliani státuszát nem közli, mindenki másét igen. Láttuk már, hogy minden szavát jól megrágta. A státusz közlése, illetve – Magliani esetében – következetes elhagyása nyilvánvaló üzenet:

Magilaninak semmi oka sem lehetett rá, hogy elinduljon, a többiek meg őt követték.

Vegyük szemügyre, kik ezek az emberek.

„Guzics öccse, inasa,”

Guzics (Guzich) Miklós Zrínyi régi bizalmas embere, ebben a pillanatban Csáktornya várkapitánya. Az öccse pedig az egyik beosztott tisztje. A felsoroltak között rajtuk kívül senkit sem találunk, aki a vár katonatisztje lehetne.

Guzics öccse vajon csak „úgy gondolomformán” indult meg az erdő felé, ahogy a sertés-mítosz pártján álló vitapartnerek (meg komolytalanul gondolkodó „komoly” történészek) akarják velünk elhitetni? Nem hinném. Katonaember és jelen van az elöljárója. Sokkal valószínűbb, hogy a bátyja, egyben felettese parancsára indult el megnézni, mit is keres az erdőben Magliani.

Zrínyi ugyan parancsba adta, hogy senki se kövesse, de a helyzet Magliani elindulásával megváltozott. Zrínyi távollétében nyilvánvalóan Guzics Miklós a rangidős parancsnok.

Ebből nyilvánvaló, hogy az ifjabb Guzics csak Magliani után indulhatott. Nyilván akkor, amikor Guzics kapitánynak feltűnt, hogy a „sabaudus” az erdő felé, az úr után indult. Ekkor parancsot adott a testvérének – jelen lévő beosztott tisztjének – nézzen utána, mit keres arrafelé az olasz. Talán ha ez néhány másodperccel előbb történik, Zrínyi életben marad, Pakát és Maglianit meg karóba húzzák.

Hogy az ifjabb Guzics magával viszi az inasát, nem szorul magyarázatra. Kik a többiek?

„meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász”

Ezek pedig Zrínyi Miklós bizalmas, személyes alkalmazottai, belső szolgái. Nem lehetetlen, hogy talán éppen ők hívták fel a Vitnyédivel beszélgető Guzics kapitány figyelmét az erdő felé nyargaló Maglianira….

Magliani tehát elindult.

Még egy apróság: töltött fegyver van nála.

Folytatása következik.