XVI. RÉSZ

 Magliani elment. Hamarosan a többi lovas is utána. Bethlen és a többi vendég gyanútlanul beszélget.

„mü ott a hintónál beszélgeténk.”

Most történik a gyilkosság. Zrínyi Miklós, az ország legfontosabb és legtehetségesebb embere most kap halálos sebet. A gyilkosságot egy vadkanra fogják, és Magyarország helyzete hamarosan még rosszabbra fordul.

Senki nem tart semmitől, senki sem számít katasztrófára. Békés és enyhe novemberi délután van.

„Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr”

Az ifjú Guzics lóhalálában vágtat elő az erődből, és jelent a bátyjának, egyben elöljárójának.

„Menénk, amint a hintó nyargalhat,”

Pánikszerűen tódul az erdőbe a vadásztársaság. A nyomok egy részét ez semmisíti meg, a többit meg a leereszkedő sötétség teszi láthatatlanná.

„és osztán gyalog a sûrûbe béfuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.”

Ez is nagyon fontos közlés. Bethlen személyes élménye. Az Önéletírás szerzője nagyon világosan a tudtunkra adja, minek volt a szemtanúja, és minek nem.

Beszaladt a sűrűbe. A hintó oda nem tudott bemenni. Nyilvánvalóan mind gyalog rohantak oda, tele félelemmel, idegességgel. Ennél kevesebb feldúlt ember is képes lett volna használhatatlanná tenni a nyomokat.

„hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert”

Már minden eldőlt. Zrínyi Miklós, aki eddig Magyarország legfontosabb embere volt, már menthetetlen. A mai orvostudomány sem tudna segíteni rajta. Még él, de ezek már az utolsó pillanatok.

„de szeme sem volt nyitva”

Agónia. Ennek Bethlen szemtanúja. Személyesen vizsgálta meg a költő és hadvezér pulzusát. Zrínyi még életben van, de Bethlen – ahogy a többi jelenlévő – már semmit sem tehet a haldokló érdekében.

„sem szólott, csak meghala”

Bethlen jelenlétében Zrínyi már egy szót sem szólt. Ez is a legfontosabb közlések közé tartozik, és – talán furcsának tűnik, amit mondok – de az egyik legmerészebb is.

Hogy miért?

Mert közvetve cáfolja Magliani alább következő meséjének egyik legfontosabb részét.  Amely szerint Zrínyi a halála előtt szólt volna Pakához és Maglianihoz. Bethlen nem mondhatta ki nyíltan, hogy Zrínyi az állapota miatt már tökéletesen beszédképtelen volt, de érzékeltetnie kellett. Először is leszögezi, mit vállal szemtanúként. Jelenlétében Zrínyi Miklós a pulzusa szerint még élt, de már nem nyitotta ki a szemét, és egyetlen szót sem szólt. Ezzel közvetve azt is leszögezi: nem fültanúja annak, amit a halála előtt Zrínyi állítólag mondott.

Ez a közlés sem egyetlen pilléren nyugszik azonban, hanem – ahogy már Bethlennél megszokhattuk – a későbbiekben közli velünk az információ másik felét.

„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt.”

Megint ugyanaz a technika: az információk kettéválasztása. Ahogy Bethlen Zrínyihez odaért, ezeket a sebeket azonnal fel kellett fedeznie, de – az Önéletírás egész ide tartozó részének megfelelő következetességgel – nem beszél róluk azonnal. Az információk összeillesztését most is az olvasókra bízza.

A gyilkosság már megtörtént, Zrínyi Miklós Bethlen kezei közt haldoklik.

„hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.”

Most következik Magliani meséje a vadkanról.

Bethlen ehhez mesterien teremtette meg a dramaturgiai körülményeket; biztosan tudhatjuk, hogy az Önéletírás szerzője nem hisz a sertés mítoszában.

„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,

Nagyon fontos az első mellékmondat:

„Majláni így beszélte:”

Bethlen nyomatékosan figyelmeztet rá: A most következő eseményeknek nem volt szemtanúja, nem áll jót értük, az információ nem tőle származik, ő is csak hallotta.

„Majláni így beszélte:”

Az Önéletírás ide vonatkozó részének legfontosabb formulája. Ami itt áll, annak Bethlen nem szemtanúja, nem is hisz benne, ezt Majláni mesélte.

Jellemző, hogy Bethlennél egyetlen szó sincs, ami Maglianit igazolhatná. Senki sem volt tanúja a tragédiának, nem is erősíti meg senki egy szavát sem, ez nem a valóság, hanem Majláni meséje.

Senki más nem látta, miként szerezte a sérüléseit gróf Zrínyi Miklós, csupán a két jómadár: Paka és Magliani. Bethlen Miklós nem hagy kétséget bennünk velük kapcsolatban: ők ketten Zrínyi gróf gyilkosai.

Olyan egyszerűen felmenthetné őket. Elég lenne egyetlen célzás. Egy fél mondat. Határozottan ki kellene nyilvánítania, ne gondoljon senki rosszat, ez a két ember ártatlan. Ebben semmi kockázat sem volna. A világon semmi. Nyugodtan leírhatná, a cenzorok egyáltalán nem kötnének bele, sőt meg is könnyebbülnének tőle. Voltaképpen talán ezt is várják tőle. Egy határozott kijelentést, ami ország és világ előtt megismeri, hogy Zrínyi Miklós gróf 1664. november 18-án a kursaneci erdőben valóban egy vadkan áldozata lett, hogy semmi értelme sincs semmiféle gyilkosságról szóló szóbeszédnek.

Amikor Bethlen az Önéletírást írja, már minden eldőlt, elvégeztetett. Consummatum est. Zrínyit már nem lehet feltámasztani. A hozzá köthető elképzeléseket sem. Az összes Habsburg-ellenes szabadságharc csúfosan elbukott, beleértve a leghosszabbat, Zrínyi öccsének unokája, II. Rákóczi Ferenc mozgalmát is. Új korszak kezdődött, az ország rendi megállapodással, tartósan a Habsburg birodalomhoz kötve. Egész évszázad fog eltelni, mire a függetlenség kérdése ismét komoly formában felvetődik. A politikai helyzet jóvátehetetlenül megváltozott. Miért ne erősítené meg Bethlen a vadkan verzióját, ha ez az igazság? Politikai jelentősége már nincs, Zrínyi már történelem. Miért ne mondaná el Bethlen, ha tudja, hogy így történt? Miért ne mentené fel Maglianit és Pakát, ha tudja, hogy nem gyilkosok?

Azért, mert Bethlen Miklós nem így tudja. Bethlen nem hisz a sertés mítoszában, és gyilkosnak tartja a két fickót. Esze ágában sincs felmenteni őket. Inkább látszólagos kétértelműségbe rejti nagyon is egyértelmű információit.

Nézzük Magliani meséjét, a sertés-mítosz ősformáját:

„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,”

Ezer sebből vérzik?

Vérzik bizony!

Folytatása következik.