Korábban abbahagytam ezt az esszésorozatot – most folytatom. Több okom is van rá, legfontosabb, hogy baráti vitát folytatunk egy kedves hozzászólóval a legutóbbi résznél.

http://lnpeters.sfblogs.net/2009/12/09/fekete-hoeses-vii/#comments

Időnként érdemes elgondolkodni azon, mi is a mítosz. Meg hogy mi is a mítoszrombolás.

Tudóséknál a “mítosz” szó vörös posztó, minden hihetetlen és alaptalan gyűjtőneve. Ebben persze nincs igaza. Elsorolni is hosszú lenne, mennyi csúfos vereséget szenvedett a “komoly” tudomány a lenézett mítosztól – ez az esszé azonban nem erről szól.

Elég széles körben ismert, hogy alternatív történelmi regényt írok Zrínyi Miklósról. A költő és hadvezér nem hal meg 1664. november 18-án a kursaneci erdőben, hanem tovább él, és ettől más lesz a magyar történelem. Nemcsak a magyar, az európai történelem folyama is más mederben hömpölyög tovább.

Zrínyi Miklós halálát a jelenlegi kanonizált történet-verzió szerint 1664. november 18-án a kursaneci erdőben, Csáktornyától nem messze 16 és 17 óra között egy vadkan támadása okozta.

Ebben az ügyben mi a mítosz? A politikai gyilkosság? Vagy éppen a vadkan?

A vadkan történetét nem az igazság, hanem csak az eltelt idő szentesíti, az évszázadok által rá rakódó vélekedések mára heggyé magasodó tömege. Az eltelt idő teszi mind “szilárdabbá”.

A magyar történettudomány akkor kezdődött, amikor még az ország a Habsburgok uralma alatt állt. Magától értetődik, hogy az uralkodó dinasztia egyetlen tagját sem lehetett a nemzet hősének meggyilkoltatásával vádolni.  Még közvetve sem.

Még a legellenszenvesebb Habsburg királyt, I. Lipótot sem lehetett ilyesmivel illetni.

A kiegyezés után már lehetett volna – módjával. A történettudomány azonban sokkal nehézkesebb, kitart a régi mellett. A komoly változáshoz általában meg kell várni, amíg kihalnak a régi szemlélet képviselői. Ez örökkévalóságig tarthat, mert a tudományos élet sajátos szokásrendje révén mindig lehet az ásatag, de “tudományos” – azaz belső adminisztratív támogatást élvező – nézetek mellé újoncokat találni, akik a régi tudósok pozícióit örökölhetik.

Az irodalom mindig merészebben nyúl a múlt nézeteihez, a tudomány dogmái nem kötik.

Nem én vagyok az első, aki Zrínyi Miklós halálának hivatalos verzióját megkérdőjelezi.

Ez a téma maga a csoda. Nehéz megérteni, hogy a magyar történettudomány korról korra miért ragaszkodik még mindig jobb ügyhöz méltó buzgalommal, ernyedetlen szorgalommal és lankadatlan kitartással az ócska és ostoba, ezer sebből vérző vadkan-meséhez ahelyett, hogy végre megkísérelné feltárni a politikai gyilkosság hátterét. A sertés meséje nem az igazság, hanem a mítosz. Nem is akármilyen mítosz.

A vadkan meséje a legrosszabb értelemben vett mítosz; maguk a gyilkosok találták ki gaztettük fedezésére.

De ezekben a részekben nem a gyilkosságot fejteném ki, hanem – a teljesség igénye nélkül – arról írnék, hányan is próbálták már bebizonyítani az igazságot, hogy Zrínyi nem egy felbőszült vadkan, hanem előre kitervelt, hidegvérrel és könyörtelenül végrehajtott politikai gyilkosság áldozata lett.

Voltaképpen már Bethlen Miklós Önéletírása sem “ártatlan” a vadkan-verzió hívei számára. Az erdélyi politikus ezt hosszú évtizedekkel Zrínyi halála után, ráadásul osztrák börtönben írta.

A maga tömörségében mesterien megfogalmazott szöveg. Látszólag ártalmatlan, pedig minden benne van, ami csak benne lehet. Mert mindent aligha írhatott meg az erdélyi politikus. Írása rendkívül intelligens: szinte a szánkba adja a kérdéseket. És a szánkba rágja a megoldást. Vadkan? Dehogy!

Bethlen nem beszélhet világosabban, de a sorok közt elmondja, mit gondol.

“Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahoza a fátum egy Paka nevű jágert, ki mondá horvátul: én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennők, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nekünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni vele: öcsém uraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: csak beszélgessen itt kegyelmetek, öcsém uraimékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, ti. Paka, mindjárt visszajövök.”

Lássuk sorjában:

Mit mondhatott Zrínyinek a Paka nevű “jáger”?

Miért nem akarja Zrínyi, hogy vele menjenek?

Miért “bolond” Paka?

Itt kerül valahol a képbe a vadkan, de egyáltalán nem csörtetve, ahogy az igazi szokott, hanem szinte észrevétlenül. Ez nem is tud csörtetni. Ennek ez a létmódja, mert ez virtuális vadkan. Fedezékül szolgál egy rendkívül ravaszul kitervelt politikai gyilkossághoz.

A vadász – Paka – horvátul beszélt. Zrínyi értette. A mellette álló Bethlen és Zichy – nem.  A kissé távolabb állók közül Guzics várkapitány horvát anyanyelvű. Bármit is mond Paka, ő értené – ha közelebb állna. Vitnyédi nem ért horvátul.

Mit mondhatott Paka?

Bármit is mondhatott…

“Csak bocskorban lóra kapa, Paka után nyargala;”

Így indul egy tapasztalt vadász egy veszedelmes, sebzett vadkan üldözésére? Rendben, hogy korábban is csak bocskorban vadászott, nem ezzel van probléma. Az, hogy ő egyedül – azaz vadász kísérő nélkül – szeretett vadászni, nem jelenti, hogy maga bóklászott az erdőben. A korabeli vadászat egész infrastruktúrát mozgatott. Hajtók, vadászok, háló stb.

Ha Paka valóban egy sebzett kanról akar beszámolni, miért nem felettesének, a vadászmesternek jelenti?

Egyszerű a válasz. Mert Paka egyáltalán nem egy vadkanról számolt be. Paka el akarta csalni urát az előre megbeszélt helyre, hogy ott meggyilkolják.

Vajon mit mondhatott?

Valami olyasmit, amit Zrínyi nem hisz, de utána akar járni. A gróf nem sejti, hogy veszélyben van. Azt gondolja, néhány perc az egész. Hogyan is búcsúzott?

“csak meglátom, mit mond ez a bolond, ti. Paka, mindjárt visszajövök.”

Így válik el a társaitól, aki egy sebzett, de még támadásra képes vadkan felkutatására indul? Talán még egy végelgyengülésben vonagló vaddisznóra se így indul. De azzal meg Paka maga is végezhetne.

Mit mondhatott Paka?

“Az úr mindjárt mondá nekünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni vele: öcsém uraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: csak beszélgessen itt kegyelmetek, öcsém uraimékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, ti. Paka, mindjárt visszajövök.”

Zrínyi nyomatékosan kéri, senki se tartson vele. A vendégek számára udvarias kérés, Guzics számára – választékos modorban közölt parancs.

“egy sabaudus [savoyai], Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mi ott a hintónál beszélgeténk”

Tehát elsőnek egy bizonyos Majláni (Magliani) indult el. Miért? Mi oka volt rá?

Tisztességes oka aligha lehetett…

A többiek elindulása érthető, Magliani után eredtek.

Magliani mégis percekkel hamarabb érkezett. A vadkant Pakán és rajta kívül senki se látta.

A következő részekben áttekintem a sertés-mítoszt megkérdőjelező irodalmat.

Folytatása következik.