TIZENKETTEDIK RÉSZ

A huszár és a hajdú olyan katonatípusok, amelyek kifejezetten a török elleni háború tapasztalataiból születtek. Eredményesen tudtak harcolni az oszmán ellen, és akkor ez volt a legfontosabb.

Hogy mennyire eredményesen, az nemcsak idehaza derült ki. Báthory István az erdélyi fejedelmi székből nyerte el a lengyel királyi koronát. A lengyelek a mai napig jó emlékezetű uralkodóik között tartják számon.

Báthory magával vitte és meghonosította a lengyel hadseregben a két sajátosan magyar csapatnemet, a huszárt és a hajdút. Mindkettő káprázatos karriert futott ott be.

A lengyel huszár világhírű katonatípus lett. A magyar előd számos jellegzetes felszerelési tárgyát megőrizte, de a kor legnehezebb és egyik leghatékonyabb lovassága vált belőle. Sokak szerint Európa legjobb lovasságát alkotta a XVII. század második felében. Számos csatát vívott meg sikerrel.

Ezek közül biztosan a Bécs felmentésekor Kara Musztafa nagyvezír hadával vívott kahlenbergi csata a legismertebb. A rendkívül széles arcvonalon felsorakoztatott lengyel szárnyas huszárok fergeteges rohama valósággal letarolta a törököt. Ez a roham ihlette Tolkien regényében a rohírok lovasrohamát.

A hajdúk is fontos csapatnemmé lettek a lengyel hadseregben. Fontos részét alkották annak a lengyel gyalogságnak, ahol Európában elsőként szerelték fel lőfegyverrel az összes katonát.

Van egyéb is.

A kor kiváló lengyel hadvezérei a „magyar hajdú alakzat” alkalmazásával verték tönkre a török főerőket. Nem is egyszer. A szultán azon a fronton olyan vereségeket szenvedett, amelyek a magyar hadszíntéren Hunyadi óta nem érték.

Sőt.

A lengyelek a magyar hajdú alakzat alkalmazásával nemcsak a törököt, a svédeket is legyőzték. Méghozzá Gusztáv Adolf király reformjai után, amikor a svéd haderő Európa egyik legjobbjának számított.

Semmi okunk rá, hogy a kor magyar katonatípusait lebecsüljük.

Meglepően hamar kialakultak és elterjedtek ahhoz képest, hogy a Mohács előtt a magyar haderőben megforduló katonatípusok a nyugatiakhoz hasonlítottak.

Buda egyik osztrák ostroma kapcsán hallunk százötven magyar muskétásról, akik a falakon kívül állást foglalva sokáig sikeresen harcoltak a Habsburg erők ellen.

Muskétásnak a század második felében a magyar hadrendben már híre-hamva sincs. Ahogy a páncélos nehézlovasság is eltűnt, pedig Mohács előtt ez alkotta a magyar seregek fő ütőerejét.

A magyar hadviselés alkalmazkodott az aktuális ellenséghez, a törökhöz.

Mindenben azonban nem tudott alkalmazkodni.

Nem voltak olyan várak és megerősített városok, amelyek képesek lettek volna megállítani a törököt.

Képzeljük el, milyen fogcsikorgató elszántsággal próbálják elődeink megvédeni a váraikat, városaikat a mohó, az egész világot felhabzsolni akaró török ellen. A török eddig távol volt, csak a rossz híre ért el hozzánk, hirtelen a közelünkbe kerül, holnapután meg már a nyakunkon lesz.

Kétségbeesetten próbálnak gátat vetni az oszmán terjeszkedésnek. Templomokat, udvarházakat, középkori lovagvárakat erősítenek. Legtöbbször hiába, a török áradat áthömpölyög rajta.

Fogát összeszorítva dolgozik a jobbágy, a városlakó, a kisnemes. A török nem is érti, miért ilyen makacsok, miért akarnak védekezni a világhódító ellen. Miért nem hódolnak be végre?

A mai tucatfiatal hogyan reagálna erre? Ha az állandóan fülébe recsegő silány zenétől egyáltalán el tudna szakadni, egy pillanatra kivenné füléből a drótot, és nyeglén odaböffentené:

-         Miért nem mentek külföldre?

Eszükbe sem jutott. XVI. századi eleink más erkölcsi elvek szerint éltek. Eszükbe sem jutott a világ végére menekülni. Védekeztek foggal-körömmel.

Felfordult a világ. Ki hitte volna korábban, hogy a török eljuthat az ország belsejébe, hogy Pécs, Kaposvár, Szekszárd veszélybe kerülhet?

Meg lehet-e egyáltalán állítani a törököt?

Ha nem lehetne, ma itt nem írhatnék róla.

Zrínyi Miklósnak ebben is nagy érdemei voltak.

Folytatása következik.