A török földmunkálatok előre haladtával a védők helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Főleg akkor, ha a török ostromlóknak volt elég idejük.

A passzív külső védművek felszámolásával a török veszélyes közelségbe került a falakhoz. Ahol nem ért el ehhez a fázishoz, ott mindig sikertelen maradt, ahol igen, a várat általában el is foglalta.

A török nem mindig ásott közelítőárkokat, előfordult, hogy tüstént tömeges rohamot indított a falak ellen, mihelyt a réseket elég nagynak vélte.

A tömeges roham Magyarországon a török legkevésbé sikeres ostrommódszerei közé tartozott. Számtalan rohamot indítottak magyar várak ellen, meglepően kevés sikerrel. A védők ezeket az esetek zömében visszaverték, és a kudarcok az oszmán had számára mindig igen nagy véráldozattal jártak.

A török általában a gyalogságát parancsolta a falak ellen, de az is megesett, hogy lovasságot szállított le a nyeregből, és küldött rohamra. A támadók számtalan lófarkas hadijelvényt vittek magukkal, mert jutalom járt annak, aki ezeket elsőnek tűzi ki. Az eredmény többnyire az lett, hogy a védők sok török hadijelvényt zsákmányoltak, amelyek többnyire a bécsi Hadikincstárba kerültek.

Időnként korbácsos hadrendezők, jaszaulok kényszerítették támadásra a katonákat.

Gárdonyi Géza regénye a török ostromról azt a képet ültette belénk, hogy a török hatalmas sokasággal rohan a vár felé, ostromlétrákat támaszt a falaknak, és a réseknél, valamint a gyilokjárón véres közelharcot vív a védőkkel.

A valóságban ez viszonylag ritkán történt meg. Általában más volt a forgatókönyv.

A korabeli Európa háborúiban a várvédők mindig arra törekedtek, hogy távol tartsák a falaktól az ostromlókat. Ha a támadónak sikerült ostromlétrákat támasztania a falakhoz, a helyzetet kritikusnak ítélték. Gyakran azonnal megadták magukat ilyen esetekben. Előfordult az is, hogy visszaverték a támadást, de hadbíróság elé állították azokat a tiszteket, akiket felelősnek tartottak azért, hogy a támadók ostromlétrákkal jutottak a falakhoz.

Ott más szerepe volt az idő tényezőjének.

Európában úgy vélték, hogy egy ostromlott erődnek harminc napig illik kitartania. Ha ennyi idő alatt nem kapott utánpótlást – korabeli szóval élve nem prófontozták meg –, vagy nem érkezett felmentő sereg, a katonai becsület megtartása mellett lehetett feladni a várat. Ilyen esetekben a védők általában szabad elvonulást kaptak a támadóktól, ami rendszerint kölcsönös katonai tiszteletadás mellett történt.

A szabad elvonulás ilyen esetekben úgy történt, hogy a védők fegyvereiket és személyes tulajdonukban lévő tárgyaikat megtartva, lobogó zászlókkal, teljes díszben vonultak el.

A szabad elvonulás ilyen esetekben megtiszteltetés volt, a győztes ellenfél így ismerte el a védők vitézségét. Jellemző, hogy a téli hadjárat idején a költő és hadvezér Zrínyi Miklós az egyik vár török őrségének szabad elvonulást engedett ugyan, de nem hagyta meg a törökök fegyvereit, mert nem tartottak ki harminc napig.

A harminc napot Magyarországon is számon tartották. Jellemző, hogy az ostromlott várak őrségének idegen származású katonái a legtöbb esetben harminc nap elteltével kezdték követelni a vár feladását. Ilyenkor az addig kifogástalanul harcoló német, spanyol vagy olasz tisztek a kapitány elé járultak, és felszólították a megadásra. A készletek fogytán, a helyzet egyre reménytelenebb, és felmentő seregnek híre-hamva sincs. Ilyen eset szinte mindenütt előfordult, ahol a hosszan ostromolt magyar vár őrségében jelentősebb létszámú idegen kontingens is harcolt.

A külföldi katonaság ilyenkor úgy érezte, megtette a kötelességét. A hazai fogalmak szerint valóban így volt, Magyarországon azonban egy-egy vár eleste mindig valamelyik újabb országrész török kézre kerülését jelentette, ezért a magyar katonák gyakran a mindenki által kilátástalannak tartott helyzetben is tovább védekeztek. Megesett, hogy sikerrel.

Ne higgyük azonban el, hogy a magyarok minden esetben megtették a kötelességüket. Megesett, hogy a magyar őrség hagyta faképnél a várat, sajnos nem is egyszer.

Ha már az idő tényezőjéről van szó, nézzük, melyek voltak a legtovább védekező magyar várak:

v     Nándorfehérvár, 1521. 66 nap

A vár parancsnoka Oláh Balázs volt, mindössze hétszáz katonával, és a védők nem rendelkeztek tüzérséggel. Áruló is akadt, ennek ellenére a védők gyakorlatilag a végsőkig kitartottak. Az életben maradt 72 magyar katona szabad elvonulás fejében adta fel a várat, de a török, mivel az életben maradt védők nem voltak hajlandók átállni, lemészárolta őket.

v     Gyula, 1566. 63 nap

A vár parancsnoka Kerecsényi László volt, az őrség létszáma körülbelül 2-3 ezer fő. Itt a német gyalogosok is hősiesen harcoltak. A szétlőtt vár a kilencedik héten teljesen védhetetlen volt. A tisztek akkorra mind elestek vagy súlyosan megsebesültek. Az őrség maradéka szabad elvonulás fejében adta fel a várat.

A török itt sem tartotta be a megállapodást. Az elvonuló őrséget megtámadta, a védők maradéka elesett. Körülbelül négyszázan azonban kivágták magukat, és sebesült tisztjeik egy részét is magukkal vitték. Kerecsényit azonban a török elfogta, és később kivégeztette.

v     Győr, 1594. 61 nap

A vár parancsnoka Ferdinand zu Hardegg gróf volt, az őrség létszáma 5-6 ezer fő. A felmentő sereg a közelben ügyetlenkedett, végül elvonult. A tönkrelőtt várat szabad elvonulás fejében feladták, a török a megmaradtakat elengedte. Ellenben a „felmentő” sereget vezénylő Habsburg főherceg a parancsnokot „gyávaság” vádjával haditörvényszék elé állíttatta és vezető hadmérnökével együtt Bécsben nyilvánosan kivégeztette.

A nyugat-európai zsoldos katonaságnál ekkor már évszázados múltra tekintett vissza az ostrompénz. A körülzárt várban védekező katonáknak a védelem minden napjáért dupla zsold járt. Néhol a hazai források is említik ezt.

A közvetítőárkok építése időigényes volt, és halálos veszélyt jelentett a védők számára. A kitörések az ostromlövegek mellett elsősorban az árokrendszer építését akarták akadályozni. Ha sikerült jelentős károkat okozni, ami súlyosan hátráltatta az ostromműveleteket, a török könnyen kifutott az időből, és kénytelen volt dolga végezetlenül elvonulni a falak alól.

A védők, ha tehették, felrobbantották az árkokat, lemészárolták az építőket, vagy az árokban gyülekező katonákat. Ezért a török igyekezett minél erősebb rendszabályokat foganatosítani a közelítőárkok és a bennük tartózkodók védelmére.

Ez nem volt könnyű. Az árkok könnyen halálos csapdává váltak a bennük tartózkodó gyalogság számára. A török igyekezett hatékony védelmet biztosítani a számukra.

A közelítőárkokat az ostromlók sugarasan, a falakhoz közeledve ásták. Felülről általában fedettek voltak. Egészen a falak tövéig vezettek, a rohamra induló gyalogság bennük gyülekezett. Az árkokban, a várbeliek lőfegyvereitől védve közelítette meg az erődöt, és csak közvetlenül a rések előtt a falak tövében bukkantak ki az árkokból, hogy rohamra induljanak.

Ez a módszer sok szempontból az egykori ókori ostromművészet újjáéledésének és továbbfejlesztésének eredménye volt. Francia hadmérnökök azt állították, hogy ők is a töröktől vették át.

A XVII. század folyamán ezzel a módszerrel foglaltak el Európában sok fontos várat. A franciák Vauban és más hadmérnökök révén tovább is fejlesztették. Ennek a továbbfejlesztésnek volt az eleme a befészkelés, amit például a Buda 1686-os visszafoglalását ábrázoló metszetek némelyikén láthatunk. Mozgékony könnyűlövegeket vittek a fal réséhez, és az ágyúk, valamint az oda vezényelt gyalogsági alegységek folyamatosan tűz alatt tartották a védőket. Lőtték a védők gyülekező helyeit, közlekedési útjait, bázisait. Tűzzel szorították őket vissza, majd a befészkelt erőkre támaszkodva részekre tagolták és felmorzsolták őket. így foglalták vissza a szívósan védett Buda várát a következő évszázad végének nagy háborújában.

A védőknek azonban nem csupán a közelítőárkok okoztak problémát.

Ahogy eltűntek a passzív külső védművek, és a török útját árok vagy hasonló nem zárta el a falak felé, tüstént kezdetét vette egy félelmetesen alattomos támadás, amit az oszmánok mindig bevetettek, és aminek akkoriban ők voltak a legjobb szakértői a világon.

Az aknaharc.

Folytatása következik.