ÖTVENEGYEDIK RÉSZ

A Habsburg család magyarországi uralmának a magyar rendek szemében egyetlen legitimációja a török elleni következetes harc volt, illetve lett volna. Ezt őfelsége, V. Károly császár határozottan megígérte annak érdekében, hogy az öccsét királlyá válasszák. Azt írta, már készíti a csapatait.

Készítette?

Az egész uralma fegyverkezésből állt, de ez rajtunk mit sem segített. Inkább ő maga kért időnként magyar csapatokat, küldeni a török elleni harcra nem küldött hozzánk sereget.

Kivéve egyetlen alkalommal. Akkor úgy tűnt, őfelsége mégis valóra váltja az ígéretét. 1532-ben, Kőszeg ostroma idején.

Három évvel korábban, 1529-ben a török megostromolta Bécset. A Habsburgok attól féltek, hogy ez megismétlődik. Ezért a császár személyesen szállt táborba, és meg is jelent Magyarország nyugati szélén egy hatalmas birodalmi sereg élén.

Közben Szulejmán szultán éppen élete egyik legnagyobb fiaskóját élte meg, nem volt képes bevenni a jelentéktelen Kőszeg várát. A védők voltaképpen el akartak menekülni, de a török bekerítette őket, így szorultak be a várba.

Szulejmán hada azonban nem boldogult velük. A szultán csapatai demoralizálódtak, és az oszmán uralkodó nevetséges tárgyalásokba bocsátkozott a maroknyi védővel. Ha Károly császár valóban komolyan gondolta volna a török elleni küzdelmet, elérkezett volna a csillagórája. Jó esélye volt a török had tönkreverésére.

Megtette?

Legalább megpróbálkozott?

Tett valamit?

Meg se mozdult. Lezárta a Bécs felé vezető utakat, és passzívan várakozott. Tőle a szultán nyugodtan bevehette volna akár Kőszeget, akár bármelyik másik magyar várat, a kisujját se mozdítja értük.

Jól jegyezzük meg a császárnak ezt a veszteglését. Hagyományteremtő magatartás. Sokkal több köze van Zrínyi meggyilkolásához, mint gondolnánk.

A történettudományunk hagyományai a Habsburg uralom időszakában alakultak ki, és nincs mit csodálkoznunk rajta, ha máig tart a szerecsenmosdatás; a történetírás mentegetni, magyarázni igyekszik a Habsburg uralkodók magatartását. Az utóbbi évtizedekben leginkább gazdasági megfontolásokkal. Érzékletesen ecsetelik, mibe került szegény uralkodóknak a végvárrendszer karbantartása, a várakat őrző katonák fizetése, ellátása. Szinte mellékesen ismeri el, hogy az osztrák katonai hatóságok ezen kötelességeiket a hódoltság korának egyik időszakában sem teljesítették tisztességesen.

Arról nem is beszélve, hogy az egész érvrendszer alapjai hibásak. 1526-tól 1690-ig 164 év telt el. Ennyi esztendeig kellett egyfolytában fenntartani a török elleni védelmet az ország közepén. Ki meri azt állítani, hogy ez „gazdaságosabb” volt, mint 1532-ben megtámadni és szétverni Szulejmán hadát, kizavarni az országból, lendületes támadással felszámolni a még be nem rendezkedett török uralmat, és az oszmánokat visszaszorítani a Balkánra?

Vannak „katonai” érvek is. Ezek a török katonai erényét – hovatovább fölényét – igyekeznek hangsúlyozni. Magyarán: azért nem szabadott előnyös helyzetben sem megtámadni a török főerőket, mert a birodalmi hadak ezek legyőzésére „még” nem voltak alkalmasak.

Ez minimum csúsztatás.

Voltaképpen ezt a vélekedést már Zrínyi dédapja – a leendő szigetvári hős, Zrínyi Miklós is megdöntötte, de van egy sokkal közvetlenebb bizonyíték.

Az 1532. szeptember 19-én vívott leobersdorfi csata. Ezt később Zrínyi is gyakran emlegette, és nem véletlenül. Kászim pasa húszezer főnyi török lovassága ellen magyarokból és németekből álló sereg vonult fel egy kiváló zsoldosvezér, Sebastian von Burtenbachvezetésével. Annak ellenére, hogy a kontingens zömét alkotó landsknechtek nem ismerték a török taktikát, a tehetséges parancsnokTörök Bálint és Bakyth Pál magyar huszárjainak tapasztalataira támaszkodva mesterien szervezte meg a fegyvernemek együttműködését, lovasságával lefogta, gyalogságával pedig bekerítette és megsemmisítette az oszmán erőket. Kászim pasa és minden alvezére életét vesztette, a török hadtestből hírmondó is alig maradt.

Von Burtenbach nem ijedt meg, nem védekezett, nem vonult vissza. Támadott és – győzött. Ő azonban nem osztrák volt, hanem birodalmi német, és azt hitte, az a dolga, hogy laposra verje a törököt…

Zrínyi többször is hivatkozott erre a csatára, jelen történetírásunk bagatellizálja vagy agyonhallgatja. Nem illik a dogmatikába.

1532-ben a nyugati kiképzésű hadseregek megfelelő vezetéssel alkalmasak voltak jelentős török erők nyílt csatában való megsemmisítésére.

Sajnos ez a csata epizód maradt. Epizód mivoltában azonban a mi számunkra most nagyon fontos. Alátámasztja azon vélekedésünket, hogy a Habsburg hatalomnak – illetve a Habsburg államot irányító adminisztratív és katonai rétegnek sohasem volt célja a török magyarországi uralmának felszámolása.

Zrínyi meggyilkolása lényegében ezt figyelembe véve állítható a megfelelő kontextusba.

Magyarország érdeke a török kiűzését követelte és a magyar rendek – jól vagy rosszul, következetesen vagy ellentmondásosan – mindig ezt is képviselték. Ausztria azonban nem akarta kiűzni a törököt. Már a kezdet kezdetén sem.

Ez a bécsi politikával szembeni bizalmatlanság igazi oka.

Hogyan függ ez össze Zrínyi halálával?

Folytatása következik.