NEGYEDIK RÉSZ

 

Népszabadság

 

2015. szeptember 6.

 

A magyar miniszterelnök Berlinbe látogat

 

Hazánk miniszterelnöke ma reggel Berlinbe repült, ahol aktuális problémákról folytat rendkívüli tárgyalásokat a német kancellár asszonnyal. A találkozót a német kormányfő kérte.

 

 

Özvegy El Malikné született Bóna Szilvia 89 esztendős budini lakos visszaemlékezéséből:

 

„Nagyanya mesélte:

 

A tanév kezdetén a tornaterem, de még a kisiskola is tele volt menekültekkel, ott kaptak szállást. A gyerekeket a nagy iskolába vonták össze. Ott persze nem fértek el, ezért két műszakot vezettek be a tanításban. Az osztályok egyik fele reggel nyolcra, a másik déli egy órára járt. Ez a családok hétköznapjait is átrendezte.

 

A részeges Kovács felesége takarítónő volt a kisiskolában. Három napig takarította a menekültek szállását, aztán felmondott. Azt mondta, nem csinálja tovább, inkább megy munkanélkülinek. Semmivel nem törődnek, mindent elhajigálnak, tönkreteszik a bútorokat, és a folyosó sarkába szarnak. Miféle emberek ezek?

 

Azért imádkoztunk, hogy minél hamarabb menjenek el innen ezek az idegenek.”

 

 

Origo.hu

 

2015. szeptember 6.

 

Szlovákia az összes határátkelőt eltorlaszolta.

 

Ma hajnalra a szlovák hatóságok minden határátkelőt lezártak, beleértve a folyami határátkelőhelyeket is. A magyarokat és az európai polgárokat ellenőrzés után átengedik, a bejutni próbálkozó menekülteket visszafordítják Magyarországra.

 

A Duna és az Ipoly partján kutyás járőrök cirkálnak. a szlovák fél a határ teljes hosszában valamiféle fal építésébe kezdett, amelyet tornyok és géppuskafészkek tagolnak.

 

Az Amnesty International magyar igazgatónője szerint felháborító módon sértik meg a menekültek emberi jogait szlovák hatósági személyek. A nemzetközi szervezet magyar tagozata jegyzőkönyvbe veszi, és nyilvánosságra hozza a menekültekkel szemben elkövetett szlovák atrocitásokat. Az áldozatokat gumibottal és dorongokkal ütlegelték, a bánásmódot reklamáló férfiakat pofonok és ökölcsapások érték. Egy menekültnek három fogát verték ki a szlovákok. Az Amnesty International képviselői az utóbbi esetről sajtótájékoztatót tartottak az Astoriában, és a szíriai menekült tolmács segítségével válaszolt a külföldi újságírók kérdéseire. Elmondta, hogy a szlovákok minden ok nélkül bántalmazták, ütötték, rugdosták, a fejét a korláthoz csapkodták.

 

A szlovák külügyminisztérium rövid válaszában azt állította, hogy az illető migráns támadóan lépett fel, ráadásul egy gyermeket kapott fel, és vágott az útakadályon keresztül a szlovák határőrök közé. A kislányt az egyik katona a levegőben elkapta, komolyabb sérülést nem szenvedett. Egy pozsonyi állami nevelőintézetben helyezték el, szlovák állampolgár lesz, és külön tanár fogja szlovák nyelvre tanítani.

 

A szlovák hatóságok szerint az érintett menekült szíriai útlevele gyönge minőségű hamisítvány, a férfit Pakisztánban, Indiában és más ázsiai államokban gyilkosságok és terrorcselekmények elkövetésének alapos gyanújával körözik.

 

Az Amnesty International magyarországi igazgatónője a szlovák állításokat rágalmaknak minősítette. Hangsúlyozta: minden alapot nélkülöznek azok a rosszindulatú rémhírek, hogy a háborús menekültekkel terroristák érkeznének Európába. A bántalmakat szenvedett menekült nem terrorista, nem bűnöző, ez csak a fasiszta és idegengyűlölő szlovák politikai erők által kiagyalt koholmány.

 

 

Az Amnesty International magyar tagozata a nehéz sorsú menekültek iránti szolidaritásra szólította fel az ország lakosságát. Arra kérte az embereket, minden erejükkel segítsék a hazánkba érkező menekülteket, és ne adjanak hitelt a fasiszta szlovák propagandának.

 

Az indiai nagykövetség azonban rövid kommünikét adott ki, és a szóban forgó menekült személyével kapcsolatban a szlovák álláspontot erősítette meg.

 

 

Abdullah Abdul Karim ibn Musztafa Önéletírásából:

 

A MÉLTÓSÁGOS CENZORI HIVATAL NEM MINDEN VITA NÉLKÜL DÖNTÖTT ÚGY, ENGEDÉLYEZI, HOGY A KÖZELMÚLT LEGNAGYOBB MUSZLIM ÍRÓJÁNAK MEMOÁRJÁBÓL RÉSZLETEK KERÜLHESSENEK ÁT EBBE A KÖNYVBE.

 

NAGY NYOMATÉKKAL KELL AZONBAN FELHÍVNUNK A FIGYELMET A KÖVETKEZŐKRE:

 

Ø      ABDULLAH ABDUL KARIM IBN MUSZTAFA TALÁN NAGY ÍRÓ VOLT, DE SEMMIKÉPPEN SEM VOLT NAGY EMBER – MÉG JÓ MUSZLIM SEM VOLT MINDENKOR.

Ø      ABDULLAH ABDUL KARIM IBN MUSZTAFA TETTEI NEM MÉLTÓK A KÖVETÉSRE, ÖNÉLETRAJZÁT ERŐS KRITIKÁVAL KELL OLVASNI

 

„Az előző kötetekben hosszasan meséltem arról, hogyan is kerültem én a messzi Szamarkandból a Duna partjára.

 

Mostantól magyarországi élményeimről szólok.

 

Az országot nem nevezném Madzsarisztánnak, hiszen akkor még Magyarország volt, és őszintén szólva magam se hittem volna, hogy ez a szép vidék valaha is iszlám területté válhat.

 

Tudom én, hogy állítólag az iszlámnak az egész világot uralnia kellene, de nem hinném, hogy ez volna Allah célja. Ha így akarta volna, nem hagyja, hogy más vallások is elterjedhessenek a világban, hanem tüstént Ádám kezébe adta volna a Koránt.

 

Korábban már sokat meséltem arról, hogy miféle tapasztalataim voltak más vallások híveivel. Nem jobbak ők nálunk, de nem is rosszabbak, ott is akad tisztességes ember is, gazember is. szerintem hagyni kéne, hogy mindenki éljen a vallása szerint.

 

A menekültáradathoz csapódva jutottam hát el Belgrád tekintélyes városába. Nyüzsgő, de kissé kopottas város volt, hatalmas várhegy koronázta, ami ősrégi harcok emlékeit testesítette meg.

 

Innét vonattal mentem tovább Magyarországra.

 

Akkor már kezdett melegem lenni a menekültek tömegében.

 

Őszintén szólva ennek a népségnek a fele se volt menekült. Zömük vérmes reményekkel eltelve azt képzelte, a földi paradicsom felé tart, ahol a bűntudatos gyaurok ingyen fogják eltartani.

 

Kezdett elegem lenni a sok szófia fecsegésből.

 

Akadt azonban, ami még ennél is jobban zavart.

 

Három férfi bábáskodott, vagy inkább basáskodott a csoportunk felett. Megtermett, rosszarcú pakisztániak, hamis szír útlevéllel. Lesírt róluk, hogy katonaviselt fickók, nyilván fegyverük is volt. Keményen kordában tartották a népséget. Egy kurd szembeszegült velük még valahol Belgrád alatt – azóta se láttuk. Azt állították ugyan, hogy egy másik csoporthoz csatlakozott, de senki se hitte el nekik. Az emberek suttogva azt mesélték, hogy lelőtték, és hulláját a Dunába lökték.

 

Egy afgánnak a karját törték el, meg talán néhány bordáját is.

 

Az emberek többé nem mertek szembeszegülni, a pakisztániak meg úgy bántak velük, mint a szolgáikkal. Némelyik nőt rendszeresen meghágták, néha a férje szeme láttára. Volt, hogy egymás után mind a hárman.

 

Már a vonatom azon járt a fejem, miképpen szabadulhatnék el.

 

Indulás előtt egybetereltek bennünket, és a leghosszabb szakállú pakisztáni nyers hangú szónoklatot intézett hozzánk.

 

-         Tilos a hitetlenekkel barátkozni! Nem érdekelnek a törvényeik, közöttünk a sharia van érvényben! Nem fogadtok el semmi tisztátalant, főleg élelmiszert nem. Van pénzünk, nem vagyunk a hitetlenek jóságára utalva.

 

A népség hallgatta, mint birkák a kolompot. Én azonban gúnyosan elmosolyodtam, amit nem kellett volna. A másik tüstént elkapta a galléromat.

 

-         Te is így gondolod, írástudó?

 

Kínomban buzgón bólogattam. Csak szabaduljak meg végre a gazemberektől, dehogy gondolom úgy.

 

-         Nem fogadsz el semmit a hitetlenektől, igaz?

-         Nem, uram – makogtam.

-         Élelmet se?

 

Ebben már nem voltam biztos, de készséggel rávágtam:

 

-         Nem, uram.

 

Jó szándékú embert nemigen lehet butábban és csúfabban megbántani annál, ha nem fogadod el, amit jó szívvel ad. Olvasóim, ne hallgassatok az ilyen véres szemű, lengő szakállú bohócokra!

 

-         Ha bármit elfogadsz, ezzel váglak darabokra!

 

Színpadiasan előhúzta a handzsárt a bőrmellénye alól, és megmutatta nekem. Tudtam, hogy reszketnem illik, hát reszkettem is becsülettel. Kissé a lábammal is rádolgoztam, hogy minél beijedtebbnek tűnjek.

 

Ilyesféle handzsárokkal fejeket szoktak levágni. Az övé rozsdás volt, de azt akarta, hogy véresnek lássam. Annak láttam, mire elengedett.

 

-         Most Magyarországra megyünk, emberek! – ágált a másik. – Jelentéktelen állam, a németekhez képest az itteniek koldusszegények. A kormányunk szeretne itt fogni bennünket, de mi Németországba megyünk. Ne feledjétek, mindannyian menekültek vagyunk, a háború pokla elől menekülünk – és gúnyosan elhúzta a száját.

 

A népség ordítva helyeselt.

 

Én ugyan nem menekültem semmi elől. Nem is üldözött tudtommal senki. A vaskalapos imámok se. A korlátolt írásmagyarázók ezer kilométerekkel odébb kérődztek a Korán betűjén.

 

Még Benazir férje se üldözött, tőle ugyan visszamehettem volna. Nemigen mert volna rám kezet emelni. Tudnia kellett, hogy nem én voltam az asszonykája egyetlen csábítója. Mit csábítója! A szuka csaknem rám vetette magát…

 

Ha pedig nem üldöznek, miért kellene menekültnek tettetnem magam?

 

Akkor már híre jött, hogy a szlovákok is, az osztrákok is kerítést építenek. Ahol pedig kerítés épül, ott előbb vagy utóbb lőni is fognak. Ha Allah azt akarja, hogy kilyukasztassam a bőrömet, majd kegyeskedik szólni.

 

Korábban már említettem, hogy még Görögországban menedékkérőként regisztráltattam magam. Ha megmelegszem, jelentkezem a magyar hatóságoknál. A nemzetközi jog értelmében volt rá esélyem, hogy valódi menekült státuszt kapjak.

 

És addig?

 

Miért ne maradhatnék ebbe az országban? Ha az egész népség továbbmegy, valami ostoba vérfürdő közepébe csöppenek.

 

Áldottam magam, hogy Belgrádban bőven váltottam magyar pénzt.

 

Már a vasútról megszöktem. Illetve nem is szöktem, szabályos jegyet váltottam Budapestre, felszálltam egy vonatra, aztán két állomással arrébb leszálltam. Kisvárosba értem, de még ezt is túl nagynak találtam. A vasúti illemhelyen megszabadultam torzonborz szakállamtól. Rábukkantam egy használtruha-boltra. Allah útmutatását érezve betértem, és tetőtől talpig felruházkodtam. Nevetséges összegbe került az egész. Még egy nagy utazótáskát is vettem ugyanott, fillérekért.

 

Elgyönyörködtem magamban a tükör előtt. Az átlagnál kissé sötétebb bőrű európai úriembernek néztem ki. vásároltam még két tréningruhát, sortokat, néhány pólót. Egy másik boltban fehérneműt – kétszer annyiba került, mint az összes többi új szerzeményem.

 

Kerestem egy buszállomást, sorba álltam az első járathoz. Figyeltem, hová kérik a jegyet az emberek, én is bemondtam valamelyik falu nevét.

 

Késő délelőtt bájos kis magyar faluban találtam magam. A Nap pogányul tűzött. Talán jobban is, mint odahaza. Mihez kezdjek?

 

A házak zöme hosszúkás parasztház volt, hátul kert, istálló, trágyadomb.

 

Augusztus van, ilyenkor temérdek munka akadhat a földeken. Egyenesen kisétáltam a faluból arra, amerre a földeket sejtettem. Először csalódtam. Amerre a szem ellátott, csupa gabonatarló. Nem volna ilyenkor mégse munka?

 

Szerencsém volt, rátaláltam a krumpliföldekre.

 

Számos család dolgozott, zsákokba gyűjtötték a krumplit. Sortot és pólót öltöttem, és nézegettem, hová tudnék beállni segíteni. Az első három helyről elzavartak, egy agybajszú atyafi majdnem hozzám vágta az ásót.

 

Végre találtam egy csoportot, ahol valóban elkélt a segítség.

 

Ők is nehezen fogadtak el. a családfő próbálta kiszedni belőlem, mennyi napszámot kérek. Ő csak magyarul tudott, én meg azon a nyelven még semmit. Tíz percbe telt, mire felfogta, hogy nem kérek fizetséget, dolgozni akarok.

 

Derekasan dolgoztunk. Mire az összes krumplit felszedtük, elfogadtak. Invitáltak magukkal.

 

Az asztalnál gigantikus adag, igen finom bableves, a magyar Alföldnek ezen a részén a babot paszulynak hívták.

 

A leves pazar volt. benne pedig – vessetek meg, kövezzetek meg, igazhitűek, vagy égessétek el a könyvemet, de akkor is elmondom – disznócsülök. Megfüstölve, jó puhára főzve. A szultánok se esznek ilyen finomat…

 

Páratlanul jóízű eledel volt, alaposan belaktam belőle. A következő fogás pörkölt csirkepaprikás volt, abból se kérettem magam.

 

Éjjelre szobát kaptam a nagy, tornácos parasztházban vasalt ágyneművel, puha takaróval.

 

Segítettem a földön másnap is, harmadnap is. A szomszédban lakott egy kamaszlány, aki valamelyest törte az angolt, de én inkább arra használtam fel az alkalmat, hogy magyarul tanuljak.

 

Hamar rákaptam a magyar szóra. Így kezdődött magyarországi életem.”

 

 

BBC

 

Budapest, 2015. szeptember 5.

 

Kaotikus a helyzet Budapesten

 

Az óriási migránstömeg gyakorlatilag megszállta Budapestet, és lassan lehetetlenné teszi a magyar főváros életét.

 

Budapesten lépten-nyomon migránsok csoportjaiba lehet botlani. Minden téren ott táboroznak, de sok útkereszteződésben is. megesett, hogy a villamossínen is sátrat verte. Gyakorlatilag megbénították a tömegközlekedést.

 

A kiskereskedelem üzletei sorra zárnak be, mert az illegális bevándorlók nyolcasával-tízesével tódultak be, elvettek, amit tudtak, és fizetés nélkül távoztak. A magyar rendőrség megbénult, tehetetlen. A saját szememmel láttam, amint rendőrök könyörögnek a migránsoknak, hogy vegyék fel a sátrukat egy forgalmas útkereszteződésből, de azok figyelemre se méltatták őket. a végén nyolcvan-száz harcias migráns vette őket körbe, mire a rendőrök elkeseredett arccal kullogtak el.

 

A rendőrség kezdetben erélyesen próbált fellépni, de a törvénysértők védelmében jogvédők egész falkái sorakoztak fel. A legnagyobb garázdaságot is megússzák ma Budapesten a migránsok. A magyarok súlyos atrocitásokról, nemi erőszakról, betörésekről, rablásokról mesélnek, de a magyar sajtóban szó sem esik ilyesmiről. Ott mindig igen jó színben igyekeznek feltüntetni a menekülteket.

 

Közben Budapest néhány városrésze a migránsok uralma alá került. A közigazgatás összeomlott, az iskolákban nincs tanítás, az intézmények zöme zárva tart. A boltok fele napok óta ki se nyitott. Ha így folytatódik, súlyos ellátási nehézségekkel kell számolni a magyar fővárosban.

 

A főpolgármester tegnapi lemondása után a főváros vezetése káoszba zuhant. A magyarok tömegesen menekülnek vidékre.

 

Magyarország nincs felkészülve ilyen hatalmas tömeg menekült ellátására, pedig a migránsok naponta ezrével érkeznek. Ha valami változás nem történik, itt napokon belül végképp elszabadul a pokol.

 

A külügyminisztérium minden brit alattvalónak azt tanácsolja, a közeljövőben kerülje el Budapestet, és Magyarországot is.

 

 

Részlet Müller Károlyné visszaemlékezéseiből

 

„Éjszaka már nem lehetett kimenni a városba. Idős embereket, szórakozni vágyó fiatalokat vertek félholtra „ismeretlen tettesek”. Némelyiknek kiszúrták a szemét.

 

Akkor láttam először halottat. A Nagykörút sarkán feküdt, az emberek lehajtott fővel sétáltak el mellette. A rendőrautó csak percek múlva érkezett.

 

Látásból ismertem a torzonborz öregembert. Hajléktalan volt, időnként feltűnt a Nagykörúton. Ütött-kopott farmerjében, rongyos pulóverjében úgy hevert ott, ahogy a kapualjakban aludni szokott.

 

Összerándultam, amikor megpillantottam a vértócsát. A jobb karját vette körül, mint valami szennyes vörös tó.

 

Aztán nem bírtam a hányingeremmel. Megláttam, hogy a nyomorultnak csuklóból hiányzik a jobb keze.

 

-         Meglophatta a rohadékokat! – dünnyögte mellettem valaki, miközben a járdára borulva hánytam.”

 

 

 

Népszabadság, 2015. szeptember 6.

 

A magyar és a német kormányfő közös közleménye

 

Kölcsönös előnyökkel járó megállapodást kötött tegnap este Berlinben a magyar és a német kormányfő.

 

A magyar miniszterelnök abban egyezett meg vendéglátójával, hogy Magyarország legfeljebb egy évig vállalja korlátlan számú Németországba készülő menekült elszállásolását és ellátását, hogy közben Németország felkészülhessen azok végleges befogadására.

 

A német kancellár asszony ígéretet tett, hogy anyagi segítséget nyújt a menekültek ellátásához, és harminc szakértőt küld Magyarországra, hogy a velük való munkát segítsék.

 

A felek egyetértettek az Európai Unió egyes országaira jutó menekülthányad, a kvóta kérdésében is.

 

A tárgyalások mindvégig szívélyes, baráti légkörben zajlottak.

 

 

Hódmezővásárhelyi töredékek

 

(Ismeretlen személy levéltöredékei Magyarország történetének végnapjaiból)

 

 

„Tudtuk, hogy vérfürdő lesz…

 

Éreztük egyre jobban…

 

Az elején semmi baj se volt az új menekülttáborokkal. A disztingváltabb migránsok megértettek minket.

 

Migránsbizottság alakult, szíriai tanárok és egyéb értelmiségiek voltak a tagjai. Az elnökük, Daud, a polgármesterrel tárgyalt, hogyan segíthetné egymást kölcsönösen a tábor és a város. Daud velünk is jóban volt, egyszer eljött hozzánk kávézni.

 

Minden nehézség ellenére úgy tűnt, mederbe kerültek a dolgok…

 

Akkor se aggódtunk, amikor kiderült, hogy a menekültek egy évig itt maradnak…

 

Valamikor szeptember elején több ezer menekültet szállítottak rendőri kísérettel Pestről a táborba. Nem tulajdonítottunk neki jelentőséget.

 

Vasárnap este volt, a tévé előtt ültünk. Csaknem tíz óra volt, amikor kopogtak.

 

-         Ki lehet ilyenkor?

 

Daud volt. Csapzottan, szakadt ingben.

 

-         Kérem, intézzék el, hogy holnap találkozhassak a polgármesterrel! Nagy baj van! Nem bírunk ezekkel!

 

Nem került sor a másnapi találkozóra. Reggelre a migránsbizottság minden tagja halott volt. Átvágott torokkal hevertek a füvön.

 

Daud nem. Neki levágták a fejét…

 

 

BBC

 

2015. szeptember 7.

 

Vérbe tiport ellenzéki nagygyűlés Budapesten

 

A hatóságok ugyan betiltották a tegnap estére szervezett ellenzéki nagygyűlést a budapesti Hősök terén, ennek ellenére becslések szerint legalább nyolcvan-százezer ember volt jelen az eseményen.

 

A nagygyűlésen megjelent az összes ellenzéki párt, valamint ötvennél több egyéb szervezet.

 

A szónokok a kormány lemondását, a haza védelmét, és az országba akadálytalanul özönlő migránsáradat megfékezését követelték. Nagy-Britannia, illetve Szlovákia példáját emlegették.

 

A magyar rendőri szervek megkísérelték feloszlatni a gyűlést, de nem jártak sikerrel, mivel a kivezényelt rendőrök többsége megtagadta az engedelmességet, sőt maguk is elvegyültek a nagygyűlés résztvevői között, és a szónokokat éltették.

 

Éjféltájban Budapest rendőrfőkapitányának személyes vezetése alatt nagy erejű rohamrendőri egységek jelentek meg, és szabályos ütközetet vívtak a nagygyűlés résztvevőivel. Összesen háromszázkilencvenkét személyt állítottak elő.

 

Ellenzéki magyar internetes oldalak szerint a súlyos incidensnek hét halottja és ezerhétszáznál több sebesültje van.

 

A rend csak reggelre állt helyre.

 

 

 

Khaled ibn Selim Mustafa Farakh az Iszlám Állam veteránja visszaemlékezéséből:

 

(Az Iszlám Világarchívumból)

 

 

„Meghánytuk-vetettük a dolgot.

 

Németországba akarunk eljutni, de a németek képesek lennének akár egy álló esztendeig is itt marasztani bennünket.

 

Egy teljes év..

 

Elfogy a lelkesedés, megkopik a lendület…

 

Nem hagyhatjuk.

 

Beszéltünk az emberekkel, csaknem egyenként.

 

Elmondtuk, hogy a tervek szerint a németek tohonyasága miatt egy évig itt kellene maradnunk a magyaroknál. Hogy a magyarok nem lesznek képesek egy teljes évig eltartani ezt a tömeget, nyilvánvaló volt.

 

Át kell törnünk. Mindenkit kész helyzet elé kell állítanunk.

 

Húszezren voltunk. Magunk sem tudtuk, milyen híres majd egykor a csata, amelybe indultunk.

 

Reggel ötkor parancsot adtam az ébresztőre.

 

Allah nevében!”

 

 

Origo.hu

 

2015. szeptember 8.

 

Statáriális eljárás a szeptember hatodiki tüntetés szervezőivel és vezetőivel szemben

 

Komolyan gondolja a kormány a statáriumot. A Parlament tegnap nagy többséggel elfogadta a kormányfő javaslatát, és statáriumot hirdetett a menekültválsággal kapcsolatos minden rendzavarás ügyében.

 

Megfosztották mentelmi jogától a tüntetésben részt vevő összes ellenzéki országgyűlési képviselőt. Ellenük a törvényes rend felforgatása és garázdaság vádjával indul statáriális eljárás. A bíróság holnap ül össze.

 

Az összes ellenzéki párt távolmaradásával tüntetett.

 

 

 

 

 

Részletek a halálra ítélt Orsós Róbert vallomásából:

 

„Először azt hittük, hasznunk lehet a helyzetből.

 

-         El kellene ezeket paterolni innen, Rudi bátyám!

-         Nem a!

-         Miért nem?

-         A miniszterelnök egy évig itt akarja tartani mindet!

-         Hülye a!

 

Az öreg Kolompár elvigyorodott.

 

-         Nem, fiam.

-         Nem-e?

-         Nem, fiam.

-         Mi nem?

-         Nem hülye?

-         Nem-e? Hát ha nem hülye, akkor micsoda?

-         Nagyon hülye, fiam!

-         Húzza meg a butykost, Rudi bátyám!

 

De valamit csak ki kellett találnunk.

 

-         ki kellene őket embercsempésznünk innen, fiam.

 

Csuklottam.

 

-         Németországba?

-         Dehogy, te marha!

-         Hanem hová!

-         Szerbiába, Robikám.

 

Fennakadt a szemem.

 

-         De iszen onnan gyüttek!

-         Hát majd visszamennek!

-         Hát hogy mennének vissza?

-         A szerb-horvát határon nincs kerítés. A horvát-szlovén határon sincs. Arrafelé az osztrák határon sincs.

 

Világosság gyúlt az agyamban.

 

-         Mondd valamit, Rudi bátyám!

-         Mondok hát. Ha ölég gyorsak vagyunk, napok alatt Németországba juthatnak. Elvihetjük üket egészen Stuttgartig. Ezt köll megszervezni.

-         Mi legyen a tarifa?

 

Csak egy pillanatig gondolkodott.

 

-         Egy milla koponyánként.

 

 

Folytatása következik.