SZÁZKILENCVENHATODIK RÉSZ

 

Jöjjenek tehát a kérdések:

 

v     Ilyen helyzetben az irodalomnak valóban intertextualitással, fásult semmitmondással, meg „posztmodern” szellemi homokozóval kell játszadoznia, „vendégszövegeket” kell lopkodnia, esetleg komolyabb feladata is van?

 

A kérdés magában hordozza a választ. Nem.

 

Tanulmányom terjedelme a félezer oldalhoz közeledik. Ennek tekintélyes részét éppen a líra valódi feladatainak taglalása tölti ki.

 

A lírának minden társadalomban, mindenkor fontos feladatai vannak. Az ezek elől való kitérés, az elefántcsonttoronyba való vonulás, a belterjességbe való húzódás biztos jele annak, hogy a kanonizált líra a költészet semmiféle funkcióját betölteni nem akarja, ergo másikat kell helyette keresni.

 

A másik líra, a nem kanonizált líra már régóta létezik. Soha annyian nem írtak verset magyarul, mint most.

 

Mára az amatőr – vagyis a nem kanonizált – magyar költészet komoly erővé vált, jelen van mindenütt, ahol magyarul beszélnek. Hamarosan ebben a tanulmányban is foglalkozom vele.

 

v     A lírát semmire sem kötelezi az emberiség morális egységének elve? A személyes emberi és költői felelősség?

 

De igen. A líra ugyanúgy felelős, ahogy minden ember. Ha felelőtlenné válik, megszűnik líra lenni.

 

v     Valóban kisstílű elveken alapuló, kvázi-dilettáns poétikára támaszkodó szövegegyvelegekre van szükség, esetleg valódi értékre?

 

Nem. Ideje előtérbe kerülniük a valódi értékeknek.

 

v     Valóban kisstílű elveken alapuló, kvázi-dilettáns poétikára támaszkodó szövegegyvelegekre van szükség, esetleg valódi értékre?

 

Erre talán már nem is kell külön válaszolnom.

 

Ez még nem minden.

 

Valóban halott-e Isten?

 

Azok haltak meg, akik holttá nyilvánították. Jelenleg a világ olyan, mintha két párhuzamos civilizáció élne keveredve, egymás mellett, vagy inkább egymással szimbiózisban. Az egyik kimondva vagy kimondatlanul, de hisz az erkölcsi világrend létezésében, a másik pedig elutasítja. Az utóbbi inkább valamiféle zavaros, determinisztikus evolúciós filozófiával kacérkodik, és a tudományt isteníti.

 

Mindegyiknek van fanatikus, szélsőséges és mértékadóan higgadt, tárgyilagos változata. Ez az egyetlen, ami azzal biztathat bennünket, hogy valahol mégis lehetséges a kompromisszum. Talán lehetséges annak ellenére is, hogy a széttartó egyenesek a végtelenben sem találkoznak.

 

Hol a líra helye?

 

A líra mindig az erkölcsi világrendet képviseli.

 

Most, miután elméleti fejtegetéseim végére értem, következzenek a kánon versei. Korábbi ígéretem szerint ezek közül fogok néhányat alaposabb vizsgálat tárgyává tenni.

 

Kezdetnek olyan verseket hozok, amelyek az utóbbi időben vitákat robbantottak ki. képet kaphatunk belőlük arról is, miféle költészetet preferál a kánon, hogy összehasonlítási alapot teremtsek ahhoz, amikor majd az amatőr líra műveit elemzem.

 

Elsőnek megismétlem a fentebb már közölt Petri-elemzést – apróbb kiegészítésekkel. Úgy vélem, ismét itt a helye. Utána sorozatszerűen következik majd a többi.

Mottó:

 

„a létezés gyűlölt, alpári, megemelhetetlen és átlényegíthetetlen valóságelemeinek, mindennemű nemesség, otthonosság és költőiség nélküli mély-struktúrájának megnevezésére irányul a nyers, stilizálhatatlan s összefüggések mentén elrendezhetetlen tények által.

 

(Részlet egy Méltató lelkendezéséből)

Petri György:

”Apokrif

Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát,
József nem tud elaludni,
keres valami piát.
Nem lel, felkel. Pizsamára
húz fel inget és gatyát,
lemegy a Háromkirályba,
hogy egy fröccsöt legalább ---
--- "Megint Isten?"
                           --- "Az hát, megint."
Sóhajt, nagyot húz, és legyint:
--- "Különben,
múltkor kivertem a huppot.
Ha az orrom előtt dugtok!
--- de így megmondtam a Marinak,
legalább tartsad a pofád,
úgyis szól mint a földrengés
mindig az a rohadt ágy,
közben - de komolyan! - ne halljak
több ha-ha-ha-halleluját!"”

Kérem minden Olvasómat, türelmesen olvassa végig a verset. Senki se háborodjon fel semmin, senki se botránkozzon meg.

 

Semmiképpen ne tekintsük a verset provokációnak. Egyáltalán nem biztos, hogy a Szerző provokálni akart volna, de ha akart, nem lényeges. Érdekes, hogy a vers méltatóinak zöme eredendően provokációnak tekinti, pedig a provokáció nem esztétikai kategória.

 

Ha provokációnak tekintjük a verset, egészen más dimenzióban adunk neki esélyt, mint ahová tartozni szeretne. Provokációként a rossz szöveg is megél, felháborodást, ellenkezést provokál, téma lesz, szekértáborokra oszt, önmagától kanonizálódik.

 

A vers annak idején még parlamenti interpellációt (Torgyán József) is provokált a Szerző Kossuth-díja kapcsán. Ez politikai szempont, nem ide tartozik.

 

Elkeseredett, személyeskedésekkel tarkított viták voltak a vers kapcsán, a felek hovatartozásuktól függően méltatták, vagy gyalázták a művet. Esztétikai érvek elvétve is alig szerepeltek. Ez sem tartozik ide, mert gyakorlatilag ez is politikai szempont.

 

(Erkölcsi felfogásunk, nyilvános személyességünk része lehet, hogy nem gyalázzuk meg a Koránt, a Bibliát, vagy a Talmudot, nem sértjük az e könyvek alapján szerveződő vallási közösségekhez tartozó emberek érzékenységét; nem végzünk székletürítést a mecsetben, a templomban, vagy a zsinagógában. Ezt másoktól is elvárhatjuk, de tudnunk kell, hogy neveltség vagy neveletlenség kérdése. Egyes embertársaink abba ringatják magukat, hogy a felsoroltak bármelyikét megtehetik, sőt az éppenséggel „trendi” is lehet, de ezekre nem szabad haragudnunk, szánnunk kell őket. Jelenünk csak egy pillanata a hatalmas történelemnek, ami az éretlen játszadozást keményen szokta büntetni.)

 

A Kossuth-díj sem érdekes, nem a Szerzőt, hanem a díjat minősíti, a díjjal kapcsolatos mechanizmusokat vetkőzteti pőrére.

 

Ezeket a nem ide tartozó szempontokat seperjük félre, hagyjuk, hadd álljon helyt a vers – önmagáért.

 

Formai értelemben kisebb kifogásokat emelhetünk. A magyar líra régi sortípusaiból épül fel, leginkább 3/4 osztatú hetesekből, és felező nyolcasokból áll. Akad funkció nélkül külön álló rövidebb sor. A ritmus több helyen is megbukik, csetlik-botlik, mint a harci szekér. Például ilyen helyeken:

 

„--- de így megmondtam a Marinak”

 

A rímelése is eléggé esetleges. Ha a formát összegezni akarom, azt kell mondanom, amolyan jó közepes versfaragvánnyal állunk szemben.

 

Most nézzük a tartalmat.

 

Ez nehezebb ügy lesz.

 

Egyik méltatója a következő szavakkal kezdi tiszteletköreit:

 

„Jelenlegi világunkban a Felvilágosodás és a modern liberális eszmék ellenére még mindig nagy szerepet kap az irracionalitás, mely a sötét múltba veti vissza az emberiség egy részét. Többféle irracionalitás van, például a hagyományos társadalmaké, a vallásoké és a babonaság. Jelen esetben a vallási és a babonás irracionalizmusokkal és megoldásaikkal foglalkozom. A hagyományos társadalmak irracionalitása külön írást érdemel.”

 

Van tehát a szép és okos (nagy kezdőbetűvel) felvilágosodás, meg a még szebb és okosabb liberalizmus, illetve vannak a csúnya rossz babonák meg az irracionalizmus. Ebből már sejthető, hová akar eljutni a sorok írója.

 

Bizonyára így is neki lehet fogni egy modern vers elemzésének. Nem leszek egyoldalú, természetesen ennél nívósabb méltatásból is idézek majd. De mindenképpen figyelmet érdemel, hogy a méltató már az első sorokban egyféle kvázi-politikai irányba rugaszkodik el a költészettől, onnan remél segítséget.

 

Meglepő a folytatás:

 

„A babonás emberek hajlamosak rémmeséknek is valóságtartalmat tulajdonítani. A babonás rémtörténet fő alaptípusa a következő: valamely "természetfölötti" gonosz lény elhagyott helyre csábítja az áldozatot rendszerint sötétben és ott különös kegyetlenséggel meggyilkolja. Ezután a lényt és a helyet a félelem árnya lepi be. Ez a félelem a babonás, csekély önértékelésű emberekben tanyát ver és sok esetben társadalmi mértékűvé nő ez a félelem, holott a babonás félelmek az egyén önmagától és az ismeretlentől való félelmének kivetülései. A fentebb említett rémtörténeteknek persze lehetnek a valóságban gyökeredző alapjai, pl.: élet elleni bűncselekmények, de ez nem jellemző. A vallások alapjait képező "történetek" is ebbe a kategóriába sorolandók.”

Tudom, hogy iskolai dolgozatnak sem komoly teljesítmény, de mindenképpen tanulságos. Az utolsó mondat a lényeg: a méltató megpróbál érveket gyűjteni Petri verse számára. Nyilvánvalóan maga is sejti, hogy itt valamiféle komoly szentségtörésről van szó. Megpróbálja hát a verset egyféle kulturális missziónak feltüntetni; a felvilágosodott költő akciója a buta vallás ellen. Érvnek persze ez gyatra érv, de nem könnyű jobbat találni.

 

Méltató imigyen locsog tovább:

 

„A legtöbb vallásban az alaptanítás az, hogy az első emberpár bűnt követett el az istene ellen - amely tulajdonképpen az önálló, egészséges személyiségre jellemző józan, kritikai gondolkodás (Cs. P.) - és ezt az utánuk következő leszármazottaik örökölték ezt a "bűnt", így ennél fogva mindenki születésétől fogva bűnös. Az ettől való megszabadulás - a vallások szerint - a fent említett istenben és az annak leszületett szűz(!) nőtől való fiában(!) való feltétlen hit. Amint ismeretes, az emberi faj ivarosan szaporodik egy nőnemű és egy hímnemű egyed közösülése által és az első közösüléskor a szűzhártya részlegesen vagy teljesen átszakad. Ráadásul a tanításuk szerint a "fiú" azonos az "atyával", sőt az "atya" "szent szellemként" vagy "szentlélekként" ejtette teherbe a szüzen(!) maradt "Máriát". Ráadásul a tanításuk szerint a "fiú" azonos az "atyával" és a "szentlélek-szentszellemmel", ami teljesen illogikus, hiszen egy entitás nem kettő vagy több entitás; ennek a matematikai vonzata egy megoldás nélküli egyenlet. Ezeken felül még természetfeletti tetteket is tulajdonítanak ennek a lénynek, úgymint: halott feltámasztása, vizen járás, vakok, bénák parancsszóra való meggyógyulása. Petri György Apokrif c. verse a tragikomikus vicc felé megy el ennek az értelmezésében:”

 

Mindenkit emlékeztetek: méltató egy lírai mű kapcsán ragadtatja magát erre a zagyva fejtegetésre. Az utolsó mondat figyelmet érdemel; jegyezzük meg a „tragikomikus vicc” kifejezést.

 

Miután idézte, méltató – mint aki hirtelen csuklani kezd – így szövi tovább:

 

„Ezek persze kritikai gondolkodással elemezve zavaros, önmaguknak is ellentmondó, a valóságot teljesen nélkülöző, hagymázos elméleteknek bizonyulnak. Tehát elfogadásukhoz a kritikai gondolkodás - legalábbis ilyen irányú - kikapcsolása szükséges, ami által sokféle irracionalitás elfogadásának az irányába nyit a vallás által megkínzott elme. Az egyházak ilyen irányú legfőbb eszköze a rituálék sora. A vallás tanításával ellentétes viselkedést, gondolkodást az egyházak jövőbeni (sokszor már azonnali!) büntetéssel, vagy legalább a büntetéssel való riogatással szerelik le: pokollal ijesztgetés, kiközösítés, régebben: kiátkozás, inkvizíció is. Ezek együttesen félelmet gerjesztenek, ami egy neurotikus emberek általi tömeghisztériába is torkollhatnak.”

 

A baklövéssorozatból nem nagyon derül ki, mi a „zavaros” és az „ellentmondó. Vélhetően ezzel maga a méltató sincs teljesen tisztában. A cikk ugyanilyen értelmesen folytatódik, nem idézek többet belőle.

 

A következő méltató biztatóan kezdi:

 

„Az emberi nem alacsonysága iránti undornak s a történelmi távlatokat illető illúziótlanságnak, e fokon és minőségben legalábbis, nincs élő hagyománya irodalmunkban”

Ha nincs ilyen hagyományunk, ne is legyen. Az „emberi nem alacsonysága iránti undor” éppen úgy a líra hivatásának elárulása, mint „a történelmi távlatokat illető illúziótlanság” – értsd a távlatok makacs tagadása. Erről fentebb már beszéltem.

 

Ez a méltató a következő bekezdésben megnyugtat bennünket:

 

„Hogy Petri a kellemetlenül öncélú költőietlenség, a vallásellenes és blaszfém indulatok, a vulgárisan antihumánus magatartás költője volna: elterjedt nézet, még ha az irodalmi közmegegyezés rendre ennek ellenkezőjéről biztosítja is az olvasót. Jelen írás ezt a képet kívánja tovább árnyalni.”

 

A méltató három érdekes kifejezést is használ. Érdemes felsorolni őket:

 

• Kellemetlenül öncélú költőietlenség
• Vallásellenes és blaszfém indulatok
• Vulgárisan antihumánus magatartás

 

Természetesen ezek egyike sem képes helytállni egy lírai műben. Ha egy versben ilyenek találhatók, azt esztétikán kívüli jelenségnek kell tekintenünk.

 

Ezeket nem én mondtam, mindeddig egyetlen értékelő szót sem szóltam a vers tartalmáról. Ezt a mű egyik méltatója mondja, illetőleg ilyen vádak ellen védekezik. Sokat sejtet, hogy ennek érzi szükségét. Persze, hogy „az irodalmi közmegegyezés” az ellenkezőjét állítja, semmit sem jelent. A versnek kell helytállnia önmagáért.

 

A méltató hosszan értekezik Petri művészetéről, csak néhány jellemző részletet ragadok ki. Akad néhány gyöngyszem. Ilyenek például:

 

„Nem is meglepő, hogy a kérdésekre, amelyeket Petri költészete föltesz, gyakran az ideológiai ellenszenv, a gyanú hermeneutikája, a bizalmatlan félreolvasás ad választ.”

 

Visszaolvasta ezt vajon? Szegény nyilván annyira belejött a nyakatekerten kacifántos, akadémikus ködösítésbe, hogy a végén önmagát ültette a körhintába.

 

Igyekszik egyébként nagyon. Az ilyen mondataiból is kiderül:

 

(A Petritől vett, zárójeles idézeteket kiszedtem, hadd álljon itt a maga meztelenségében a méltató monumentális mondata:)

 

„Azt tételezve, hogy Petri költészetében az őszintévé stilizált versbeszéd, a reménytelenség mulattató alakzatai, a hitetlenségig fokozott kétely nemhogy nem a nihilt propagáló igyekezet terméke, de a formális mizantrópia nála mély humanizmust takar, s a legnyersebb istentagadás is gyöngéd metafizikát hordoz.”

 

Hm. Milyen szép hófehér is – a bakacsin…

 

Az érvmentes, puszta ráfogás a méltató fegyvertárában valószínűleg az atombomba státuszát tölti be:

 

„Az önreflexiókat is átszínező irónia ekképpen – érdes dikció ide, megkeseredett szólamok oda – túlmutat az önérdekű pesszimizmus körein.”

Következik a kedvencem:

 

„Olyannyira, hogy a reménynélküliség vállalt és hirdetett költői programja, ez a hűvösen kegyetlen intellektualizmus végül saját magát kényszerül meghaladni.”

 

Szerencse, mert a jelek szerint a méltató nem tudta önmagát meghaladni.

 

Az általam olvasott legértelmesebb rövid értékelés a versről így szól:

 

„Egy másik elhíresült költemény, az Apokrif - melynek Petri 1996-os Kossuth-díja kapcsán viharos visszhangja, heves utóélete támadt - a kereszténység egyik középponti tabujának

provokatív profanizálásával a szent család motívumát a lumpenlét alpári hétköznapiságára játszatja rá, de a szakralitás demitizáló kifordításának rendkívül ötletes nyelvi megoldottsága sem tudja többrétûen árnyalni, kiterjeszteni a versszervezõ poén nagyerejû, kihívó gesztusát, a legjobb  mûvek gazdag jelentéskonnotációival ellentételezni a tagadás sértõ, romboló demonstrativitásának szemléleti-poétikai mozzanatát.”

 

Magyarra fordítva ez nagyjából annyit tesz, hogy Petri profanizálta a szent család motívumát, de minden szellemessége (?) és nyelvi ötletessége dacára sem alkotott jó verset. Ez az egyetlen általam olvasott írás, amelyben legalább nyomokban fellelhető a kritikai tisztesség. Más kérdés, hogy szinte az összes többiből kikacsingatnak bikkfanyelvű mesterséges ködösítésük sáncai mögül a méltatók, jelezvén, hogy ezzel a verssel azért valami nagyon nincs rendben.

 

Azért foglalkoztam ilyen terjedelemben a méltatásokkal, mert meggyőződésem, hogy a vers őszinte, de a méltatásai nem azok.

 

Talán minden emberben ott rejtőzik a Költő. Néha-néha elő is bújik, de csak kevesen vállalják a küldetést.

 

Költőnek lenni persze nem foglalkozás, ahogy azt sokan képzelik. A költészet nehéz küldetés, és nagyon súlyos felelősséggel jár.

 

A valódi költőt az álköltőtől a felelősség vagy annak hiánya különbözteti meg.

 

Az álköltők zöme „foglalkozásszerű” „költő”, nem nyomasztja túlságosan a küldetésének súlya, az irodalmi infrastruktúra dzsungelének dörzsölt ragadozójaként kiválóan érvényesül, megél, „lírájából” mindig látni lehet, hogy most éppen honnan fúj a szél. Az ilyenek művelik a mindenkori „trendi” lírát, költői felelősségük zérus. Ha kell, milliomosként a „trendet” követve el-tragikus-vegetálnak, holmi ellentmondások nemigen zavarják őket, de mindig gyorsan reagálnak a divat vagy a hatalom változásaira, és bárki mellé vagy mögé beállnak epigonnak.

 

Petri Györgyöt nem tekintem álköltőnek. Hogy jó költőnek tartom-e, az merőben más kérdés. A versei számomra nem adtak lírai érzelemközösségi élményt, nem tudtam azonosulni velük a legkisebb mértékben sem, de van egy tiszta érzés, amely mindegyikből előragyog – az őszinteség.

 

Epigonjai közül egyet sem érzek őszintének.

 

A Költőnek jogában áll rossz verseket írni. Egészen csapnivalóakat is. A rossz verset a Költő tulajdon életével szenvedi meg, saját nyomorúsága árán írja.

 

A Költő számára mindig van felmentés. De a cinikus kritikusok, a megélhetési recenzensek, a dörzsölt nyelvű alibi ítészek, a mesterséges hablaty-ködösítés betonbuta nyelvének mellvédjei mögé bújó áltudósok, a fekáliát bármikor igazgyöngyre magyarázó literátus kaméleonok, a bárkit divatból méltató vagy elmarasztaló elvtelen irodalmi karriermajmok kulturális korrupciója számára – nincs.

 

Most jöjjön maga a vers, álljon helyt önmagáért.

A rövid lírai műbe oltott epika – itt nyilvánvalóan erről van szó – a magyar költészetben nem újdonság. Annak idején Petőfi hozta be líránkba a népi életkép műfaját. De azt a verset igen bajos lenne összevetni Petőfi népi életképeivel. Petőfi népiessége nem egyszerűen e népi nyelvhasználat utánzata volt, hozzátett, alkotott maga is eleget. Új kifejezéseket terjesztett el, amiket a nép előtte nem ismert, de átvette – tőle. A róna archaizmus volt, eredeti jelentése kb. ’mocsáron átvezető gyalogút’.

A népi életkép hagyományainak a vers nyelvezete nemigen felel meg. A „népi nyelvhasználat” egyáltalán nem a legalja lumpen csoportok nyelvének mechanikus átvételét, az „építőipari szakzsargon” „lírába emelését” jelenti. Az itteni nyelvhasználatot eufemizmussal sem tudom zsargonnak minősíteni, a „tömi”, „piát”, „dugtok” stb közönséges argó.

Egyáltalán: hol van itt a szikár epikum lírai alátámasztása? Lényegében nincsenek is értékelhető lírai elemek.

Igyekeztem eddig nem szóba hozni a vers alaphelyzetét alkotó motívumot, a szent család profanizálását, de mindenképpen mérlegre kell tennem, hiszen nélküle a vers nagyon is banálisnak, közhelyesnek tűnik.

Nézzük elölről:

„Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát”

Az ítészek egybehangzó véleménye szerint ez „poén”. Vagy ha nem is az, de mindenképpen „humoros”. Ízlések és pofonok. Poénnak szánalmas poén. Humorosnak legfeljebb annyira humoros, mint amikor a gügye Ubulka torka szakadtából üvölti, hogy „Petőfi Sándor gatyába táncol”. A színvonal is hasonló. A debil Jánoska letolja a gatyáját a kocsmában, és az „úrim közönség” jót röhög rajta.

„Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát”

Blaszfémiának mindenképpen blaszfémia, de a humorhoz nincs köze. A legkevesebb se.

„Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát”

Vajon Petri eleve provokációnak szánta? Nem hinném. A „szent család” metaforája valahol minden családhoz hozzátapad(hat) hosszabb-rövidebb időre és önmagában még nem blaszfémia. Ez a sor merülhetett fel elsőként.

„Zakatol a szentcsalád”

Önmagában még játékos ötlet. Ehhez jött aztán a második, nyílván a rímhívó szóra. A rím-és ritmusérzék ilyen helyzetekben hasonlók százait generálja. Az ember a zömüket gondolkodás nélkül elveti. Petrinél ez a kontroll valamiért nem működött. Vajon miért írta le? Miért hozta nyilvánosságra?

„Isten tömi Máriát”

A második sor után a vers sorsa megpecsételődött, már ezen a sínen szaladt tovább. A söralátéten még elment. Szódával. Mint a költő eltévelyedése…

De elkerült arról a söralátétről.

„Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát”

De hát hányan látták még? Az isten áldja meg, a szamizdatnak is volt szerkesztője…

„Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát”

Hányan látták még? Lektor. Szerkesztő. Főszerkesztő. Nyomdai korrektor. Meg a jó ég tudja, ki még. Egyikben sem volt annyi, hogy a költő elé álljon: „Gyurikám, ez rossz, ez hozzád méltatlan, írd át, vagy hajítsd el, soha senki ne tudjon róla”? Egyikben sem volt ennyi? Hát miféle betokosodott sunyi cinizmus, miféle literátus világpéniszre tekeredett hajbókoló irodalmi szervilizmus, miféle bajra váró rosszindulat, miféle pszichiátriai beavatkozást igénylő idült ízlésficam játszott itt szerepet?

Ha a gyermekük csasztuskaként írta volna, nyakon vágják érte. Ha bárki ismeretlen állít be vele a kiadóba vagy a szerkesztőségbe, rövid úton kipenderítik. Gyuritól elfogadják? Egy vers nem önmagától jó vagy rossz? Hadd törje ki Gyuri a nyakát?

Hogy lehet így bánni egy költővel, akinek a tehetségét maguk is érzik? Hogy lehet így megalázni? Hadd üsse meg a bokáját a Gyuri, majd jót röhögünk rajta, utána megélünk az emlékéből?

„Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát”

Miért nem tudta senki megmondani neki, hogy ez rossz? Könnyebb volt utána idegen szavakkal fűszerezett stupid bikkfanyelven kerge hallelujákat kotlani arról, hogy milyen kiváló? Miféle irodalmi élet a miénk?

„Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát”

Innentől a vers szakmailag értékelhetetlen. Többé-kevésbé rigmusba szedett blődli. Nemhogy kiemelkedő tehetségű költőnek, századrangú fűzfapoétának is szégyellnie kellene magát miatta.

„Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát”

Van még egy felelős, „aki” nagyon komolyan ludas ennek a versnek a világra gyötrésében és nyilvánosságra kerülésében.  A mögötte rejlő poétika. Ebben sem egyedül Petri a hibás.

„Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát”

Lehet persze arról povedálni, hogy ez valamiféle minimál-poétika. De: a minimál-poétika is poétika. Nem nélkülözheti a líra alapvető elemeit, amelyek nélkül a líra nem líra.

Az „Apokrif” mögött még minimál-poétika sem rejlik, legfeljebb valami nyegle pszeudo-poétika, amelyekből kis hazánkból bőven akad.

Nem foglalkoznék most Heideggerrel, sem Wittgensteinnel – akikre rá szokták az ilyesféle ál-poétikákat fogni. Derridával sem, aki meg valószínűleg végképp ártatlan poétikai ügyekben.

Mással foglalkoznék. A költő és a literátus ember személyes felelősségével. Ha ez a vers megjelenhetett, méltatásokat kaphatott, politikai viták tárgyát képezhette, akkor az említett felelősség igen fogyatékos. Talán sokkal fogyatékosabb, mint ez a nyomorult vers.

„Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát”

Semmiféle hitele sem lehet az olyan poétikának, amelyik ilyen szövegek „lírává nemesítéséhez” asszisztál. Előbb vagy utóbb a legprimitívebb makogás is „lírává nemesül”, ha valamelyik „Gyuri” követi el.

 

Petri profanizálta, helyesebben inkább deszakralizálta a szent családot. Megfosztotta mitológiai és szimbolikus értékétől a motívumot. Nem vette észre, hogy az ilyen fogalmak egyáltalán nem deszakralizálhatók, mert abban a pillanatban elillannak. Üresség marad a nyomukban. Még egy ócska poént sem ér.

„Petőfi Sándor, gatyába’ táncol…”

Ízléstelen, ordenáré, fantáziátlan.

„József nem tud elaludni,
keres valami piát.”

Valamiféle kültelki köznapi sémába gördül alá, a lumpenek világába. Valamelyik okos ítész nem átallott arról fontoskodni, hogy Petri „könyörtelenül megragadta a valóságot”. Ez a „valóság” alpári közhely. Ha egy féllábú mongolidióta részegen ágál a Keleti előtt, az esetleg valóság, de ettől még a világ nem áll csupa részeg féllábú mongolidiótából.

A kereskedelmi médiából származó „hírérték” behatolt a lírába, gyakran látom, pedig ott semmi keresnivalója.

Hol a líra becsülete? Egyáltalán hol van ebben a versben a lírai én?

„Nem lel, felkel”

Ezt meg éppenséggel „zseniális szójátéknak” aposztrofálta valamelyik izzadó tollú méltató. A szójáték nyelvi elem, lírai minőséget önmagában nem teremt, de azt gyakran megöli, mert félrevihet sok verset. A jelenkori magyar kanonizált lírában párját ritkítóan sok példa akad erre. Ez meg éppenséggel elég elcsépelt „szójáték”. A magyar nyelvben ennél legfeljebb a talál-halál rím elhasználtabb.

„Nem lel, felkel. Pizsamára
húz fel inget és gatyát,
lemegy a Háromkirályba,
hogy egy fröccsöt legalább ---„

A három királyok megemlítésével kapcsolatban sem fukarkodtak a „zseniális” jelzővel a zseniális ítészek. Ebben a néhány sorban tagadhatatlanul van némi lendület, de az epikai természetű, hasonlóra a dolgozatában bármelyik közepes képességű kamasz képes.

 

„--- "Megint Isten?"
                           --- "Az hát, megint."
Sóhajt, nagyot húz, és legyint:
--- "Különben,
múltkor kivertem a huppot.
Ha az orrom előtt dugtok!”

 

Ebben a szakaszban csaknem annyi a bakugrás, mint némelyik kritikus hozsannáiban. Ez az a pont, ahol a deszakralizáció végképp zátonyra fut. Marad az alpári szituáció, nyoma sincs semmiféle lírai helyzetteremtésnek. Ez nem is líra. Legfeljebb valami csökevényes epika.

 

„--- "Megint Isten?"
                           --- "Az hát, megint."
Sóhajt, nagyot húz, és legyint:
--- "Különben,
múltkor kivertem a huppot.
Ha az orrom előtt dugtok!”

 

Takarékos, pszeudo-kocsmai párbeszéd – minden drámaiság nélkül. Vígjátéki manír keveredik a túlhajtott naturalizmussal.

„--- de így megmondtam a Marinak,
legalább tartsad a pofád,
úgyis szól mint a földrengés
mindig az a rohadt ágy,
közben - de komolyan! - ne halljak
több ha-ha-ha-halleluját!"

A befejezés az eddigiekhez méltó. Az alaphelyzet, a nyelvezet, a szerkezet, a lírai látásmód – mind-mind fogyatékos. Az egész vers: fogyatékos. A végén aknára fut és elsüllyed. Izzadságszagú, még a legalpáribb módon gagyi amerikai filmvígjáték rendezője is átíratná. Szánalmas.

Szegény Petri György…

Nem sajnálom tőle a Kossuth-díjat. Nyugodjék békében…

Nincs igaza az egyik oldalnak. Amelyik isteníti. Ez csak egy rossz vers. De sok ember megalkuvását leleplezte, akik maguk tehetnek róla. Nem a vers, még kevésbé Petri.

Nincs igaza a másik oldalnak sem. Amelyik démonizálja. Ez csak egy rossz vers. Petri György nem gonosz. Ne bántsuk.

A gonosz önmagában kicsi és nevetséges. Ha teret kap, nagy lesz és veszélyes. Petri György Apokrif című verse nem veszélyes és nem nevetséges. Szánalmas. A körülötte zajló tohuvabohu viszont kicsi és nevetséges.

A versben lírai értéket nem találtam, esztétikán kívüli jelenségnek kell minősítenem.

Folytatása következik.