KERESZTYÉNFALVA, 1665. május 2. kedd

A kellemetlen, esős időjárás miatt csak késő délelőtt indultak el Brassóból. Állítólag aranyat ér a májusi eső, de nem olyankor, amikor az ember lóháton utazna.

Béldi Pál a fejét csóválgatta. Mindegy, ha esik, esik. Hanem ahogy elállt, tüstént megfúvatta a kürtöt:

-         Lóra!

Húsz kísérője volt, csupa vén székely katona. A csapat fele vele együtt élte meg a tatár fogságot, és együtt is tértek haza. Apafi uram is velük raboskodott, de ő hamarabb szabadult.

Csak még egyszer ne alázhassa meg Erdélyországot a rusnya, kutyafejű tatár.

Ebben az ügyben jártak.

Három napja indultak el a bodolai kastélyból, Béldi Pál ősi fészkéből. Brassóban Béldi a magisztrátus elé állt. Azok először nem nagyon értették, mit is akar.

Aknászok? Hát persze, hogy vannak! Brassóban ne lennének? De az ő munkájuk igen drága mesterség ám, tudja azt a fejedelem?

-         Mennyire drága?

-         Meglehetősen, nagyságos uram. Az aknászoknak jár fejenként heti két aranyforint, egy veder árpa és húsz dénár ára hús. Ezenfelül naponta kapniuk kell fejenként öt kupa sört, vasárnap még két kupa bort is.

Béldi vigyorgott.

-         Belefulladnak a sok sörbe.

-         Ennyi jár nekik, nagyságos uram. Így kell számolni.

Béldi csaknem felkacagott.

-         Ha kegyelmetek mondják…

-         Így tudjuk, nagyságos uram.

Béldi a szemükbe nevetett.

-         Hát jó. Ha ennyi, ennyi. Elhiszem.

-         Ennyi, nagyságos uram.

-         Merthogy ezt a városnak kell állnia.

Nagyon ostobán néztek.

-         A városnak, nagyságos uram?

-         Persze, hogy a városnak.

-         Úgy értem, Brassónak?

-         Van itt másik város?

A tanácsurak egymásra néztek. A városbíró, Simon Drauth Wortman hosszan, fürkészően nézett a vendégre. Béldi Pál állta, a szeme se rebbent.

-         Voltaképpen miről lenne szó? – kérdezte aztán Drauth. – Mit akar nagyságod?

-         Én? – kérdezett vissza félvállról Béldi. – Én mit akarhatnék? Csak azt gondoltam, kegyelmetek nem akarnak még egyszer tatárt látni errefelé.

Döbbenten néztek rá.

-         Tatárt? – vonította az egyik tanácsúr.

A városbíró farkasszemet nézett Béldivel. A fejedelmi tanácsadónak arcizma se rándult, nyugodtan nézett vissza.

Brassó városbírája, Simon Drauth Wortman ötvösmester volt, és nagyon tekintélyes ember. A fejedelmi követ érkeztére gyönyörű magyar díszruhát öltött; fehér prémes fekete bársony mentét terített a vállára, alatta sötétkék dolmány és szintén sötétkék magyar nadrágot viselt. Kezdett melege lenni.

-         Tegye le kegyelmed a mentét, mert fenemód megizzad benne! – mondta neki kedélyesen Béldi.

A városbíró akaratlanul is engedelmeskedett, a levetett mentét az ajtóban ácsorgó fekete ruhás teremőr akasztotta a fogasra.

-         Mit akar nagyságod? – kérdezte Drauth még élesebben.

-         Én nem akarhatok semmit, itt kegyelmetek laknak. Kegyelmetek családja. Kegyelmetek vagyona. Kegyelmetek oroszlános tallérjai. A görög kompánia révén kegyelmetek sok pénzt keresnek. Gondoltam, nem szeretnék, ha a tatár költené el.

-         Miért fenyegetőzik nagyságod a tatárral? – kérdezte egy magas, vékony tanácsúr.

Béldi Pál hátradőlt a széken, akkurátusan megpödörte a bajszát, aztán a brassóiakra mosolygott.

-         A tatár karácsony előtt Zrínyi uramra ütött, de ebül járt – közben figyelte a tanácsurak tekintetét, de csak a bírónak nézett a szemébe. – Igen sok veszett belőle, több ezer. A nagyságos Apafi fejedelemmel attól tartunk, nehogy véletlenül majd rajtunk akarjon bosszút venni a pogány.

A tanácsurak elsápadtak. Ilyen előfordult. A szomszédos Moldvában és Havasalföldön nem is egyszer. A tatár mintegy véletlenül gyilkolt és rabolt. Aztán „szánta-bánta”, de sose adta vissza a martalékot. A foglyokat is csak váltságdíjért bocsátotta el.

Erdélynek sokáig nem kellett ilyennel szembenéznie, a szerencsétlen ifjabb Rákóczi György fejedelem balul sikerült lengyelországi kalandja előtt negyven évig nem taposta ellenség. Felnőtt egy nemzedék, ami nem látott háborút. Lassan kihaltak azok, akik a század eleji rémséges idők tanúi voltak, és Erdély elfelejtette a háborút.

Az utolsó nyolc év aztán kamatos kamattal fizetett mindenért.

-         Bosszút vehet rajtunk? – nyögte az egyik tanácsnok.

Béldi nagy komolyan bólogatott.

-         Úgy rémlik, bosszút akarnak. Zrínyibe, a Muraközbe és Horvátországba beletört az agyaruk. A Felvidéket végvári katonaság védi. Az Alföld szegény. Maradtunk mi – közben gyászosan bólogatott hozzá.

-         Olyan hírt hallott nagyságod?

-         Olyan hírt hallottam.

A tanácsurak egymásra pislogtak, csak a bíró ült nyugodtan.

-         De hát oda a kán! – sipította egy köpcös férfiú.

Béldi Pál hiúztekintettel mérte végig. Tüstént gondolta, hogy ezek a brassóiak sokkal többet tudnak annál, mint amit elárulnak.

-         Oda bizony! – tette hozzá.

-         Hát akkor?

-         Majd koronáznak másikat. Van a Krímben untig elég tatár.

Pusmogás indult. Simon Drauth városbíró halkan köhintett. Ahogy mind ráemelték a tekintetüket, egy homlokráncolással elhallgattatta őket, aztán Béldihez fordult:

-         Nagyságod előbb aknászokról beszélt, utána meg a tatárról. Hogyan vág ez egybe?

-         Honnan lephetné meg Brassót a tatár?

Bámultak az arcába.

-         Hogyhogy honnan? Hát mindenfelől! Ahonnan jön!

-         Leginkább honnan?

-         Hogyhogy leginkább?

-         Leghamarabb honnan?

-         Leghamarabb a törcsvári szoros felől! – vágta rá Johann Schmidt.

Béldi Pál bólintott.

-         Na látják, kegyelmetek! – mondta és tovább hallgatott.

-         Mit látunk?

-         Hogy a törcsvári szoroson bejöhet a tatár.

-         És mit tehetnénk, hogy ne jöjjön be?

-         Aknázzák alá a szorost!

Elképedve meredtek rá.