KORINTHOSZI PARTVIDÉK, 1665. április 23. vasárnap éjszaka

A kis hajó csendesen meg bújt az öbölben, a kapitány személyesen állt őrt néhány fegyveressel a fedélzeten. A csónak finom evezőcsapásokkal haladt a part felé. A hátul álló őr puskát szorongatott a kezében, és tenyerével takarta égő kanócát.

A görög kalóz hajója már egy órával korábban megérkezett, és úgy kötött ki a szikla alatt, hogy még a holdfény számára is láthatatlan maradt. Sztavrosz már a parton várakozott. Ahogy a csónak kikötött, a kalózkapitány olaszul mordult rá az őrre:

-         Talán Velencében még nem ismerik a kovás puskát?

Velence megbízottja fekete köpenyt és fekete háromszögletű kalapot viselt. Sztavrosz egyik kísérője segített neki partra lépni.

Giuseppe Manfredini kapitány volt.

Sztavrosszal megölelték egymást.

-         Ki az ember? – kérdezte aztán a velencei.

Sztavrosz a sötétbe burkolódzó szárazföld felé intett.

-         Gyere!

Pár lépés múlva valami barlangféle bejáratához értek. Két fáklyás kalóz között egy köpcös kis emberke lépett ki törökös selyemkaftánban.

Manfredini meglepődött. Ki ez? Valami pasa? Egy török miatt kellett erre az istenkísértő útra jönnie szigetek közt bujdosva egyenesen Velencéből?

-         Ki ez, Sztavrosz?

Nem feleltek neki. Hanem az egyik kalóz minden teketória nélkül az arcába világított a fáklyával, hogy a köpcös jól szemügyre vehesse.

-         Sztavrosz? – kérdezte aztán a köpcös a kalózvezért.

-         Ismerem. Giuseppe Manfredini kapitány

-         Valódi velencei?

-         Az. Becsületes ember és fontos személy.

A köpcös megnyugodva bólintott, aztán teljesen európai módon kezet nyújtott a kapitánynak.

-         Giuseppe Manfredini! – mutatkozott be fennhangon, közben szemügyre vette az emberét. Ki lehet ez? Hogyan szólítsa?

-         Uraságodban kit tisztelhetek? – kérdezte végül kissé zavartan.

A köpcös előbb jól végigmérte, csak utána válaszolt:

-         Az én nevem Ali Gördes. A törökök így neveznek, a valódi nevemet nem mondom el.

A „Gördes” szó hallatára Sztavrosz önkéntelenül összerázkódott. Az ősi Korinthoszt hívták így a törökök.

-         Mit kívánsz tőlem, Ali Gördes?

-         Nem tudod, ki vagyok?

Manfredini kapitány tanácstalanul ingatta a fejét.

-         Harminckét nyelvet tud – mondta csendesen Sztavrosz. – Valóságos világcsoda.

Manfredini erre nem szólt semmit. Miért olyan fontos ez a világcsoda, hogy neki egyenesen Velencéből kellett idejönnie?

-         Az jó, ha nem ismersz engem, Manfredini kapitány. Ha még nem hallottál rólam. Azt jelenti, senki sem árult el.

Manfredini figyelmesen nézte. Talán mégsem volt ez az út hiábavaló. A látszólag közömbös, joviális ábrázatban volt valami nagyon érdekes. Elmenne az ember az utcán ezer ilyen mellett, nem ismerné fel, még csak nem is emlékezne rá. Pedig van benne valami. Harminckét nyelvet beszél.

-         Isztambulba rendeltek – mondta csendesen Ali Gördes. – Panajotti főtolmács mellett fogok dolgozni.

-         Ez biztos? – kérdezte Sztavrosz.

-         Igen.

-         Nem lehet valami csapda? Ha az, még ma éjjel felteszlek a hajómra, és elviszlek jó messzire.

Újabb részlet következik.