Zrínyi-Újvár felé vonultunk vissza. A török portyázók többször is megpróbáltak rajtunk ütni, de a huszárok mindig megoltalmaztak bennünket. Előfordult, hogy tőlünk legfeljebb százlépésnyire hullámzott a harc. Óvatosságból néhány könnyebb löveget megtöltettem, azok mellett égő kanóccal meneteltek a tüzérek.

Zrínyi-Újvár környékén tudtuk meg, hogy Lipót császár leváltotta a főparancsnokságról Zrínyi marsallt, és Montecuccolit nevezte ki a helyére. Elkeseredtem. Meg is beszéltük a tiszttársaimmal. Úgy véltük, a kudarcért bárkit okolni lehet, csak éppen Zrínyit nem.

Aznap este Hohenlohe altábornagy meglepetésemre borral kínált, amikor beóvakodtam a sátrába. Szidásra, kiabálásra voltam felkészülve.

-         Nocsak, a tékozló fiú visszatért – mondta mosolyogva. – Látom, a gondjaira bízott tüzérség és a vonatoszlop sértetlen. Talán még sebesülés sem esett Kanizsától idáig.

-         Valóban nem, altábornagy úr.

-         Ön holnaptól őrnagyi zsoldot húz, fiam, saját jogomnál fogva előléptetem.

Úgy meglepődtem, hogy csaknem megköszönni is elfelejtettem.

-         Remekül viselte magát az ostrom alatt, Davis. Én tudom értékelni, ha egy hadmérnök harc közben vállalja, hogy lőpor koszolja össze a kézelőjét.

Elmosolyodtam, és végignéztem magamon. Szinte teljesen magyar öltözékben voltam. A hadjárat közben tönkrement, elszakadt, szétfoszlott ruhadarabjaimat úgy pótoltam, ahogy tudtam. Általában a tábort járó kereskedőktől, de az is megesett, hogy parasztasszonyoktól vásároltam hófehér vászoninget.

- Nem felejtettem el, – folytatta Hohenlohe. – hogy tüzérségi fölényt alakított ki az oszmánokkal szemben. Azt sem, ahogy ön a malomgátra hozta azokat az ágyúkat. Azoknak a tüze akadályozta meg, hogy az ellenség kifejlessze a sikert – személyesen töltött nekem a saját flaskájából még egy pohár bort, ami Hohenlohe altábornagy részéről igen nagy megtiszteltetés volt. – Ezután még éberebb legyen. Montecuccoli alatt sokat kell majd védekeznünk.

-         Úgy véli, tábornok úr?

-         Biztos vagyok benne, fiam. Főleg azután, ha az oszmánok elfoglalták Zrínyi-Újvárt.

Éppen ittam, és a korty csaknem cigányútra szaladt. Vadul köhögtem, Hohenlohe veregette meg a hátamat.

-         Igyekszem úgy viselkedni, hogy a bécsi haditanács a maga emberének tudhasson, ne tegyék tönkre a seregemet. A cselekvőképességünket és a harci ütőerőnket megőrizzük. A hozzánk csatlakozott magyarokra ugyanez vonatkozik. Ha azonban mégis komoly harcra kerülne a sor, megtesszük a magunkét.

-         Én is, altábornagy úr.

-         Tudom, Davis őrnagy. Ezért léptettem elő.

Valami nem hagyott nyugodni.

-         Elfoglalják a törökök Zrínyi-Újvárt, altábornagy úr?

-         El, fiam, ez áll a forgatókönyvben. Figyeljen, lásson, tapasztaljon, de nem beszéljen sokat. Hivatalosan Zrínyi-Újvár gyenge, és védelemre alkalmatlan. Minden kincstári jelentés fitymálja, lekicsinyli. Rossz, hitvány juhakolnak mondják.

-         Az a hitvány juhakol tavaly három elszánt török támadást vert vissza, altábornagy úr.

-         Tudom, fiam, sokkal erősebb, mint a környező várak zöme. Meg is kellene tartanunk. De nem fogjuk, mert a forgatókönyv azt írja, hogy elveszítjük. Montecuccoli tábornagy már alá is aknáztatta.

Azt hittem, rosszul hallok.

-         Hogy mit csinált?

-         Aláaknáztatta.

-         Mármint Zrínyi-Újvárat?

-         Igen. Hogy fel lehessen robbantani, ha elfoglalná az oszmán túlerő. Ez mindent elmond Montecuccoli hadviseléséről.

-         Oszmán túlerő?

-         Igen, Davis őrnagy. Ne nagyon hangoztassa: de mi vagyunk létszámfölényben.

Úgy volt, ahogy Hohenlohe mondta: többen voltunk, mint a török. Zrínyi marsall már három kisebb győzelmet is aratott. Javaslata, hogy szálljuk meg a Zrínyi-Újvár körüli magaslatokat, katonailag nemcsak tökéletesen ésszerű volt, de gyakorlatilag ez lett volna az egyetlen helyes döntés. Montecuccoli, Sparr és a többi osztrák tábornok azonban túlságosan veszélyesnek tartotta az ellenség közelségét, és amint tehették, el is takarodtak előle a Mura túlsó partjára. Ezzel sikerült magukat beszorítaniuk a két folyó közé, amivel lemondtak a kezdeményezés lehetőségéről, és mindenfajta manőver lehetőségét megnehezítették önmaguk számára. Megjegyzem: a visszavonulásét is. Ezt el is mondtam Hohenlohe altábornagynak Kottori környékén. Valamelyik este. A tábornok elnevette magát:

-         Higgye el, találnak majd módot a visszavonulásra. Még rosszabb, hogy majdnem lehetetlen ellátni itt a csapatokat, mert egyedül Stíria felé vezet szabad közlekedési út, de a török és tatár portyázók majd azt is veszélyeztetni fogják. Majd az lesz a sikertelenség magyarázata, hogy a csapatok rossz állapotban voltak és éheztek. Köprülü Ahmed serege meg az általunk ostobán elhagyott dombokat megszállva máris uralkodik a környék felett. Pillanatnyilag vesztes pozícióban vagyunk, Davis őrnagy, de senki sem kényszerített bennünket a felvételére.

-         Montecuccoli dilettáns hadvezér, tábornok úr – mondtam mély meggyőződéssel, de Hohenlohe csak legyintett.

-         Ha csak az volna, hallgatna az okos szóra.

A török bizony uralkodó helyzetben volt, bármerre elindulhatott anélkül, hogy ebben érdemlegesen akadályozhattuk volna. Akár a Duna vagy a Rába felé is. Illetve ebben nem is mi akadályoztuk meg, hanem Zrínyi-Újvár. Azt aligha lett volna tanácsos a hátában hagynia.

Az oszmán sereghez beérkezett a korábban Kanizsa várához menesztett felmentő had, és egyéb alakulatok is; a létszámviszonyok kezdtek az ellenség javára tolódni. Ebben csak magunkat okolhattuk, hiszen korábban lehetőségünk lett volna szétverni a nagyvezír seregét. Megsemmisíthettük volna, nem is egyszer.

De a nagyobb létszám egyúttal nem jelentett nagyobb katonai harci erőt is. A törökhöz nagy létszámú, de irreguláris, komoly harcban hasznavehetetlen segédcsapatok érkeztek, ezektől a környék sokat szenvedett, de általában az első ágyúlövésre szégyenletesen megszaladtak. Csak egy ilyenhez volt szerencsém. Miközben mindent elkövettem, hogy sáncok, utak, árkok építésével a helyzetünket minél erősebbé tegyem, felbukkant egy nagyobb létszámú csapat. Biztosan nem tatárok voltak, nem is sejtettem, mifélék, talán akindzsik lehettek. Minden rend nélkül jöttek, szedett-vedett fegyverzettel. Az ágyúk mellett égő kanóccal állt a legénység, az üteg fedezve volt, közel engedtük az oszmán csürhét, aztán keményen beleágyúztunk. Halottaikat és sebesültjeiket hátrahagyva iszkoltak a közelünkből.

A török tehát a mindenhonnan odacsődített segédcsapatokkal a hadainak létszámát felszaporította, de ezzel még a gondjait nem csökkentette. A nagy létszám előteremtése egyrészt súlyos szervezési nehézségeket ró a birodalomra, másrészt fokozza hadjárat közben a logisztikai problémákat. A hatalmasra duzzadt siserahadat élelmezni kell, szállást kell biztosítani a számára, meg kell szervezni a menetét, irányítását, a részek együttműködését, fegyelmet kell az egyes csapattestek között tartani, és – nem utolsósorban – foglalkoztatni is kell. Ha megoldható feladat nincs, a csapat gyorsan elzüllik, kezelhetetlenné válik, bajt, szerencsétlenséget okoz – nemegyszer saját parancsnokának.

A töröknek a logisztika nem erőssége. Szinte állandóan zavar, torlódás támad, a parancsnokok veszekednek, gyakran korbáccsal verik egymást, a seregük lassú és nehézkes, egy-egy jelentéktelen folyón át történő partváltásnál több embert veszítenek el, mint más a csatában. Szinte mindig adnak rá alkalmat, hogy nehéz helyzetbe hozza őket az ellenség – ha az ellenség is úgy akarja.

Itt Magyarországon a török igen elkényelmesedett egy évszázad alatt. Megszokta, hogy félni- és veszítenivalója csak a kisháborúban van – és csakis a horvátok vagy magyarok ellen. A császári parancsnokok tartanak tőle, passzívak, a kezében hagyják a kezdeményezést. A fő erők felvonulása Magyarországon azonban a török számára lényegében mindig sétahadjárat, mert itt a török főerő nagy vereséget még sohasem szenvedett. Egészen eddig az esztendőig.

Ezt már megszokta, mintegy természetesnek tekinti, a nyilvánvaló hibái sem aggasztják különösebben. A császári főparancsnokok félnek kezdeményezni, visszavonulnak, a felemás hadjárat után pedig az uralkodó könnyen egyezkedik.

Másutt azért nem így van. Például a lengyelek nem tisztelik ilyen megmagyarázhatatlan módon az oszmánokat: ott már előfordult, ahogy hallottam, nem is egyszer, hogy a lengyel seregek megsemmisítő vereséget mértek a szultán személyes vezetésével érkező török főerőre.

Véleményem szerint erre itt is megvolna a lehetőség. Most is, ebben a hadjáratban is. A szentgotthárdi csata előtt is. Nem is kellett volna a törököt beengedni Magyarországra, hogy a sokat szenvedett országot széltében dúlja, pusztítsa, a lakosságot gyilkolja és rabolja, a településeket felgyújtsa, és az állatokat elhajtsa – már ott délen móresre lehetett volna tanítani. Ez volt a véleménye Hohenlohe altábornagynak is.

Különösen sokat pusztítottak és raboltak a tatárok. Ez a rabló csőcselék jellemző módon nem nagyon merészkedett a Zrínyi fivérek ellenőrizte területekre, de annál többet pusztított másutt.

A császári parancsnokok általában rettegik és félik a tatárt, mozgékonysága miatt nem merik üldözőbe venni, mert sohasem tudják, hol van a csambul zöme, mikor és merre kanyarodik, miféle kelepcébe csalja őket. Így aztán csak tessék-lássék veszik üldözőbe a gonosz söpredéket, vagy úgy sem.

Az egyik esti poharazgatás alkalmával Hohenlohe altábornagy elmondta, hogy a lengyelek sokkal kevésbé tartanak a tatártól. A lengyel hadvezérek jól ismerik ezt a kegyetlen és alattomos ellenséget; jól tudják, hogy a tömérdek rab és elhajtott állat cipelése lelassítja, másféle manőverezésre kényszeríti őket, más rendet vesznek fel, a mozgékonyságukat teljesen elveszítik, a menetbiztosításuk is egészen más lesz, és hogy ilyenkor érdemes megtámadni őket. Ezért a lengyel tábornokok általában tönkreverik a tatár hordákat, nemegyszer levágják őket az utolsó emberig, kiszabadítják a foglyokat, és visszaadják tulajdonosaiknak az elrabolt állatokat. Ott tehát nem terem a tatár számára sok babér, itt viszont annál inkább. A rablásból élő horda számára Magyarország a világ legszabadabb vadászterülete. Néhány évvel ezelőtt maga az erdélyi fejedelem, a később a török elleni csatában gyászos halált halt fiatalabbik Rákóczi György is feltűnően ügyetlenül üldözte a területeit kirabló pimasz tatárok hordáit, holott könnyedén legyőzhette volna őket a seregével.

A török tehát hadműveleti fölénybe jutott velünk szemben, de kevés esélye volt rá, hogy ebből bármi hasznot is húzzon. Kényelmes és fölényes helyzetben volt, a magaslatok és az utak birtokában bármilyen döntést hozhatott. Elindulhatott az ország belsejébe, valamelyik seregrészünk irányába, vagy akár közvetlenül Bécs felé is.

Csakhogy…

Volt egy apróság, ami ebben meggátolta.

Zrínyi-Újvár.

Zrínyi marsall nemrég épített vára volt, ami kiegyenlítette a hadihelyzetet. Ha a török a hátában hagyja; hadműveleti vagy stratégiai bekerítéstől kellene tartania, felvonulása, utánpótlása veszélybe kerülne, nem tudná tartani a kapcsolatot saját államával. A katonai logika azt követelte, hogy a nagyvezír vegye ostrom alá Zrínyi-Újvárt. Ez a török főparancsnok számára bizonyos értelemben kényszer is volt, hiszen egy nagyvezírnek mindig van rosszakarója, irigye éppen elég, akik azt duruzsolják a szultán fülébe, hogy fojtassa meg végre a nagyurat a selyemzsinórnak gúnyolt kötéllel, és ruházzon fel a magas méltósággal valaki mást. Ha már roppant szervezési nehézségek árán felvonult egy nagy létszámú haderővel, feltétlenül valami eredményt kellene felmutatnia.

Ez azonban a vár elfoglalása nélkül lehetetlen.

Katonai értelemben véve természetesen ez az a pillanat, amikor kiderül, hogy a török hadjárata – céltalan és értelmetlen. Jobb lett volna el sem indulnia. A vár bevétele nélkül semmit sem érhet el, ha meg ostrom alá fogja, a közelben álló csapataink harapófogóba szoríthatják, és pozdorjává verhetik a seregét.

Ezért – ha már idáig eljött – számára kényszer volt megkísérelni a vár bevételét.

De semmiféle józan katonai számítás szerint sem számíthatott volna sikerre. Lengyel földön bizonyára elkotródik, vagy megsemmisítő vereséget szenved.

Magyarországon azonban a józan katonai számítás – a jelek szerint – nem létezik. A török rendelkezésére álló erő körülbelül negyvenezer katona volt, és legfeljebb annak kétharmada volt elsőrangú katonának tekinthető. Néhány ezer embere a környéken portyázott. A tatárok távolabb.

Most már a mi erőink létszáma is meghaladta a negyvenezer főt. Egyre érkeztek az erősítések. Megérkezett Batthyány Pál 600 hajdúval és 1400 huszárral, Zrínyi marsall Péter nevű testvére négyezer horváttal. Kucsenich horvát lovasezrede Zágráb felől érkezett, Bachone és Jaques vértesezrede Stíriából. Megérkezett több osztrák lovasezred: a Montecuccoli, Spork, La Corona, Schneidau és Sparr tulajdonában lévők. Csatlakozott a Nassau és a Kielmansegg gyalogezred. Nádasdy Ferenc és Esterházy Pál herceg ezerkétszáz hajdút, és háromezer-ötszáz magyar huszárt hoztak.

Már ez is tetemes erősítés volt. De a felsoroltakon kívül úton voltak hozzánk az újonnan összegyűjtött birodalmi német hadak, Badeni Leopold őrgróf parancsnoksága alatt nyolc-tízezer ember. Ráadásul felénk masírozott egy másik alakulat is, olyan katonák, akiket a császáriak Magyarországon végképp nem láttak szívesen, de akik az ő csapataik zöménél sokkal begyakoroltabbak és jobb fegyverzetűek voltak: a franciák. Coligny tábornok parancsnoksága alatt legalább hatezer ember.

Aligha volt félnivalónk a töröktől.

Vessünk egy pillantást Zrínyi-Újvárra.

A vár a Mura és a Dráva összefolyásának közelében, Belezna és Őrtilos falvak között állt. Cölöpvázra támaszkodó palánképítmény volt, Zrínyi marsall még Kanizsa ostromának elején említette, hogy szándékában áll kőfalakkal is megerősíteni, amelyek felépítése évekig is eltarthat. Erre én azt ajánlottam neki, hogy mindenekelőtt újabb előműveket emeltessen, és fedett közlekedőárkokat ásasson ezek között, de olyanokat, amelyekben akár a szétszedett ágyúk is szállíthatók. Ezek sokkal hamarabb elkészülnek, és a védelem ereje már addig is növekszik, amíg a megbízhatóbb kőfalak el nem készülnek.

Sajnos mindezekre már nem kerülhetett sor.

Nem volt alkalmam közelebbről alaposabban megfigyelni Zrínyi-Újvárat, sohasem tartózkodtam a belsejében, de kívülről, illetve a környező dombokról sokszor láttam – amíg még állt. Elöljáróban annyit mondhatok, hogy a hivatalos császári-királyi ócsárlások közül egyetlen megjegyzést, egyetlen szempontot sem szabad komolyan venni. Azon magyarországi várak zöme, amelyekben jelenleg is császári-királyi őrség tartózkodik, általában rosszabb és kevésbé fontosabb helyen található, építészeti szempontból elavultabbak, kevésbé és rosszabbul védhetőek, mint amilyen Zrínyi-Újvár volt.

Zrínyi gróf kiválóan választotta meg az erősség helyét. Stratégiai, illetve közvetlen védelmi értelemben is ezt kell mondanom.

A Mura és a Dráva folyók összefolyásának keleti oldala – ahol a vár állt – voltaképpen török terület. A hely stratégiai jelentősége már az oszmánok érdeklődését is felkeltette, a boszniai pasa kétezer lovas kíséretében korábban terepszemlét végzett itt, és szándékában állt – a jelenlegi nagyvezírnek, Köprülü Ahmednek a parancsára – hogy itt várat emeljen. Azt kell mondanom, Zrínyi gróf voltaképpen kényszerhelyzetbe került ez által, hiszen ha ő nem építtet itt várat, előbb-utóbb megteszi a török, akkor pedig Csáktornya közelsége miatt Zrínyi helyzete tarthatatlanná válik, Kanizsa mellett már egy másik török erőd is szorongatja, Horvátország és Délnyugat-Magyarország csakhamar védhetetlen lesz. Ezért a boszniai pasa terepszemléje után már nem is lehetett kérdés, építsen-e várat oda, vagy sem; nem volt választási lehetősége.

Ennyit a bodorított birkaparókában kukorékoló bécsi kakasok ostoba ellenvetéseiről, akik állandóan azon sopánkodtak, mennyire „elhibázott döntés” volt a vár felépítése.

Zrínyi-Újvár a Mura kanyarulatára támaszkodott, félhold alakban, keletre néző bástyákkal terült el a folyó bal partján, az úgynevezett Kakonyai-dombon. A folyóparton nem voltak erődítések, csupán gyenge palánk, de itt Csáktornya közelsége miatt erre nem is volt szükség. A Zrínyi birtokok központja – Csáktornya – ugyanis mindössze néhány órányira van a másik parton. A közelben van a Zrínyiek egy másik vára is – Légrád – ezt a gróf egyik őse emeltette, de mára elavulttá lett, és viszonylag rossz helyen is áll, hiszen tavasszal a Dráva éppen alatta tetőzik. Ezt a várat is Zrínyi-Újvárnak kellett volna kiváltania.

A Mura nem túlságosan széles, de a vár közelében a Zrínyi-Újvár által uralt gázlón kívül nincsenek használható átkelőhelyek. A túlsó parttal a várat alkalmi hajóhíd kötötte össze. Ez állítólag ötven hajóból állt, de magam közelebbről nem láttam. Azt viszont láttam, hogy kocsik és lovasság is kényelmesen vonulhatott rajta.

Zrínyi-Újvár – azt kell mondanom – a lehetőségekhez mérten mesterien felépített erőd volt, Wassenhoven ezredes itt remekelt – ő volt Zrínyi-Újvár építésze. Egy magas domb tetején terült el. Jókora földmunkát végeztek az építők. A Murába torkolló Kanizsa-patakot visszaduzzasztották, így a vártól északra nagyméretű tó keletkezett. Ezt úgy érték el, hogy Zrínyi Miklós egy árok kiásásával összekötötte egymással a Murát és a Kanizsa-patakot. Ennek az ároknak a terve már a múlt században is felmerült, hogy összefüggő védelmi vonalat lehessen létesíteni.

A környező dombok némelyike azonban magasabb volt a várnál, ami sokat rontott Zrínyi-Újvár elhelyezkedésén, de rosszabbul jártak volna, ha a többi domb valamelyikét választják. A vár lövegei az említett dombokra jó kilövési lehetőségekkel rendelkeztek, be is lőtték őket, az építők pedig gondoskodtak róla, hogy a vár csak nehezen, és csak szűk területről legyen támadható.

Zrínyi-Újvárból az egész vidéket be lehetett látni Légrádtól Kottori vonaláig. Már ez is sokat ártott a töröknek, hiszen a szokásos rabló portyái így csaknem kilátástalanná váltak. Túlságosan nagyot kellett kerülniük, pedig korábban éppen itt osontak el, nem is egyszer.

A török persze toporzékolt a vár építése miatt, hiszen Zrínyi-Újvár Kanizsától mindössze háromórai járóföldre van, ezért Kanizsa helyzete a vár építésével akkor is rosszabbodott, ha még nem is fenyegetett közvetlen támadás a török vilajet székhelye ellen.

Kevés olyan vár van, amelynek a helyén korábban másik erőd ne lett volna, hiszen a területek védelmi, stratégiai jellege az idők során igen keveset változik. Zrínyi-Újvár esetében is így van ez, állítólag valamikor régen már állt egy erőd ezen a helyen, amit a nép emlékezete Kecskevár néven őrzött meg. Esterházy herceg ezt valamiért Bolondos kastélynak mondta.

Zrínyi-Újvárnak háromszintes védelmi rendszere volt. A védelem első vonala a széles, fedett árkokkal megközelíthető várárok volt, ahonnan gyalogsági tűz akadályozhatta a vár megközelítését, és főleg a tüzérségi tüzelőállások telepítését. Az ilyesféle várárok roppant kellemetlen, mert tüzérséggel belőle a lövészeket kifüstölni majdnem kilátástalan vállalkozás. Csak keveseknek sikerül, mert a mozsarakkal lehetetlen olyan pontosan célozni, hogy az árkot meg lehessen tisztítani, az ágyúval meg pontosan az árokba kellene találni. Az ostromló rendszerint éppen arra kényszerül, amit szeretne elkerülni: gyalogsági tömegtámadásra, ami pokoli veszteségekkel jár. Magam egyébként – ha ostromot vezetnék hasonló védelem ellen – kezdetben nem rohannám le a várárkot, hanem közlekedőárkokat ásatnék felé, és abban vinném oda a gyalogságot; tehát eleve a vár védelmi rendszere szerves részeként fognám fel az ilyen árkokat. Erre persze lehet azt mondani, hogy időrabló piszmogás, magam inkább szakszerűségnek nevezném.

A falak előtt egy fedett árokból megközelíthető nagyobb előmű, előbástya állt, ami fél öllel alacsonyabb volt a várfalnál, hogy a várbeli tüzérség át tudjon felette lőni. A várfal tövétől nem messze, a várárok fölött falsa bracha nevű teraszos lövész előművek helyezkedtek el, ezeket az előbástya, illetve a bástyák tüze fedezte a támadókkal szemben. Ezek alkották Zrínyi-Újvár második védelmi vonalát. Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy amit Montecuccoli és mások hordanak össze a félsz hadseregébe való olasz tábornagy gyalázatos eljárásának védelmében; és amit a nyáron Nürnbergben és egyebütt alkalmam volt olvasni egynémely röpiratokban, (mondhatom, gyorsan terjesztik a hazugságot), hogy Zrínyi-Újvár komolyabb katonai jelentőséggel nem bíró építmény volt, pusztán valami túlméretezett redout – nem felel meg a valóságnak. A terasz szélessége 5-6 öl volt. A várfalak magassága meghaladta a három ölet. A földerőd bástyafalainak vastagsága meghaladta azok magasságát. Ilyen redout nincs. Ha jó szándékú szemlélő nevezte annak, azt legfeljebb a várnak a Mura partján elnyúló hosszúkás formája emlékeztethette a menedékerődök némely fajtáira. Zrínyi-Újvár valóban nem volt nagy, de egy közel négyezer lépésnyi kerületű várat túlzás apró redout-nak nevezni.

Az említett röpirat egyébként olyan szamárságokat mondat Montecuccoli tábornaggyal Zrínyi-Újvárról, amiket az olasz hadvezér aligha mondhatott. Némelyik állítás ütközik a másikkal; a méreteket hol túlozza, hol lekicsinyli, másutt mosolyra fakasztó képtelenségeket állít. A szerzőjének nyilván fogalma sincs a szárazföldi hadviselésről. A várépítésről meg különösen nincs.

A harmadik védelmi vonal volt maga a vár. Hosszan elnyúló, alul meredeken befelé lejtő, ék alakú, döngölt földből épült olaszbástyáihoz hasonló védműveket Magyarországon eddig még nem láttam. A bástyák fala alul meredek szögben, élesen lejtett befelé, hogy az ostromlók számára megmászhatatlan legyen, felül azonban a szög már nem volt tizenöt foknál nagyobb; hogy a bástyák alatti terület minden pontját tűz alatt lehessen tartani.

A védelem amúgy is a tűzfegyverekre volt alapozva, olyan mértékben, ahogyan még Magyarországon, ahol a várak zöme évszázadokkal ezelőtt épült, szokatlan. Wassenhoven a vár megközelítési útjain nemcsak a fákat és a bozótokat irtatta ki, hanem mesterséges nivellálással még az útba eső kisebb dombocskákat is eltüntette, a gödröket, mélyedéseket betemettette, hogy az ostromlók sehol fedezéket ne találhassanak. A modern elvek szerint a védelem erejét nem a vastag és magas falak, nem is a zártság, hanem a jól kiépített tűzrendszer és az utánpótlás megszervezése fokozza legyőzhetetlenné.

A vár legnagyobb gyengeségét a taktikai mélység hiánya alkotta, de ezzel eleve számolni kellett. Zrínyi-Újvár belsejében nem voltak magas és kiterjedt építmények, amelyeket az ostromlók lerombolhattak, vagy felgyújthattak volna. Az épületek csupán a rövid pihenést szolgálták, a vár őrsége csekély volt, csak az ostrom idején egészült ki ezernél nagyobb létszámra, ahogy az a világ minden táján szokás.

Zrínyi-Újvár négy jókora, szinte tűhegyesen végződő olaszbástyával rendelkezett, és ezek úgynevezett ollós módszerrel épültek. Ez azt jelenti, hogy az építőmesterek igyekeznek minél jobban megrövidíteni a várak gyenge pontjait képező kurtinákat, azaz a kötőgátakat, amelyek az egyes bástyákat összekötve falszerűvé teszik a védelmet. Ennek egyik bevált módja a bástyák alapterületének a megnövelése a kurtinák rovására. A bástyákat meredek szögben egymás felé közelítik, ahogy az olló vágólapjait, hogy még az eleve megrövidített kurtinákat is részben fedezzék az ágyútűzzel szemben. Zrínyi-Újvár esetében a bástyák között jórészt sikerült teljesen kiküszöbölni a kurtinákat, kivéve egyetlen pontot, a vár bástyái között tehát csak egyetlen kötőgát volt, a többi várfal a bástyák részét alkotta. Az említett egyetlen kurtina előtt azonban az előbástya húzódott.

Mindez természetesen azzal a következménnyel járt, hogy a vár belső területe valóban kicsi volt, sokkal kisebb a bástyák tetején húzódó küzdőtér alapterületénél – de napjaink erődépítészetében már ez sem ritkaság. Korunk vezető, erődítéssel foglalkozó hadmérnökei – jelenleg vitathatatlanul a franciák a legjobbak, Clerville, vagy a segédje, Sebastien Vauban – hasonló elvek alapján építkeznek. Váraik belső területe a falak területéhez képest feltűnően kicsiny, nincsenek bennük a régen szokásos paloták, kertek, gyakorlóhelyek, kényelmes lakóházak és székesegyházak, legfeljebb kaszárnyák, a falakat pedig előművek, árkok, kiszögellések, valamint bástyák gyakran nyolc-tíz koncentrikus vonalból álló bonyolult rendszere alkotja, ahol több száz lövegre és sok ezer puskára alapozott, jól átgondolt, félelmetes tűzrendszer teszi az ostromot kilátástalanná.

Ilyen volt hát Zrínyi gróf új vára; a Mura kanyarulatára támaszkodó, remekül megválasztott helyen épített, négy jókora olaszbástyából álló erődítmény.

A nagyvezír alighanem megértette, milyen nehéz helyzetbe került, amikor először vetett néhány pillantást Zrínyi-Újvár falaira. Nem teheti meg, hogy a hátában hagyja, de ha ostrom alá veszi, nem roppantjuk-e szét. Köprülü Ahmed első hadmozdulatai pontosan elárulták, hogy ilyen gondolatok fordultak meg a fejében.

Most pedig, drága Jane, gyorsan meg kell említenem egy még sötétebb gyanúmat. Illetve nem is az én gyanúmat, hanem valaki másét. Olyan emberét, akit igazán ott, a Zrínyi-Újvár körüli harcokban tanultam meg tisztelni.

A gyanú legelőször Wolfgang Julius von Hohenlohe altábornagy fejében támadt fel.

Forró nyári estén borozgattunk a sátorban, és az altábornagy kivárta, amíg az összes tiszt távozik. Amikor én is el akartam menni, finoman intett. Még két ezredes iszogatott néhány percig, aztán magunkra maradtunk.

Hohenlohe kiteregette a Muraköz és a környék nagy térképét a tábori asztalára.

-         Mit gondol, fiam, – kérdezte. – Miért vagyunk itt?

-         Hogy legyőzzük a törököt.

Hohenlohe erre a fejét rázta.

-         Valamit most elmondok önnek, mert nehéz magamban tartanom – mondta néhány pillanatnyi hallgatás után.

Csendben vártam a folytatást.

-         Engem a mainzi érsek atya helyezett a sereg élére, – kezdte a tábornok. – aki Zrínyi Miklóst jelentős európai személyiségnek, a jövő emberének tartja.

Várakozásteljesen rám nézett, de magam nem tudtam a közlést mire vélni, csendben maradtam.

-         Őfelsége, a francia király ugyanígy vélekedik Zrínyi grófról – most csaknem suttogott.

Erre sem tudtam mit válaszolni, de kezdtem kíváncsi lenni.

-         Járt Bécsben a hadjárat előtt?

A fejemet ráztam.

- Nem, tábornok úr. Stíriából egyenesen a sereghez jöttem, azóta folyamatosan harcban állok.

- Bécsben mindenki úgy véli, a nagyvezír serege azért jön, hogy elbánjon Zrínyi gróffal.

Hitetlenkedve meredtem rá.

-         Ez ostobán hangzik, altábornagy úr.

-         Maga Zrínyi is így tudja. Arra készül, hogy utolsó csepp véréig küzdjön az oszmán ellen, mint a dédapja. Nézzen a térképre, fiam. Csáktornya, Zrínyi gróf otthona és családjának lakhelye itt van. A Mura jobb partjától nem messze, ide néhány órányira. Zrínyi-Újvár pedig itt: a Mura bal partján.

Valami kezdett derengeni. Valami nagyon sötét gyanú. Összenéztünk a tábornokkal.

-         Érti már, fiam?

-         Azt hiszem, kezdem érteni, altábornagy úr. Ha a török Zrínyi-Újvárt ostromolja, a folyó bal partján, utána – ha bevette, ha nem – valószínűleg északi, nyugati vagy északnyugati irányban fog elvonulni. Ha viszont át akarna kelni a Murán…

-         Ez a lényeg, Davis őrnagy. A török nem kelhet át a Murán.

-         De hát miért? – kérdeztem megütközve. – Hogy’ férkőzhetne Csáktornyához, amikor itt állnak a seregeink?

-         Még mindig nem érti, fiam. Ha a török ostrom alá venné Csáktornyát, Zrínyi a családjával együtt odabent tartózkodna, de a vár pontosan annyi segítséget kapna Montecuccolitól, mint amennyit Zrínyi-Újvár kap hamarosan.

-         Úgy érti, hogy…

-         Igen, fiam, úgy értem. Magyarországon hosszú hagyománya van annak, hogy a császáriak nem mentik fel a török ostromolta várakat. Eggyel több eset nem számít. Mindig a katonai szükségszerűségre hivatkoznak, ami ilyen esetben mindig hazugság. Montecuccoli azért van itt, hogy előbb elveszejtse Zrínyit, aztán békealkut folytasson a törökkel.

Döbbenten meredtem rá.

-         Ezért gondolja, hogy a török beveszi Zrínyi-Újvárt, altábornagy úr?

-         Igen, fiam. Nem kellene, hogy bevegye, de be fogja venni. Negyvenezer katonánk van itt, a vár csak akkor eshet el, ha mi is úgy akarjuk. Vagyis Montecuccoli. De a legfontosabb nem ez, hanem: mit tesz a török utána.

-         Hogy átkel-e a Murán?

-         Pontosan, Davis őrnagy.

Megcsóváltam a fejem.

-         Köprülü Ahmed aligha hozza be a seregét a Muraközbe, ami egérfogó lehet a számára. Eddig azt tapasztaltuk, hogy nagyon is okosan ragadja meg a kezdeményezést.

-         Talán ebben bízhatunk. Hogy a török nem él a felkínált kezdeményezéssel, mert nem bízik a főparancsnokunkban.

-         Lehetetlen, hogy Montecuccoliban ne legyen hadvezéri becsvágy. Nem hinném, hogy ne akarná pozdorjává verni a törököt.

-         Csáktornya eleste után bizonyára. Ő lenne a bosszúálló hős.

Megint összenéztünk.

-         Szerintem a nagyvezír is tud odáig számolni, altábornagy úr. Aligha kockáztat egy tökéletes vereséget a Muraközben.

Hohenlohe altábornagy hivatalos arcot vágott, a beszélgetés közeledett a végéhez.

-         Davis őrnagy! – mondta most már szokásos, parancsoló modorában. – Utasítom önt, hogy minden eszközzel gátolja meg az ellenség átkelési kísérleteit a Murán. Ha ilyet észlel, azonnal lépjen fel ellene, csírájában fojtsa el, vagy rögtön értesítsen róla engem!

-         Parancsára, altábornagy úr!

Nem részletezném tovább a gyanúmat, drága Jane, legyen elég annyi, hogy véleményem szerint Hohenlohe altábornagynak teljesen igaza volt. Hogy ez valamiféle összeesküvés, vagy csupán hitványság volt Montecuccoli részéről, azt nem tudom, és nem is akarom tudni.

Folytatom az események elbeszélését.

Amikor Köprülü Ahmed megérkezett, nyilván azonnal átlátta, hogy a várnak kelet felől ágyúkkal sem tud sokat ártani, mert a falak szöge miatt a tüzérség nehezen tudja a falakat kikezdeni. Azt is láthatta, hogy a terepviszonyok nem kedveznek az ostromlóknak, hiszen csupán egy mindössze hárömszázötven lépésnyi széles területről lehetett a várat megtámadni.

Úgy gondolta hát, hozzá sem fog az ostromhoz, hanem azonnal átkel a Murán.

Hogy mi volt a szándéka, nem derült ki. Vagy az, hogy a várat a folyó felől támadja meg, ahol nem voltak védművek. Vagy pedig az, hogy egyenesen Csáktornya ellen vonuljon. Mindegy, mi volt a szándéka.

Meghiúsítottuk az átkelést.

Háromszor próbálkozott a Kanizsa-pataknál. Nagy erőket vetett be. Hohenlohe egyszer személyesen vezetett rohamra egy ezredet.

Magam az ágyúk mellett álltam, és a tüzelést irányítottam. Szétlőttük az átkelési alkalmatosságokat, az átúsztatni próbáló lovasságot, a túlsó parton felállított ágyúkat. Dörögtek az ágyúk, ropogtak a muskéták, a török veszteségei szaporodtak. Végül felhagyott a hiábavaló próbálkozásokkal.

Nem hagytuk a Murán átkelni az ellenséget.

Másnap Kottori környékén próbálkozott, onnan Zrínyi gróf kergette vissza.

Ezután Köprülü összeszedte magát, és megpróbálkozott a Mura szigeténél. Nagy erőkkel próbálta kierőszakolni a partváltást, és hamar kritikusra fordult a szituáció. Kezdetben úgy tűnt, hogy nagy veszteségekkel ugyan, de a török valóra váltja a tervét. Strozzi altábornagy a sziget védelmében elesett, a helyzet egyre válságosabb lett.

Hohenlohe, amint hírét vette a török mozgolódásának, azonnal csapatokat vezényelt a szigethez. Mentem én is néhány löveggel. Kíméletlenül visszaszorítottuk a vízbe a már partot ért oszmán erőket, a sziget környékén vad közelharc tombolt. A janicsárok sűrű sorait az ágyúkkal bontottuk meg, sorra hullottak, a vizet vörösre festette a vér, és közben nyári zápor áztatta ezt a komor, véres, jajgatástól hangos folyóparti apokalipszist. Borzalmas látvány volt a halottak százaival habzó és fortyogó Mura. Homérosz művében a Szkamandrosz lehetett ilyen, midőn Akhilleusz öldökölte a trójai ifjakat.

Végül a muskétásaink gépiesen ismétlődő sortüzei vetettek véget a véres színjátéknak. A legelszántabb janicsár alakulatok is borzadva vonultak vissza.

Pokolian fáradt voltam, leguggoltam az egyik ágyú mellé, és bámultam a holttestekkel, húscafatokkal, leszakadt testrészekkel, vérrel borított folyót.

A török nem próbálkozott tovább az átkeléssel. Ostrom alá vette Zrínyi-Újvárt.

Európa nyugati felén sokan úgy képzelik, hogy a sok százezres török had várostroma valahogy úgy fest, hogy az oszmánok állandó tömegrohamokat indítanak a falak ellen, és sok tízezer harcosukat veszítik el, mire az erősség a kezükbe kerül. Nem tudom, esetleg valamikor a múltban, nagyon régen talán így lehetett, de ma már egészen más a helyzet.

Igazság szerint a török várostrom még ötven-hatvan évvel ezelőtt is sokkal tudományosabb volt, mint amivel a mi hadmérnökeink próbálkoztak annak idején. Az ostrommunkálatok sok elemét mi is a törököktől vettük át, a legjobb francia hadmérnökök írásaikban ezt nem is tagadják.

A török hadmérnökök közelítőárkokat kezdtek ásatni a vár felé, és ezekhez nagyjából ötvenlépésenként párhuzamos lövészárkokat ásattak. Így szinte lépésről lépésre fokozták a vár ellen a tüzelés hatékonyságát, a gyalogság rohamosztagai pedig a közelítőárkokban várakoztak a támadásra. Türelmes, okos módszer, magam sem tudok jobbat.

Mi a gyengéje? Az ostromlottak szemszögéből egyáltalán nincs ennek az ostrommódszernek gyenge pontja, a védőknek aktivitásra kell törekedniük, hiszen egy-egy jól megtervezett és végrehajtott, sikeres kitörés sokat árthat az ostromlónak – feltéve, ha a kitörő csapat képes minimális veszteséggel eljutni az árokrendszer valamelyik kritikus pontjáig, mert akkor lemészárolja az ott kelepcébe került katonákat. Kitörésre azonban az ostrom előre haladtával egyre kevesebb az esély.

Egészen más a helyzet a felmentő sereg szempontjából. Ennek ugyanis szintén aktivitásra kell törekednie, és ha frontális támadással nem képes elűzni az ostromlókat a vár alól, például azért, mert azok a cirkumvalláció mögé visszahúzódnak. Ebben az esetben neki is ostrom alá kell fogni a támadókat, és vagy arra kell törekednie, hogy kiéheztesse őket, vagy pedig arra, hogy az erőteljes és átgondolt támadás ellen mindig nagyon nehezen védhető cirkumvallációs vonalat valahol áttörje, és ez által az ellenséget menekülésre kényszerítse, vagy felmorzsolja.

Egy biztos: passzivitással semmit sem érhet el. Montecuccoli pedig éppen ezt tette. A hadművészetben is érvényes, hogy aki mer, az nyer. Ha Köprülü Ahmed vállalta, hogy a rá nézve kétségtelenül veszélyes helyzetben megkockáztatja Zrínyi-Újvár ostromát, akkor teljes energiával bele kellett magát vetnie a vár vívásába.

A török mert.

Ha mi is merünk, helyismeretünkre és a lakosság támogatására alapozva megtámadhattuk, és tönkreverhettük volna a nagyvezír seregét. Ebben a harcban éppenséggel pótolhatatlan bázis lett volna a vár.

A legnehezebb számunkra az volt, hogy ezt akkor is, ott is pontosan láttuk. A török belemerült a vár ostromába, és mi óriási esélyt kaptunk a török Európában bevetett fő erőinek megsemmisítésére. Elszalasztottuk, mert ehhez egészen más szellemű hadvezetésre lett volna szükség. Olyanra, amit akkor tapasztaltunk, amikor Zrínyi marsall volt a főparancsnok.

Esténként számos külföldi tiszt és hadmérnök poharazott, beszélgetett Hohenlohe altábornagy úr sátrának előterében. Németek, hollandok, olaszok, de akadt egy-két francia, sőt még svéd is. Általában Waldeck gróf volt a társalgás központja. Mindannyian megdöbbenéssel, értetlenkedve szemlélte Montecuccoli tétova passzivitását. Érthetetlen, értelmetlen, felfoghatatlan – ilyen jelzők hangzottak el a hiú olasz Cunctator ténykedésével kapcsolatban.

Közben a török a várat ostromolta.

Az első támadási kísérleteket a vár derekasan kiállta. A török megpróbálkozott az elején néhány rajtaütésszerű támadással, azután egy nagyobb rohammal is. Ezek véresen omlottak össze a védők tüzében. Amikor Köprülü Ahmed konstatálta, hogy csakis a rendszeres ostrommal boldogulhat, elindultak a vár falai felé a török közelítőárkok.

Zrínyi-Újvár parancsnoka ekkor D’Avancourt tábornok volt, a védők létszáma ezerkilencszáz fő. Mindannyian gyalogosok, különféle alakulatokból. Németek, horvátok és magyarok vegyesen. Rendkívül éberen védekeztek, és igen pontosan lőttek. A török általában ráfizetett, ha célpontot nyújtott, ezért az árkok készítése is lassan haladt. Ilyenkor mindig nehézséget okoz, hogy mi történjen a kiásott földdel. Elszállítása kockázatos, mert veszteségekkel jár, ahogy itt is történt. Az oszmán hadmérnökök a legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodtak: a kiásott földből mellvédeket rögtönöztek, és ezeket folyamatosan előretolták. A lövészárkoknál ez természetesen nem probléma, hiszen ott erre amúgy is szükség van, és a mellvéd állandóan a helyén marad, a közelítőárkok esetében azonban naponta újabb gond keletkezik belőle.

D’Avancourt eléggé ötletesen védekezett, ágyúi mindig eldördültek, amikor célpont mutatkozott, és a puskás lövészei sem fecsérelték hiábavalóan a puskaport. Harminc ágyújuk volt, az erőd többet is kaphatott volna, de ezeket is Zrínyi gróf lényegében a saját költségén szállíttatta a várba, a török feltűnése után pedig már nem volt mód azzal próbálkozni, hogy a hídon keresztül újabb lövegeket juttassunk be.

A török tehát árkokat ásott, naponta több tucat emberét elveszítette, és egyre jobban belemerült az ostrommunkálatokba. A magyarok által Kukusnak és Kukának gúnyolt Montecuccoli mindezt tétlenül figyelte. Június tizenötödike óta személyesen jelen volt, és ezer módot találhatott volna a beavatkozásra.

Tétlensége most már mindenkinek szemet szúrt. Magas rangú tisztek egyre tiszteletlenebbül kérdezgették tőle, miért nem mozdul végre. Mindig arra hivatkozott, hogy valamelyik segédcsapat jövetelére vár. Amikor az illető alakulat beérkezett, akkor is mindig volt újabb ürügy; egy másik egység, amelynek az érkezését okvetlenül meg kell várni.

Zrínyi gróf viszont állandóan zaklatta a törököt, katonái naponta csaptak össze az ostromműveleteket fedező török lovassággal. Ahhoz nem volt elég erős, hogy az ostromot kétségbe vonja, mert az oszmán lovasság ereje jóval nagyobb volt annál, amit ő ellene fordíthatott. Ez csak akkor valósulhatott volna meg, ha kap még lovasságot – ahogy kérte. Így is erején felül helytállt, minden csetepatéból győztesen került ki, akadályozta a török ellátását, megtámadta élelem- és takarmánygyűjtő oszlopait, levágta felderítőit, elfogta futárjait. Június második felében már kellőképpen fel is bosszantotta a nagyvezírt, aki megkettőzte őrjáratait, próbált Zrínyi lovasainak lest vetni, nagyobb létszámú csapatokat rendelt ki ellene, gyakorlatilag a gróf ellen mozgósította immár a teljes lovasságát. Hogy közben a tábor védelme gyengült, arra is Zrínyi mutatott rá: többször sikerrel csalta el a lovasságot, és rajtaütött a mit sem sejtő török valamelyik táborán. Ha Montecuccoli ekkortájt meggondolja magát, könnyű és látványos sikert érhetett volna el.

Montecuccoli azonban továbbra is botrányosan tétlen maradt.

Viszont Zrínyi gróf veszteségei nőttek.

Ekkortájt esett el az egyik kisebb összecsapásban az egyik legderekabb lovassági parancsnoka, aki valahol Magyarországon született, apró gyermek korában a törökök elrabolták, janicsárt neveltek belőle, ott tiszti rangig vitte, amíg újra Magyarországra nem került. Itt előjöttek elfeledett gyermekkori emlékei, jelentkezett valamelyik magyar végvárban, hogy ő magyar, segítsenek neki újra megtanulni a magyar nyelvet, és neveljék őt magyar katonává.

Zrínyi vette a pártfogásába a kiváló tisztet, és sohasem csalódott benne. Kis Farkas újra kereszténnyé lett, felhagyott a pogány szokásokkal, és az egymásra nagyon is figyelő, mindent számot tartó magyar végváriak körében hamar ismertté vált, mint a legjobb magyar lovastisztek egyike. Száznál több törököt ölt már meg különféle párviadalokban, most pedig egy háromszoros túlerőben lévő török lovassági alakulattal szemben – amelyet egyébként bajtársai Kiss Farkas halála után csúfosan megfutamítottak – halálát lelte.

Kiss Farkasnak sem kellett volna elesnie, ha Zrínyi gróf megfelelő lovassági erősítéseket kap, ha Montecuccoli megmozdul, ha a katonák végre azt teszik, ami a feladatuk lett volna. Elmondanám, Jane: semmire sem vágytunk jobban, mint arra, hogy végre támadási parancsot kapjunk.

Hohenlohe tábornok segíteni próbált Zrínyi-Újvár védőinek. Hivatalosan nem tehette volna, Montecuccoli különféle értelmetlen feladatokat adott neki, hogy a harctól távol tartsa, mire az altábornagy azt eszelte ki, hogy az esti szürkületkor mindig a hajóhídhoz vezényelt ezer önkéntes, jól felfegyverzett német gyalogost, akikkel az őrség elfáradt és sebesült tagjait naponta felváltotta.

A hónap végére a vár helyzete kezdett válságosra fordulni. Huszonkilencedikén a török közelítőárkok elérték a vár árkát. D’Avancourt tábornok szervezetten vissza is vonta innen a védőket. A török erőteljes gyalogsági támadást indított a visszavonulók ellen, hátha velük együtt maga is a vár belsejébe juthat. Szerencsére számítottak rá, a jól összehangolt tűz tetemes veszteséggel űzte vissza a janicsárokat. A török azonban nem nyugodott, éjjel gyújtólövedékekkel felgyújtotta a palánk egy részét, és amíg az őrséget a tűz oltása kötötte le, éjjel akna ásásába fogott.

Azt gondolom, ekkor történt az első tragikus hiba. Amikor utólag átgondoltuk az ostrom történetét, rájöttünk, ekkor már egyetlen olyan tiszt sem volt a várban, akinek tapasztalatai voltak a török aknaharcával kapcsolatban. A magyar végváriak sokat tudnak erről mesélni, hiszen jó egy évszázada küzdenek a török ellen, és az oszmán várostromnak az aknaásás állandóan visszatérő motívuma.

Ráadásul Zrínyi gróf éppen néhány nappal korábban üzente D’Avancourt tábornoknak, hogy mostantól nagyon vigyázzon az aknaásásra, figyeljen, és ha kell, azonnal tegyen ellenlépéseket.

Az aknaásásban nagymester a török. A nagyvezír seregében mindig van több, erre szakosodott, kiváló aknász alegység, amelynek a tagjai már több száz alagutat fúrtak életükben. A tisztjeik vén, félvak aknászok, arcuk mély ráncaiban állandóan ott lévő, szinte odakövült agyagszemcsékkel, akik ezerszer több tapasztalattal rendelkeznek a harcnak eme módozatáról, mint akármelyik európai hadmérnök. Ahol a legjobb francia aknásztiszt is a fejét csóválná, ők azonnal hozzáfognak a fúráshoz. Aknát ásnak homokba, agyagba, sziklába, gránitba, aláfúrnak folyóvíznek, mocsárnak, semmiféle talaj meg nem állítja őket. Nincs olyan várostrom, ahol ne próbálkoznának aknaásással, és a magyar várvédők erre mindig számítanak is.

Jellemző, hogy a magyarországi várháborúk történetében a hadmérnöki elméletet hírből sem ismerő magyar parancsnokok gyakran sikeresen helytálltak ott, ahol a képzett külföldi hadmérnökök csődöt mondtak.

Erre példa lehet a híres egri vár ostromainak története. 1552-ben Dobó István parancsnoksága alatt az alig kétezer főt számláló, zömében magyarokból álló őrség minden aknaásási kísérletet visszavert, és a várat is megtartotta; ezzel szemben 1596-ban a háromszor akkora, vegyes nemzetiségű őrsereg kénytelen volt feladni Egert, miután az ostromló török aknászai sikert értek el, és az ellenaknát késve ásató olasz hadmérnök is a föld alatt lelte halálát. Felrobbantotta a török akna.

Hogyan védekeznek a magyarok?

Első hallásra elképedtem azon, amit mondtak. Az őrállásokban, és az aknafigyelő folyosókban – utóbbi minden magyar vár része, enélkül  magyar erőd elképzelhetetlen – jól kifeszített bőrök vagy dobok vannak, azokon pedig – babszemek. Amikor a babszemek rezegni kezdenek, a magyarok tüstént ellenakna ásásába fognak. Tudják, hogy ilyenkor nincs idő jelenteni, parancsra várni, hadmérnöki értekezletet tartani, hanem minden késedelem nélkül azon minutumban hozzá kell fogni az ásáshoz. A magyarok ezt teszik – és többnyire ők robbantják fel a török aknászokat.

Honnan tudják, milyen irányba kell ásni?

Van fülünk, meghalljuk – felelik erre nevetve.

A magyar várvédelem elvei pofonegyszerűek, és az esetek igen nagy hányadában sikeresek. Ha nem lennének azok, a török már régen elnyelte volna az egész országukat.

A magyar várvédelem elvei ebben az egyetlen mondatban összegződnek:

„Lóra katona, kapura hajdú, likra nemes ember!”

Katonának a magyar köznyelv a lovas katonát nevezi, a lovasságnak harckészültségben kell várakoznia ostrom esetén, hogyha az ellenség bárhol betörne, gyorsan segítséget tudjon vinni. Az elszánt lovassági roham rendszerint ki is takarítja a várból a támadókat, akik nagy fáradsággal jutottak be oda, és nem számítanak a váratlanul rájuk zúduló vad lovassági attakra.

A magyar várak neuralgikus, legnehezebben védhető részei a kapuk, és ezzel a török nagyon is tisztában van. Ezért ide a védők általában a hivatásos gyalogságot, a hajdúkat állítják, akik nemcsak lőfegyverrel, hanem komoly harci tapasztalatokkal is bírnak, és gyakran ott is sikerrel védekeznek, ahol ez végképp reménytelennek tűnik.

Mindenki más pedig a falakon ütött réseket vigyázza. A magyar nemesek gyermekkoruktól kezdve tanulnak fegyverforgatást, ebben mind járatosak is, különösen azokat a fegyvereket kezelik jól, amelyek a hagyományos magyar fegyvertárhoz tartoznak.

Ez a végtelenül egyszerű módszer tartotta meg a mai Magyarország várait a török ellenében. Rendkívül egyszerű, és mindenki azonnal tudja, hol a helye. Talán azért nem szeretik a magyarok ostrom idején maguk mellett a külföldieket, mert azok nem ismerik az itteni harci szokásokat, a magukét jobbnak tartják, és nem akarnak alkalmazkodni.

Hogy ez a módszer elavult? Kétségtelenül az. Nagyon is. De a legtöbb magyar várat nem a nagyvezír ostromolja, hanem béke idején valamelyik aga vagy bég; és azok ellen meglepően sikeres a védelem ilyetén gyakorlata.

Zrínyi gróf úrral azóta már töviről hegyire megvitattuk a vár elestének történetét. Teljesen igaza van abban, hogy Zrínyi-Újvár sorsa nem a török akna miatt, hanem Montecuccoli tábornagy bűnös tétlensége következtében fordult tragikusra. Zrínyi régi magyar mondást idézett:

„A vár sorsa a mezőn dől el.”

A pöffeszkedő olasz főparancsnok passzivitása mindenki számára teljességgel érthetetlen volt. Köprülü Ahmed nagyvezír most már kifejezetten sokat kockáztatott, amikor teljesen az ostromnak szentelte minden figyelmét, és a legjobb csapatait a vár elfoglalására dobta harcba. Ezzel voltaképpen felkínálta a számunkra a sikeres támadás lehetőségét, de nem éltünk vele. Meg sem mozdultunk, mint a téli álmot alvó medve. Emlékszem, Waldeck gróf, aki egyszerűen nem akarta elhinni, hogy Montecuccoli nem fog a vár felmentése érdekében beavatkozni, abban az időben jobbnál jobb haditerveket dolgozott ki a nagyvezír seregének szétverésére, ezekkel úgyszólván elárasztotta a főhadiszállást, és naponta személyesen megjelent Montecuccoli tábornagynál, hogy a támadási parancsot siettesse. Montecuccoli mindig kelletlenül fogadta, és egy idő után már foghegyről beszélt vele, ami a grófot mindig feldühítette.

Montecuccoli tehát semmit sem tett, és Zrínyi-Újvár sorsa válságosra fordult.

Huszonkilencedikén kezdődött a krízis. A megszállt várárok eddig megakadályozta, hogy a török aknászok a vár közelébe juthassanak. A várások elvesztésével a helyzet megváltozott. Ezt tudni kellett volna, számítani kellett volna rá. Huszonkilencedikén éjjel a török aknászok a fal közelébe lopakodtak, és ásni kezdtek.

Azt gondolom, mindenki vétett. Vétett a parancsnok, az illető falszakasz parancsnoka, az őrszem, mindenki, aki ott szolgálatban volt, akitől a török egész éjjel zavartalanul áshatott. Nem tudom, egyáltalán tartottak-e aknafigyelő szolgálatot, azt gyanítom, hogy nem.

A legtragikomikusabb az egész szomorú történetben: Zrínyi gróf éppen huszonkilencedikén reggel küldött erősítésül kétszáz válogatott magyar hajdút, akiket a parancsnok – már nem D’Avancourt generális, aki az ilyen parancsokat korábban következetesen elengedte a füle mellett, hanem botcsinálta helyettese, a makacs és ostoba Tasso, Montecuccoli földije – Montecuccoli parancsára hivatkozva nem engedett be a várba. Sőt, minden magyar katonát elküldött, de még Hohenlohe altábornagy németjeit is. A várban kizárólag császári zsoldosok maradtak, zömmel olaszok.

Senki sem akadt hát, aki értett volna az aknafigyeléshez.

Következik Zrínyi-Újvár történetének epilógusa: hogyan vesztett el közel kétezer császári katona egy várat, amelyet tavaly 120 német és 150 magyar katona három heves támadással szemben is az ellenségnek súlyos veszteségeket okozva védelmezett meg.

Harmincadikán reggel a török felrobbantotta az aknáját a mellvéd kiszögellése alatt. A félhold és az előmű súlyosan megrongálódott, és a török az előbbit tüstént elözönlötte. A kemény tűzharc minket is felriasztott, Hohenlohe altábornagy parancsára közelebb vittem a lövegeket, és tüzet nyitottam a rohamozó törökre. A legközelebbi gyalogezredünk már úton volt, hogy a hídon keresztül segítséget vigyen a szorongatott védőknek.

Legnagyobb meglepetésünkre Montecuccoli tábornagyba botlottunk. Az olasz magából kikelve támadt Hohenlohe-ra, hogy mit keres itt. Hohenlohe azt válaszolta, hogyha Montecuccoli magától nem találja ki, talán pillantson hátra.

Ami ezután történt, azt sohasem felejtem el. Montecuccoli durva sértésekkel árasztotta el Hohenlohe tábornokot, és egyszerűen visszaparancsolta, hogy menjen a dolgára. Hihetetlen jelenet volt.

Miután minket elűzött, Montecuccoli megparancsolta az ügyefogyott Tasso tábornoknak, hogy a fa védműveket és a fából készült házakat idejében gyújtassa fel, a csapatokat vonja ki, a vár alá telepített aknákat pedig robbantassa fel. Tette ezt akkor, amikor a vár még a mi kezünkben volt, és nemcsak meg lehetett volna tartani, hanem az ostromlókat is szét lehetett volna verni.

Montecuccoli nyugodtan elment Légrádra ebédelni.

Tasso közölte Montecuccolival, hogy egy napig még tartani tudja a várat, aztán feladja, és visszavonul a Mura jobb partjára.

Ennél azonban sokkal dicstelenebbül történt.

Később török foglyok mondták, hogy a nagyvezír jutalmat helyezett kilátásba azoknak a katonáknak, akik elsőként hatolnak be Zrínyi-Újvárba.

Alig távozott el Montecuccoli, ötven önként jelentkező török indult rohamra. A legtöbbnél egy meztelen szablyán kívül nem volt egyéb fegyver. Maguk a törökök is azt hitték, hogy ezek az önkéntesek gázik, vagyis az iszlám mártírjai, akik hősi haláluk után tüstént a mohamedán hit paradicsomába kerülnek. Senki sem vette komolyan, hogy az ötven török rohama eredményt hozhat egy olyan vár ellen, amelynek remek tűzrendszere eddig húsznál több rohamot vert vissza, és amelynek a falait eddig egyetlen rohamozó sem érte el.

Most másképpen történt. Az ötven török lerohanta a bástyákon őrködő háromszázötven császári katonát. Csupán egyetlen puskát sütöttek el feléjük, és csak egyetlen védő húzta elő a kardját. A török vad harci ordítással megmászta a bástyát, ölte-vágta a császáriakat, azok megfutamodtak, közben ötvennél több esett el közülük, az ötven oszmán harcos pedig a vár belsejébe hatolt.

A győzelmi ordításra a török sereg egy része parancs nélkül is rohamra ment, és pillanatok alatt elözönlötték a várat.

Csak ekkor vertek riadót a várban.

Sok értelme már nem volt, a maradék őrség megpróbált a hajóhídon menekülni, a török itt is a nyakán volt, ütötte-vágta őket, a nyomukban átjött a Mura jobb partjára. Egész sereg oszmán katona tódult át az innenső partra.

Azokat visszavertük, vagy vízbe fojtottuk. Hohenlohe csapatai negyedórán belül a parton termettek, ott voltam magam is. Hohenlohe altábornagy nem kért Montecuccolitól parancsot¸visszaűztük a törököt a bal partra, és a hajóhidat is lebontottuk.

Zrínyi-Újvár török kézre került…