Tudod, Jane, milyen szívesen kölcsönzök ötleteket a régiektől. Ez is tőlük származik, méghozzá a régi idők egyik legzseniálisabb hadmérnökétől: Héróntól.
Hérón egyik leghíresebb alkotása egy épület volt; benne egy zárt ajtajú szentély, az előtt pedig egy különálló oltár. Nem tudom, melyik isten tiszteletére tartották benne a szertartásokat, de talán nem is lényeges.
A legfontosabb berendezések nem az építmény látható részén, hanem a padló alatt voltak elhelyezve. Csövek, vizes edények, csigák, áttételek, hajtókarok.
Amikor a papok meggyújtották az oltáron az áldozati tüzet, a felmelegített levegő egy csövön át felmelegítette az alatta lévő edényben lévő vizet, az a hőtől kiterjedt, az egyetlen lehetséges kijáraton – egy kémcsövön – keresztül eljutott egy másik edénybe, amely mozgásba lendült, meghajtotta az áttételeket, a csigát – és fent magától kinyílt a szentély ajtaja. A hívők felfoghatatlannak, csodának tartották.
Hérónnak nem ez volt az egyetlen ilyesféle remeklése. Egy másik műve talán még híresebb. Egy asztal mellett két szobor áll. Az asztalon botra tekeredő kígyó, ősrégi szimbólum. Mögötte vastál az áldozati tűznek. Amikor a papok meggyújtották a tüzet, a kígyó sziszegni kezdett, a két szobor pedig megmozdult, és – tömjént szórtak a tűzbe. Ezt is csodának tartotta a korabeli tömeg¸ írtak is róla éppen eleget. Természetesen ez is az előzőhöz teljesen hasonló módon működött; az edények, csövek és áttételek segítségével a meleg levegő, és a víz kiterjesztése hajtotta a szerkezetet – ezt is az áldozati tűz meggyújtásával lehetett működésbe hozni.
Ügyes hidraulikai trükk volt mindkettő, de lényegében ártalmatlan. Az enyém azonban korántsem volt az.
A források, feljegyzések és a számunkra elérhető hagyomány alapján elkészítettük az egykori görögtűzvető hadigép, a szifón mai megfelelőjét. Egyes pletykák szerint valami hasonlót már Sir Morland is létrehozott Angliában, vagy Hollandiában, de ezt nem erősíthetem meg; a tiszteletre méltó természettudós vízemelő szerkezetet és sok egyebet valóban feltalált. A Magyarországon járt francia tisztek szerint még maga a híres filozófus, René Descartes, amikor hadmérnökként szolgált, szintén készített görögtüzet, de állítólag őt erre senki sem tanította, kizárólag a régiek írásainak tanításaiból jött rá az előállításának módjára. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem.
Engem tanítottak annak idején a görögtűz előállítására, bár azóta sehol nem készítettem effélét. Aki oktatott, nem más volt, mint George Joseph Mill, Őfelsége – később a Lordprotector – hadmérnöke; száraz, savanyú, de végtelenül nagy tudású ember. Azt mondta, valószínűleg ez az elegy volt az egykori híres görögtűz. Hogy a keverési arány a régi bizánciakéval megegyezett-e, nem lehet biztosan tudni, de annak is valami ilyennek kellett lennie; folyékony gyújtófegyvernek, amit a víz nem olt el.
Bőségesen készült a görögtűzből; egy részével a hadigépek lövedékeit töltöttük meg, egy részük ugyanilyen cserépedénybe öntve a gyalogsághoz került, ezek lényegében görögtüzes kézigránátok voltak. A zöme azonban a hajómalomhoz kellett.

A hajómalomból félelmetes fegyvert kovácsoltunk. A halastó zsilipjével szembeni partszakaszon, félig a partra húzva készült fel utolsó útjára.
Ez az utolsó út csak néhány percig tarthatott. Mindössze kéttagú személyzettel kellett nekivágnia, a két hajós pedig a csáktornyai várőrség két erőteljes fiatal katonája, Radovan és Ábris volt. Ők is csak addig utaztak a hajón, amíg az csendben meg nem közelítette körülbelül százötven lépésnyire a pontonhidat.
Ezt is kipróbáltuk; lefelé a hajómalom könnyedén siklott a vízen, visszahozni annál nagyobb fáradságba telt.
A hajómalomnak leeresztett vízfogókkal kellett a sötétben elindulnia a tatárok pontonhídja felé. Mivel a kerék nem forgott, ez teljes csendben történhetett.
A két katonára voltaképpen csak azért volt szükség, hogy a pontonhídhoz közeledve felhúzzák a vízfogókat. Ez volt az egyetlen, amit nem tudtunk önműködővé tenni. A vízfogókat akkor kellett felhúzniuk, amikor úgy ítélték meg, hogy nincsenek messzebb, mint százötven lépés. Aztán igyekezzenek szempillantás alatt beugrani a molnárcsónakba, és teljes erőből ár ellen evezni, különben bajba kerülnek.
Mondanom sem kell, hogy gyakoroltattam az evezést, meglehetősen sokszor. A két tapasztalt katona eleinte megjegyzéseket tett, de csakhamar rájöttek, hogy erre éppen az ő életük miatt van szükség, és egyre jobban eveztek az árral szemben. Egyre jobban és gyorsabban.
Amint a vízfogókat felhúzzák, a kerék forogni kezd – és hőt fejleszt. Ettől pedig feléled a hajómalomba épített egész pokoli harci gépezet.
A két hajótest belsejét vizeshordók, csövek, fogaskerekes áttételek, görögtüzes edények, rudak tették ki. A hő felmelegíti a levegőt, az mozgásba lendíti a vizet. Az előremeredő rézcsövek pedig görögtüzet zúdítanak százlépésnyire előre. Újra és újra tüzelnek a szifónok, hiszen a kerék továbbra is mozog.
Ez még nem volt minden.
Az edényekből folyamatosan görögtűz freccsen a gyújtózsinórok boglyaira, amitől azok meggyulladnak, elsütik a puskákat és az ágyúkat – a hajómalom tüzet nyit a pontonhídra.
A hajómalmot a folyó sodra mindenképpen a hídhoz fogja csapni. Emberi számítás szerint addigra már lobogó lánggal fog égni a hajómalmon felhalmozott rengeteg gyúlékony anyag. Minden hőelvezető nyílást gondosan kiküszöböltünk. A naftával átitatott száraz fahulladéknak, szalmának és a sok egyéb anyagnak ehhez nem sok kell, hiszen a kerék pillanatok alatt pokoli hőséget teremt.
A két hajóorrban egy-egy hordó puskaport helyeztünk el. Fontos volt, hogy ne robbanjanak fel az ütközésnél hamarabb, hiszen akkor esetleg a hajómalom még az előtt elsüllyedne, hogy a hídnak ütközik. Ezért válaszfalat húztunk, és a hordók számára száraz fészket építettünk, amely mind a folyó hullámaitól, mind az esetleges esőtől megvédelmezte őket.
Hogyan robbanjanak fel a hordók? Itt nem tartottam kielégítő megoldásnak a gyújtózsinórt. Valami mást kellett kitalálnunk.
Az a legjobb, ha a puskaport ütésre robban, és mi lehet meghatározóbb ütés, mint amikor a hajó a hídhoz csapódik?
Afelől nem volt kétségünk, hogy a találkozás erőteljes ütéssel fog járni, próbáink többször is megmutatták, és a Mura sodra ezt szavatolta a számunkra. Amikor lehorgonyoztunk egy nagyobb csónakot az útjába, a folyó sodrával érkező hajómalom azt valósággal legázolta; összetörte és elsüllyesztette. A híd ennél nagyobb ütést kap majd, hiszen a hajómalomra épített berendezések súlya jócskán megnöveli a lökőerőt.
A két hajóorrot alaposan megerősítettük, vasaltuk, kihegyeztük, valóságos döfősarkantyúvá formáltuk át. Volt egy olyan érzésem, hogy talán minden görögtűz és robbanóanyag nélkül is szétrombolná a hidat, de akkor a török a pusztítást fertályóra alatt helyrehozná.
A hajóorrokba másfél lábbal a vízvonal felett egy-egy pisztolyt építettünk be. Vénséges keréklakatos ócskaságok voltak, fegyverként már nem nagyon jöttek számításba. A fegyverműves egy kissé átalakította őket a kérésemre.
Kifelé állt az ütőszeg. A hajók lényegében ezzel ütköznek majd a pontonhídhoz. A pisztolyok csöve egy résen keresztül a puskaporos hordókba volt bevezetve, és meglehetősen gyengén voltak megtöltve, nehogy egyszerűen átlőjék a hordókat, és elmaradjon a robbanás.
A hajómalom csendesen megközelíti az ellenséges hajóhidat, aztán közelről tüzet nyit rá, görögtüzet köp, néhány pillanattal később összeütközik vele, és felrobban. Ha mindez nem pusztítja el jóvátehetetlenül a hidat, akkor ezer ördög lakozik abban a tákolmányban, és én beállok Zrínyi gróf valamelyik várába konyhai kuktának. Ezt mondtam Zrínyi grófnak, ő pedig nagyot nevetett. Utána alaposan szemügyre vette az elkészült hajómalmot. A végén megdicsérte a munkánkat.
- Itt mi Magyarországon a török túlereje ellen mindig is találékonysággal harcoltunk, és azzal is maradtunk meg. Kegyelmed ezt azonnal megértette, és én örülök, hogy velünk harcol.
Kihúztam magam a dicsérettől. Ilyet ritkán mondanak a parancsnokok és a hadvezérek, a hadmérnök jól teszi, ha mindet megtartja jó emlékezetében, mert gyakran lehet rá szüksége.

Folytatása következik.