…

A király kíséretével együtt csak akkor érkezett meg, amikor az ülésterem már tömve volt. A fekete pálcások törtek utat számukra a tömegben. Lipót megfázhatott, mert köhögött és prüszkölt. Díszes magyar öltözéket viselt, ami igen megnövelte volna a méltóságát, ha tudja viselni. Az esetlen botladozás azonban kifejezetten ostobának mutatta. Tanácsnokai rendíthetetlenül kitartottak a paróka mellett. Magam a karzatról láttam ezt a bevonulást, a császár szánalmas volt.

A lengyel követ, Jerzy Rodkiewicz ekkor már az ülésteremben várakozott kíséretével együtt, külön asztalnál, ellátva kellő mennyiségű frissítővel. Egymásnak adták őt a magyar urak, hol az egyiknél vendégeskedett, hol a másiknál, és mindenkivel igen szívélyes kapcsolatokat alakított ki. Vele volt a már említett Jan Karol Wratislawski hadnagy is. Jó szeme volt a hadnagynak, észrevett és intett nekem a karzatra. Nagy örömmel viszonoztam.

Jerzy Rodkiewicz úrról már elmondtam, hogy apró termetű, tekintélyes és igen értelmes ember. Most gyönyörű lengyel – a magyarhoz igen hasonló – díszruhában volt, arany markolatú szablyával az oldalán.

A lengyelekről mindenki tudja, hogy az antik szarmaták utódainak tekintik magukat, hatalmas országuk van, kiváló katonák, igen harcedzettek, és ha összetartanak, legyőzhetetlenek. Az ő hazájukat is rendszeresen támadja a török, és ők időnként olyan súlyos vereségeket mértek a szultánra, amilyeneket az újabb korban rajtuk kívül a szentgotthárdi csatáig senki más.

A lengyelek és a magyarok barátsága közmondásos az ősidőkig nyúlik vissza. Magam is tapasztaltam, hogy a lengyelek a magyarok körében nagyon népszerűek.

Rodkiewicz úr választékos latinsággal szólt, de tömören és a lényegre koncentrálva. A beszédet elmés mondásokkal, tréfákkal is fűszerezte, ami azonnal elnyerte a hallgatóság tetszését. Időnként egyetértő közbeszólások szakították meg a mondandóját.

János Kázmér lengyel király követe előadta, hogy országa polgárháború előtt áll, mert az álnok Lubomirski marsall fellázadt a király ellen. Lubomirski nevének hallatán több felvidéki követ hangos pfújolásba kezdett. Olyan is volt, aki közbekiabált:

-          Bitang!

-          Csirkefogó!

-          Fosztogató himpellér!

Rodkiewicz úr, aki jól értette a magyar nyelvet, türelmesen megállt, kivárta, amíg újra szóhoz jut. Aztán higgadtan folytatta. Nyilvánvalóan nagyon jó előjel volt, hogy Lubomirski marsallt a magyar hallgatóság ellenszenvesnek találta.

Rodkiewicz úr kifejtette, hogy a királya nehéz helyzetben van, ezért arra kéri Magyarország felséges királyát és nemes országgyűlését, hogy a két nemzet hagyományos és igen szilárd barátságára való tekintettel semmiképpen se adjanak támogatást az uralkodója ellen pártot ütő lengyel marsallnak.

A tekintetes karok és rendek szinte egyöntetűen megrökönyödtek. Számos izgatott közbekiáltás hallatszott:

- Miért támogatnánk a bitang Lubomirskit?

- Miért? Támogatja innen valaki? Ki támogatja?

Rodkiewicz uram pontosan erre várt. Amikor a hallgatóság lecsendesült, elmondta, olyan értesülések jutottak uralkodójának birtokába, hogy az áruló Lubomirski marsall Sziléziában Lipót császár megbízottaival éppen arról tárgyal, hogy őfelségétől komoly támogatást fog kapni.

Felhördült erre az egész terem. Sokan a helyükről is felpattantak.

-          Gyalázat!

-          Skandalum!

-          Égbekiáltó gazság!

Később megtudtam, hogy Rodkiewicz uram ezzel voltaképpen – blöffölt. Semmiféle értesülései nem voltak a királyának a császár és Lubomirski tárgyalásairól, csak a saját esze szerint feltételezte, méghozzá két okból. Egyrészt azért, mert őt Bécsben feltűnően hűvösen fogadták, nem is bocsátották a császár elé. Másrészt meg azért, mert tudta, hogy a császár a mostani király halála vagy lemondása után német utódot szeretne, ahogy a németbarát, német birodalmi kapcsolatokkal rendelkező, német birodalmi gróf, Lubomirski is.

Szóval a lengyel követ talán blöffölt – de mindenki látta, hogy telibe talált. Lipót császár, aki a lengyel követ beszéde alatt végig idegesen feszengett a helyén, most feltűnően elvörösödött, és nem állta meg közbeszólás nélkül.

-          Nem igaz! Félreértés! A tárgyalások nem abból a célból folynak!

Halálos csönd támadt. Az ügyefogyott uralkodó nyilvánosan elismerte, hogy tárgyalásokat folytat a törvényes uralkodója ellen fegyveres lázadásba kezdő Lubomirski marsallal. Mindenki a nyomorult Lipótot nézte, még a mogorva Montecuccoli is vészjósló tekintettel meredt rá.

Rodkiewicz uram nem jött zavarba:

-          Megkérhetem felségedet, adjon magyarázatot azokra a tárgyalásokra?

Újra hatalmasat morajlott a terem. Ezúttal a helyesléstől.

Lipót lehetetlen helyzetbe került. Arra kényszerült, hogy egy remek szónok után a maga kapkodó-nyáladzó-lihegő modorában magyarázkodjon. Többször is átlépte a nevetségesség határát. Az egybegyűltek döbbenten hallgatták. Lipót magyarázata összefüggéstelen volt és logikátlan.

A karok és rendek csak nézték, nézték, hallgatták, hallgatták – és közben szégyenkeztek, hogy ilyen királyuk van.

Néztem ezt a nyomorult uralkodót, és nem tudtam szánni. Cseppnyi részvétet sem éreztem iránta, pedig immár én is az alattvalója voltam. Láttam, hogy a teremben minden magyar így érez. Jane, én olyan országból származom, amely egyszer már vérpadra küldött egy királyt. Állítom azonban, hogy a kivégzett I. Károly minden bűne ellenére sokkal jobb uralkodó lehetett, mint ez a Lipót, ez a satnya, alamuszi kis féreg. Nevével ellentétben nem hasonlít az oroszlánra, sokkal inkább egy patkányra emlékeztet. Sajnos nem csak a külső megjelenésében. Isten bocsássa meg nekem a felségsértő gondolatokat!

Kínos csend támadt, amikor Lipót befejezte. Jobban mondva: nem is fejezte be, inkább abbahagyta. Szerintem egyszerűen megunta. Nem volt már vele Porcia herceg, aki ilyen szituációkban segíteni szokott. Hallgatott néhány pillanatig zavartan, tátott szájjal, aztán visszakullogott a helyére.

Rodkiewicz uram tudta, hogy hatalmas előnyben van. Nosza, ütni a vasat. Előbb egérutat biztosított a legmagasabb császári meneküléshez, aztán könyörtelenül lecsapott:

-          Felséged hebehurgya tanácsadói nyilván nem kielégítően tájékoztatták felségedet, elhallgatván a dolgok lényegét. Most azonban, hogy felséged immáron a teljes igazság birtokába jutott, felséges királyom nevében, felséged tisztességére, törvénytiszteletére és keresztény érzelmeire apellálva arra kérem, semmilyen módon ne támogassa a törvényen kívül álló, törvényes uralkodója ellen fegyveres lázadást szító hazaárulót, Lubomirski marsallt! Arra kérem, azonnal szakítson meg vele minden tárgyalást, bármi is volt annak célja!

Fergeteges taps, éljenzés. Lipót összerándult, a mögötte ülő tanácsadók feszengtek. Az öreg Schlick a tenyerébe rejtette az arcát, Montecuccoli mogorván motyogott valamit az orra elé.

Néma csend volt. Mindenki várta a király válaszát. Lipót azonban nem mozdult….