Zrínyi gróf azt is elmondta, hogy vett a Murán egy rissz-rossz malomhajót, éppen olyan, amilyet kértem. Holnap megnézhetem.
A hajómalom kedvemre való volt.
Érdekes, hogy Magyarország nagy folyóin – a Dunán és a Tiszán – elvétve is alig akad hajómalom, de a kisebb folyóvizeken annál több van belőlük. Ennek az lehet az oka, hogy a magyarországi vízimolnárok pénzhiány, vagy az állandósult harcoktól való félelem miatt nem tudnak, vagy nem mernek igazán nagy hajókat vásárolni vagy építtetni, amilyenek a nagyobb folyamokra kellenének. A Dunán Győr és Komárom környékén több hajómalmot is láttam, de egyik sem a folyam fő ágán őrölt, hanem mindegyik mellékágakon, a part közelében.
A hajómalom olyan vízi szerkezet, amely két hajón nyugszik, amiket gerendákkal ácsoltak össze. A két hajótest között kap helyet az alulcsapott vízkerék. Elvileg az ilyen malom bárhol lehorgonyozható, hajóként közlekedhet a folyókon, és megkeresheti az őrlésre legalkalmasabb vízáramlatokat. A merülőmalmoknál sokkal egyszerűbb és megbízhatóbb konstrukció. Az alulcsapott vízkerék minden folyóvízben használható, és a Murához hasonló folyókon
Az a hajómalom, amit Zrínyi gróf megvásárolt a számunkra, már hosszú évtizedek óta vándorolhatott a Murán és a Dráván, vagy talán még egyéb folyókon is. A gazdája nemesember volt, a néhai vízimolnár egyetlen lányának a férje, nem értett a malomhoz se ő, se a família, őrölni sem akart már vele senki. A hajómalom lehorgonyozva állt valahol Kottori felett a Murán, és nem kellett a kutyának se. A nemes gazda már azon iparkodott, hogy deszkának és ócskavasnak fogja eladni, amikor a gróf megbízottai megjelentek nála, és jó pénz kívántak a néhai apósa tákolmányáért. Ahogy megvették, a gróf emberei le is úsztatták a hajómalmot a Murán, de nem vitték el egészen Zrínyi-Újvárig, hanem a folyó előző kanyarulata előtt horgonyozták le.
A két hajótest igen különböző nagyságú volt. A nagyobbik – aminek házhajó, ileltve malomházhajó volt a neve – deszkákból összerótt terjedelmes alkotmány volt, benne kapott helyett az őrlőszerkezet, de még a gazda kajütje is; a másik laposabb, egyetlen hatalmas fatörzsből kivájt csónakszerű jármű volt, szűk hellyel, ebben csak szerszámokat, különféle holmikat, meg lomokat tároltak. Ez volt a szerhajó, más néven a tombác. Mindkét hajónak elöl függőleges, hegyes orrtőkéje volt, hátul meg tompa tatja. Mindkét hajó felett fából készült sátortető feszült – akár egy parasztházon.
A két hajót gerandákból készített erős tengely kötötte össze. Ezen nyugodott az alulcsapott vízkerék. Ez meglehetősen széles lapátú volt, de eléggé elhasználódott állapotban. Az átmérőja nem volt túlságosan nagy, de szélesnek elég széles volt. A nagyobb folyókon ennél sokkal méretesebb kerekekre kett volna szükség.
A két hajótestet erős fagerendák kötötték össze az orrban is, és a hajófar előtt is – ezeket hívták vízjáróknak. Talán amiatt, mert ha valaki ezen közlekedett, a malomhajó eléggé mély merülése miatt a távolabbi szemlélők valóban azt gondolhatták, hogy az illető a vízen jár. Erős – de már eléggé korhadó – pallódeszkák voltak a kerék mellett is lefektetve mindkét hajó irányába.
Amikor az őrlést szüneteltetni akarták, a vízkerék elé fából eszkábált vízfogót eresztettek le, ami az áramlást elrekesztette, így a kerék megállt. Az én malomhajóm vízfogója kiváló állapotban volt, talán ez volt az összes deszka alkatrész közül a legkülönb. A csáktornyai vár molnára is azt mondta, a vízfogót nemrég cserélhették, nem éppen új, de még vízfogóként jól el lehetne adni.
A szerkezethez tartozott még három darab széles molnárcsónak – ezekkel hordozták az őrletnivalót a partról a hajóra és vissza.
Rendes körülmények között a hajómalom a malomállásban volt kikötve a malomszeghez – vaskos és erős, a folyó fenekébe levert fenyőszálhoz, amit tíz-tizenkét ember rögzített – és a vízimolnár a malomszeg után fizette a hely földesurának az úgynevezett szegadót. A Zrínyi grófok birtokain száznál is több ilyen adózó vízimolnár dolgozott. Most – tél lévén – mindegyik a téli kikötőhelyén pihent. Rendszerint András-napkor, november legvégén hagyták abba a munkát.
Télen a legtöbb vízimolnár szétszedte, javítgatta a szekezetet, a hajók réseit befoltozta, az elhasználódott alkatrészeket kicserélgette. A mi malmunkkal ez már évek óta nem történt meg télen-nyáron a folyóparton hevert, ami meg is látszott rajta. A csáktornyai molnár szerint már javíthatatlan volt, olcsóbb lenne újat készíteni helyette. Nekünk azonban nem a gabona feldolgozására kellett, mi tatárt őrölni akartunk rajta.
Szó, ami szó: volt mit rendbehozni a szerkezeten, néhány fő darabon kívül úgyszólván semmit sem hagytunk meg belőle. Szinte egyedül a kereket.
A malomkövet viszont kicseréltük, és eleve olyat tettünk a helyébe, ami őrlésre alkalmatlan lett volna. A malomkő külső sávja az őrlőlap, ahol a malom rendeltetésszerű működése során a megdarált gabonaszemek őrlése történik. A molnár az alsókő felső és a felsőkő alsó felületébe ujjnyi mély vájatokat, levegõcsatornákat, úgynevezett rémeseket vésett, a rémesek közé pedig az őrlőlapba vékony rovátkákat karcolt. A rémesek a szemek elvágásán kívül hűtőlevegőt vezettek a kövek közé, amire szükség volt, mivel a gyors forgás következtében a malomkövek és az őrlemény igen fölmelegedtek. Ezért a rémeseket rendes körülmények között két-háromhetente újítani kellett.Nekünk azonban éppen erre volt szükségünk, olyan követ illesztettünk be, amelyen egyáltalán nem voltak rémesek.
Voltaképpen sajátságos fegyverré építettük át a hajómalmot; egyszerre fabrikáltunk belőle gyújtóhajót és úszó üteget.