Ezt a darabot két színészbarátomnak írom. Ma kezdtem, holnap éjjel már terjedelmes részletet szeretnék küldeni, mert utána – ahogy a dolgok most állnak – jövő vasárnapig aligha jutok hozzá, hogy tovább írjam.

Jutalomjáték.

Az első rész: Kecskemét, 1843. március huszonharmadika, Petőfi jutalomjátéka Kecskeméten. Választott szerepe: a Bolond (Shakespeare – Lear király.)

A második rész: Pest, 1845. Petőfi színészbarátja, Egressy Gábor számára ír darabot, hogy az a jutalomjátékán felléphessen benne.

———

Petőfi, a plebejus költő értékét gyakran próbálta kétségbe vonni a pimasz brancsbeliség. Voltaképpen máig sem szűntek meg ezek a szánalmas kísérletek, de sok szót nem érdemelnek, a magyarok számára Petőfi – Petőfi.

Ami nem megy az egyik fronton, látszólag diadalt aratott a másikon: dogmatikus irodalmunkban közhellyé vált, hogy Petőfinek nem volt színészi tehetsége.

Attól eltekintve, hogy a színészi képesség merőben relatív és korhoz kötött fogalom, hogy a néhai legnagyobbak, Garrick vagy Talma játékát sem élveznénk ma, sőt ripacskodásnak vélnénk, hiszen a megváltozott színpadi körülmények teljesen más játékot és játékmodort igényelnek; voltaképpen nem egykönnyen érthető, mitől jegecesedett ki ez a nézet Petőfivel kapcsolatban.

Mi támasztja alá?

A kortársak visszaemlékezései nemigen. Azok a legrosszabb esetben ellentmondásosnak értékelhetők. Egyértelműen meg éppen ugyanazok a költővel szemben elfogult szerzők vonják kétségbe Petőfi színészi tálentumát, akik a költői tehetségét is tagadják…

——-

A források alapján az egykori kiváló tragika, Jászai Mari volt az, aki egy esszéjében elég bátortalanul, de védelmébe vette a költőt. A szakirodalom nem nagyon akar érdemben tudomást venni róla.

Pedig nem ártana jobban figyelni a forrásokra, mivel azok éppenséggel azt állítják, hogy Petőfi Sándor nem volt a korabeli rutin-játékban állandóan új életre kelő síró-éneklő-deklamáló játékmodor híve, helyette egészen másképpen formálta meg a figurát; vásári bohóc helyett filozofikus alakot vitt színre, ami az előbbinél sokkal közelebb áll Shakespeare Bolondjához. Akit egyébként a szerző a darabban (Lear szavaival) nemes bölcsésznek nevez…

Ez éppenséggel nem arra vall, hogy a költőnek ne lett volna színészi tehetsége.

A karzatnak tetszett Petőfi játéka, az ellenséges szemléletű tudósító szerint “botrányosan ünnepelte” a húszéves színészt, a leendő költőt.

A színpadon korról korra előfordul, hogy (Arany Hamlet-fordításának kifejezésével élve) némely színészek megdölyfösödnek, meg-ordítoznak, vadul ágálnak és hadonásznak – és ez csak a legritkább esetben velejárója a valóban művészi produkciónak.

——-

Petőfi színészi kvalitásairól a legjobban és legalaposabban egy ukrán tudós, a nemzetközi Petőfi-szakértő, Alekszandr Gerskovics mondott véleményt. Lényegesen jobb könyvet írt, mint a hazai szerzők zöme, ráadásul a színház világában is sokkal otthonosabban mozog:

http://books.google.hu/books/about/Alekszandr_Gerskovics_Pet%C3%B6fi_%C3%A9s_a_sz%C3%AD.html?id=0qWYMQAACAAJ&redir_esc=y

——–

Ha már szőrös, másszon falra…

A másik csaknem közhelyszerű ítélkezés: Petőfi rossz drámaíró volt…

Ezt vajon mi támasztja alá?

A leggyakoribb “érv” még a reformkorból származik; ezt kérődzi vissza azóta a brancsbeliek minden nemzedéke:

Petőfi “szubjektív” lelkületű lírikus volt, a dráma pedig “objektív” műfaj.

Ennyi.

Az “elegáns” semmitmondáson túl – ha mélyebbre ásunk – ez a rendszerint nagy grandezzával felvezetett ítélet sokkal félszegebb és következetlenebb, mint amilyennek tűnik. Leegyszerűsítve: a drámából akarja száműzni a líraiságot, ami így kimondva nagyon is kérdőjeles elképzelés.

Nálunk általában Hegelre szoktak hivatkozni az ilyesféle “megfellebbezhetetlen” ítéletek. A német filozófus azonban véletlenül sem mondott ilyet. Sőt. Nézzük csak:

„…unter den besonderen Gattungen der redenden Kunst wiederum die dramatische Poesie diejenige, welche die Objektivität des Epos mit dem subjektiven Prinzip der Lyrik in sich vereinigt.”

Azaz: Hegel szerint a dráma éppenséggel egyesíti az eposz objektivitását a líra szubjektív princípiumával…

Hogy a “dráma kizárólagos objektivitásának” elve mennyire ostoba, leginkább azzal jelezhetem, hogy – amennyiben az elvet könyörtelen szigorral végigvisszük – tehetségtelennek kellene nyilvánítanunk a következő drámaírókat:

Victor Hugo, Schiller, Puskin, Lermontov, Csehov… Meg sokan mások…

(Sőt: talán magát Shakespeare-t is…)

Költői erő nélkül a drámaírás olyasféle iparosmunkává züllene, amit például Kotzebue, Scribe vagy Feydeau képvisel. A színpadon általában jól működik, de nem szól semmiről.

——-

Hogy milyen drámaíró volt Petőfi?

Egyetlen teljes drámai műve maradt. Ennek “színpadszerűtlensége” 1967-ben megszűnt, az ősbemutató rendezője Kazimír Károly volt.  Azóta a darab bekerült a magyar színházi repertoárba.

A Zöld Marci című darabját maga Petőfi pusztította el, mert a drámabíráló bizottság elparentálta.

A bizottság mást is elvetett, nem mindig bölcsen. A mű címszerepe Egressy Gábor jutalomjátéka lett volna. A színész fia, Egressy Ákos visszaemlékezései szerint az édesapjának tetszett a darab, sajnálta, hogy megsemmisült.

A bizottság véleményét eleve megkérdőjelezi egy korabeli, szakértőinek mondható vélemény: a Nemzeti Színműtár két kiadója, a drámaíró Obernyik Károly, valamint a mindig roppant kényes és taktikus Vahot Imre nyilvánosan szálltak szembe a drámabíráló bizottság értékítéletével a Pesti Divatlap közleményében:

“…a játékszíni választmány által előadásra nem fogadtaték el, de általunk némi módosítások mellett egyhangúlag elfogadtatott, s jónak, kiadhatónak találtatott.”

——-

Ilyesmikről írok…

Vígjátékot…