OZALJ, 1664. december 14. szombat

Száva szombat kora hajnalban került egy horvát őrjárat kezére. Igazából a helyzet korántsem volt veszélytelen; a katonák pányvakötelet hajítottak a fiú nyakába, és kevésen múlt, hogy török gúnyája miatt agyon nem csapták. Utána is kémnek nézték, a lovára kötözték, és bevitték egy apró nádtetős viskókból álló faluba. Ekkor kezdett világosodni, de a lusta téli Napnak még híre-hamva sem volt. Szávának szerencséje volt, a faluban valaki felismerte. A katonák kezdtek hitelt adni a szavának.

Amikor kiderült, hogy Péter gróf számára hozott fontos üzenetet egyenesen Sztambulból, barátságosan megpofozgatták, és belediktáltak egy korty pálinkát.

-         Petar Zrinski[1] urat keresem! – hajtogatta Száva makacsul.

Elszalajtottak valakit Péter grófhoz. Száva ekkor már annyira fáradt volt, hogy csaknem összeesett. A legszívesebben lefeküdt volna az éjszaka hullott, vékony hóba aludni. Nagyon rossz bőrben volt a lova is.

Még reggel hét előtt megjött Péter gróf válasza: vigyék a jövevényt Ozalj várába. Szávát pihent lóra ültették, és megindultak. A fiú végig a kezében tartotta a másik ló kantárszárát, a hátasát azonban egy katona vezette.

-         Talán fel kellene kötözni a nyeregbe! – morogta egy vén horvát huszár.

Csípős hidegben léptettek be a vár kapuján. Száva már aludt, arra riadt fel, hogy valami hídon lovagol egy barátságos, piros tetejű torony felé. Hátranézett hű társára, az elgyötört paripára, amely Konstantinápolytól egészen idáig cipelte. A szerencsétlen állat alig vonszolta magát.

Zrínyi Péter maga jött le a fiú fogadására. A herkulesi termetű grófot négy-öt prémes mentébe vagy hosszú kabátba öltözött férfi kísérte. Száva leugrott a nyeregből, lekapta a fejéről, és elhajította a török turbánt. Meg is hajolt volna, de csaknem összeroskadt, ketten is elkapták a könyökénél fogva.

-         Ki vagy, fiam?

-         Száva Raduljevics vagyok nagyságod szolgálatára. Brankovics György deák küldött üzenettel Isztambulból.

-         Mi az üzenet? – Péter gróf jól szemügyre vette, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a fiú még mindig a lova kantárszárát tartja.

Száva híven elismételte, amit Brankovics György deák a lelkére kötött.

Zrínyi Péter uram arca előbb elsápadt, aztán kivörösödött a dühtől. Az volt az általános vélemény, hogy Péter gróf félelmetesen széles pengéjű szablyája sokkal gyorsabban jár az elméjénél, de a most hallott hír és a belőle levonható következtetés annyira egyértelmű volt, hogy még a lomha eszűnek mondott Zrínyi Péter is azonnal megértette.

- A kirelejzumát! – ordította azon a bivalybőgéshez hasonló hangján, ami a vágtató lovasság robaját is képes volt túldübörögni. – A pogány kutya mindenségit!

[1] Zrínyi Péter neve horvátul (a szerző jegyzete)