Mostantól hetente teszek fel egy új részletet a készülő regényből.  Mindig olyat, ami csak néhány napja íródott. Hosszabbakat, mint a legutóbbi, mert jogos volt az észrevétel, hogy a rövid mutatvány alapján nem sokra lehet jutni.

Íme:

——–

“Két óra múlva Mehmed Girej kán és kísérete elhagyta Isztambult. Úgy távoztak, ahogy érkeztek: csuklyás fekete köpönyegben, delik és lóra ültetett janicsárok kíséretében.

Brankovics György deák, az erdélyi fejedelem egyik Isztambulba küldött íródeákja a városkaputól nem messze különös lovascsapatot látott. Delik meg janicsárok – lóháton. Hát ez meg miféle szerzet? A janicsár bizony mindig is gyalogos katona volt, ők teszik a szultán legjobb gyalogságát, talán a török hadak legfőbb értékét. De lóra ültetve? Ugyan bolond egy ötlet! Akár a kecskepásztorok! Hát, ha ezekből lovasságot akarnak csinálni, világ csúfságává válik a janicsárság a harcmezőn! Isten adná, hogy úgy legyen!

Ekkor vette észre a deák a középen haladó, csuklyás fekete köpenyt viselő lovasokat. Hát azok? Talán dervisek? Nem, ahhoz túl jól ülnek a lovaikon. Akkor mifélék?

A lovasokból és az öltözetükből ugyan nem sokat látott, de annál inkább szemügyre vehette a lovaikat.

Kevés híja volt, hogy fel nem kiáltott a meglepetéstől.

Tatárok!

Azok a lovak összetéveszthetetlenek, és Brankovics György deák a nagy erdélyi tatárdúlás idején látott belőlük éppen eleget.

Tatárok!

De mi a markoláb oka lehet, hogy a tatárokat delik meg lóra ültetett janicsárok kísérik, és mi okból hordanak fekete köpönyeget?

Talán titkolni akarják, hogy tatárok jártak a városban? Hát ennek meg mi értelme van?

Brankovics György okos ember volt, azonnal megértette: az átkozott pogány a tatárokkal forral valamit, és nem akarja, hogy ezt bárki is megneszelje.

Fondorkodik az istenverte pogány. Télen.

Ugyan ki ellen?

Brankovicsnak ezen nem kellett sokat gondolkodnia.

Biztosan nem a távoli Perzsia pusztáira akarja küldeni a tatárokat Köprülü Ahmed nagyvezír.

Az sem valószínű, hogy a tengert úsztatná át velük, hogy Kandiában támadjanak a velenceiekre.

Talán a lengyel ellen?

Ezen néhány pillanatig töprengett.

Nem. Éppen a minap olvasta, hogy a tatárok egy része a lengyel pártját fogja a moszkovitákkal szemben, a többi meg a moszkovitákkal tart a lengyel ellenében.

Nem. Ott a tatárban nem bízik az oszmán félhold.

Hanem akkor ki ellen?

Tyű, a mindenit!

Brankovics György azonnal előkerítette Száva nevű horvát cimboráját. A fiatal pásztorlegény a múlt évben esett a török kezébe, Apafi fejedelem egyik embere váltotta ki a rabságból.

-         Tudsz-e már törökül, Száva?

-         Tudok, a fene essen beléjük!

-         Íratok neked egy hamis parancsot az eszéki török várkapitányhoz, szerzek lovat és gúnyát, de tüstént indulnod kell.

A fiú nagyot nézett.

- Indulnom kell? Hová?

- Zrínyi Péter úrhoz. Szóbeli üzenetet viszel. Levelet nem írok, az csak elárulna. Jól jegyezd meg, amit mondok, Péter úr hálás lesz.

Már zárva voltak a kapuk, amikor fiatal futár lovagolt ki Isztambulból Drinápoly felé. A parancsnok az írást megnézve azonnal utat engedett a tejfelesszájú katonának.

-         Allah óvjon!”