Pályázatra írom. Csak a mai napom van rá, hogy befejezzem. Remélhetőleg valamikor éjfél után elkészülök vele.

A pályázati kiírás nem teszi lehetővé, hogy itt részletet közöljek. Inkább az írás kapcsán felmerülő kérdésekről beszélek.

——

Mi magyarok, vagy megvetjük a más néphez tartozókat - vagy majmoljuk őket…

Miért? Mindkét hozzáállás téves, mindkettőből rossz döntések egész sora fakadt.

Az újabb kori magyar kultúrtörténetben se szeri se száma az olyan polémiáknak, felvetéseknek, reform-elképzeléseknek gazdasági, politikai, kulturális, művészeti, vagy éppen irodalmi téren, amelyek arról szólnak, hogy most éppen kiket kellene követnünk. A francúzokat vagy a németeket? Esetleg az ánglusokat?

Soha semmiféle értékelhető teljesítmény ezek nyomán létre nem jött, de mégsem szűnünk meg újabb és újabb utánzandókat keresni.

——

Azt adaptáljuk-e idegenből, amit kellene?

Meg egyáltalán, jó helyről adaptálunk-e, hasznos-e az adaptáció?

Bizonyos helyekről állandóan adaptálni akarunk, pedig általában semmire sem megyünk az adaptált dolgokkal, mert azoknak nálunk talajuk nincs, torz és kártékony módon valósulnak meg.

Mintha nagyon egyoldalúan nézegetnénk, mindig csak egyetlen aktuális irányba.
——

Nem tudom nem megemlíteni. Ez egy másik híres huszár haditett - sokkal korábban.

Habsburg Ferdinánd király a schmalkaldeni háborúban magyar segédcsapatot küldött bátyjának, V. Károly német-római császárnak. (1546-47) Nyári Ferenc vezetése alatt 1200 huszár vonult a németországi hadszíntérre.

A huszárok most debütáltak az európai háborúk világában. Eltérő fegyverzetükkel és különleges ruházatukkal már amúgy is megrémisztették az ellenfelet, amikor végigportyázták a vidéket.

A döntő csata előtt azt a parancsot kapták, hogy amint hadirendbe állnak, támadják meg az ellenséget. Itt markáns jelentőségre tett szert a korabeli nyugat-európai, illetve a török elleni magyarországi háborús szokások közötti különbség. Nyugat-Európában egy hadseregnek általában 4-5 órára volt szüksége ahhoz, hogy csatarendbe álljon. A németalföldiek híresek voltak a gyorsaságukról: nekik ez gyakran két óra alatt sikerült.

A török azonban nem adott ennyi időt az ellenséges seregek felsorakozására, és a huszárok ehhez voltak szokva. A császári parancsnokság sem tételezte fel, hogy a magyar huszárok tíz percen belül készek támadást indítani. Pedig ez történt.

A huszárok fergeteges rohamot indítottak, elzavarták az útjukban felfejlődő ellenséget, majd átúsztattak az Elbán, háromórás vágtában Mühlbergnél szétverték az ellenséges fővezér, János Frigyes szász választófejedelem most cihelődő csapatait, az egész megveszekedetten modern hadsereget pocsékká verték és elfogták a fejedelem teljes törzskarát. A fejedelmet Lauka József huszár érte utol, és csípte nyakon.

Történt az olyan időkben, amikor felettébb sok bírálat érte a magyarok harcmodorának elmaradottságát, a magyar hadvezérek tanulatlanságát…

Volt nagy dicsőség - de török elleni segítség nemigen.

(Más kérdés, hogy az akkori modern nyugat-európai hadak nem voltak képesek a törökkel szemben egyetlen jelentős harctéri sikert sem felmutatni egészen 1664-ig. Ezzel szemben a lengyelek felmutattak, nem is akármilyeneket. Ők azonban nem voltak elég modernek, pedig az ő eljárásaik a számunkra könnyebben adaptálhatók lettek volna.)
—–
Időnként nevetséges módon alábecsüljük ellenfeleink erejét, máskor meg hasonlóan röhejesen - túlbecsüljük azt.

Sok bajunk származott már ebből. Valahogy szinte mindig ugyanazokat becsüljük alá, és ugyanazokat becsüljük túl.

Mintha a barátainkkal is rendre így járnánk. Valahogy soha nem azokkal akarunk barátkozni, akik ezt örömmel fogadnák. Rendre olyanokkal akarunk barátkozni, akiknek nem számítunk. Elfogadnak tőlünk mindent, de a kisujjukat sem mozdítják, ha nekünk van szükségünk valamire.

Mások pedig mintha kezet nyújtanának, de nem fogadjuk…

—-

Mi mindent vállalunk el (be) és miért?

Időnként tapsol nekünk a többi nép - de segíteni eszébe’ sincs. Ahogy 56-ban. Meg sok egyéb alkalommal.

Ők tapsolnak - a mieink meghalnak. Hányszor, de hányszor esett ez meg a történelemben…

—–

Miért olyan könnyű nekünk és rólunk hazudni?

Hogy mi minden hazugság terjed rólunk a nyereg alatt puhított hústól kezdve, számba venni sem lehet.

Csak egyet említenék: a hírneves Szvatoplukot. Akinek ugyebár eredetileg (mármint az eredeti forrásokban) még Zventibold a neve. Merthogy germán volt az istenadta. Sikerült aztán romantikusan elszlávosítani a nevével együtt, és megtenni valamiféle fantazmagorikus honfoglalás előtti kárpát-medencei szláv állam uralkodójának.

Nem tudni, járt-e valaha a Kárpát-medencében, a források alapján a tevékenysége a mai Ausztria és Bajorország területére tehető. A honfoglaláshoz amúgy sok köze nemigen lehetett, mert Lajos császár még 870-ben megvakíttatta.

Ennek ellenére Szvatopluk neve még a trianoni iratokban is nagy hangsúllyal jelent meg, mint a szláv őstörténeti igazság egyik legfőbb szimbóluma. Nem tudok olyan nyugat-európai történészt, aki tiltakozott volna a nyilvánvaló és szemérmetlen történelemhamisítás ellen.

(Csendben megjegyzem:  drága jó krónikásunk, P. Dictus Magister, abbeli igyekezetében, hogy minden nemes család számára háborús ős-hőst gyártson, ezek számára annyi ellenfelet kreál a Kárpát-medencében, annyi mindenkit telepít ide, ezzel annyi muníciót gyárt ellenünk, hogy csak győzzünk félrehajolni.)
—–

Miért fúrjuk önmagunkat, miért az állandó meghasonlás?

—-

Miért vállalunk állandóan olyasmit, ami grandiózus, csodálatraméltó - de haszontalan?

—-

Mit történik, ha véletlenül nem fúrnak bennünket kívül-belül?

Mi van, ha valami mégis sikerül?

Mit kezdünk vele?

Megéri-e?