Az emberek igyekeztek nyugodtak maradni. A katonáknak ez látszólag könnyen ment – lévén tapasztaltabbak – de azért rajtuk is megláttam ókor-ókor a várakozás növekvő izgalmának jeleit. A fiatalok arcára azonban egyre jobban kiült a feszültség. Valamit tennem kellett.
Őrséget és ügyeletet szerveztem, és ragaszkodtam a végrehajtásához. Mindenki sűrűn került sorra, és végig kellett járnia az előírt útvonalat. A periszkópszobától kellett indulni. Szobának ugyan nem volt szoba, legfeljebb barlangüregnek tűnt, mint a többi. Innen elindulva a várudvaron kellett egy pillantást vetni a letakart hadigépekre, aztán benézni a két gyújtózsinóros „szobába”. Ebben a két kis helyiségben – talán az egyik félig-meddig valóban „szoba” volt – tároltuk a két hatalmas csomag gyújtózsinór összetekert kiindulási csomóját. Az egyik szálai egyenként az aknákhoz vezettek, a másik meg a puskák és ágyúk elsütőzsinórjait gyűjtötte össze. Mindkét bogot egyszerre kell majd meggyújtani – de nem azonos időben.
Amikor Zrínyi grófnak kifejtettem a tervemet, megbeszéltük, hogy az egész bő öt perc alatt végrehajtható. Viszont igen sokat kell várakozni a végrehajtás pillanatára, és ez tépázza leginkább az idegeket.
Lassan sötétedni kezdett.

A zaj teljesen behallatszott az egykori Zrínyi-Újvár falai közé. Csörömpölés, zúgás, zakatolás. Azt hiszem, senki sem ijedt meg tőle, és az emberek azonnal tudták, mi ez: kerékzörgés. Elparancsoltam az ügyeletest, és magam néztem bele a periszkópba.
Elöl vagy kétszáz tatár lovas érkezett, de ők máris elkanyarodtak, oda, ahol a korábban érkezők várakoztak. A nyomukban tucatnyi turbános, színes kaftános török lovas érkezett, ezek mentek egyenesen a folyópartra. Nyilván a pontonosokhoz tartoznak.
Nyomukban aztán megjelent a csörömpölő zaj forrása. Hatalmas, magasra tornyozott rakományt cipelő nehéz, vasalt szekerek. Egyik a másik után. A rakományokra színes ponyvát borítottak, minden szekeret hat ló húzott. Legalábbis az elején, mert olyan sok szekér érkezett, hogy a végén már nem számoltuk a lovakat.
Krisztics strázsamester később azt mondta, hogy a szekerek elé részben parasztlovakat fogott a török.
-    Ez honnan látszik?
-    Hevenyészett a szerszámuk. Másképpen viselkednek, próbálnak, de nem tudnak alkalmazkodni a többi lóhoz. Látszik, hogy nem tartoznak a fogathoz. Mivel pedig elég girhesek, csak parasztlovak lehetnek. Sietni akart a török, és elvett minden lovat, amit talált.

Szinte egyik pillanatról a másikra besötétedett. Sóhajtottam. Most következnek a legnehezebb órák. Hosszú, nagyon hosszú órák. A várakozás órái. Lehet, hogy a török éjfélig sem építi fel azt a hidat.
A szekerek zöme már teljes sötétségben érkezett. Egy ideig a periszkópügyeletesek hiába meresztették szemüket az egyiptomi sötétségbe, mert semmit sem láttak, csak rémlett, hogy lent nagy tömegben mozog az éjszaka.
A török azonban nem dolgozhatott sötétben, ezért hamarosan tömegével gyulladtak fel a fáklyák, és mi is újra láttuk, hogy mi történik. Legalábbis a jó szeműek. Magam néha hiába nézelődtem, inkább arra hagyatkoztam, hogy értelmezem, amit mások látnak.
A periszkópügyeletben egymást váltó fiúk közül kettőnek különösen jó szeme volt. Az ő elmondásukból mindig megértettük, hogyan állnak éppen a dolgok odalent.
A folyó felől csapkodás, kalapálás, csobbanások zaja érkezett felénk. Nyilván elkezdték vízre bocsátani az első pontonokat. Hamarosan fülsiketítő ordítozás zaja szűrődött fel a partról, néhány hang vadul ordítozott, alighanem kiabáltak egymással. Semmit sem értettünk belőle, de hamar rájöttünk: a török parancsnokok most döbbentek rá a hídépítéssel kapcsolatos közvetlen logisztikai problémákra.
- Halljátok! – súgta Krisztics strázsamester. – Halljátok, mennyire idehallatszik a hangos beszéd? Ezért jobb, ha hallgattok! – most már senkinek sem kellett ezt kétszer mondani, a többség ijedt arccal hallgatott.
Félóráig tartott, mire a tohuvabohu elcsöndesedett. Valószínűleg rájöttek a megoldásra, mert kerékzörgés, lóbiztatás hallatszott. Az utóbbit Krisztics tapasztalt, törököt ismerő füle fogta fel.
Meg kellett gyújtanunk a magunkkal hozott faggyúgyertyákat. Ezek ugyan büdösek voltak, de valamit mégiscsak melegítettek, és a füstjüket a török aligha vehette észre. Főleg akkor nem, ha maga is több ezer fáklyát égetett, amelyek füstjét vadul kavarta a feltámadó szél. Nálunk is meglehetősen hideg volt, a török fázhatott.
A strázsamester is beállt a periszkópügyeletesek közé, és újabb fertályóra múlva ő vette észre, hogy a török pontosan oda irányítja a lerakott pontonos szekereket és a fogathoz tartozó lovakat, ahová mi számítottuk.
A lódobogás nálunk is megreszkettette a talajt. Remegett a föld a lábunk alatt.
Megérkezett a tatár sereg.

Folytatása következik.