Most ugranék a történetben, drága Jane.

Ettől kezdve a török Magyarország nyugati részébe vonult, mi meg hol a nyomába szegődtünk, hol hátráltunk előle. Már nemzetközi hadsereg voltunk, velünk a bádeni őrgróf, a württembergi herceg, és ki tudja, hány európai előkelőség – meg egy erős francia alakulat. Együtt szégyelltük magunkat a visszavonulás miatt.

A török fékevesztetten pusztított, naponta láttuk az égő magyar települések lángját. Komor, rossz hangulatban meneteltünk hátrafelé. Egészen a Rába folyóig.

Zrínyi-Újvárat végül nem Montecuccoli, hanem a nagyvezér robbantatta fel. Montecuccoli nem akadályozta benne, ahogy semmi másban sem.

Az viszont nagyon jellemző, hogy az osztrák diplomácia már Zrínyi-Újvár eleste után békeajánlatot tett a töröknek. Ezt nekem Hohenlohe mondta el, aki ki tudja, miféle csatornán keresztül értesült róla.

-          Állítólag Reniger követ azt mondta Köprülü Ahmednek, hogy immár megszűnt a háború oka, békét lehetne kötni.

-          De hát, – feleltem megdöbbenve. – idejött a török ellen harcolni fél Európa! Most jött volna el az ideje, hogy móresre tanítsuk!

Visszavonultunk, aztán újra visszavonultunk, és általában kardcsapás nélkül engedtünk át a töröknek újabb és újabb területeket. Az egyre elbizakodottabbá váló Köprülü Ahmed pedig csak jött utánunk.

Voltaképpen nem tudom, mi is volt a nagyvezír célja. Már a hadjárat közben is törtem ezen a fejem. Vajon valóban elhitte, hogy ekkora lehengerlő fölényben van az Európa minden vidékéről összesereglett gyaur fegyveresekkel szemben? Ha így van, akkor a nagyvezír sokkal ostobább ember annál, amilyennek mutatja magát.

Pedig nem nagyon tudok más magyarázatot. Ha az út közben rá záporozó osztrák békeajánlatok bármelyikét elfogadja, diadalmasan kerülhetett volna ki a háborúból. Reniger követ végig ott volt vele, és nem szűnt meg állandó békeajánlatokkal ostromolni őt a császár nevében.

Azt hiszem, a nagyvezírt csupán a hübrisz vezette. Mert különben mi értelme volt végigvonulnia Magyarországon egészen a nyugati határszélig, Szentgotthárdig? Mit akart elérni? Egyáltalán, elérhetett-e valamit a számára hízelgő békén kívül?

Talán valóban megtévesztette Montecuccoli pipogya hadviselése, az időnkénti pánikszerű visszavonulásunk, hogy kerültünk vele minden komolyabb összecsapást? Ha ettől bizakodott el, nincs mentsége. Emlékezhetett volna rá, hogy Montecuccoli tavaly sem művelt egyebet, és a Csallóközben is csak egyetlen olyan keresztény hadvezér akadt, aki megtámadta a seregéhez tartozó egyik kontingenst: Zrínyi Miklós.

Montecuccoli semmirekellő hadvezetése elég volt hozzá, hogy elhomályosítsa a nagyvezír tisztánlátását? Miért nem mérlegelt minden eseményt? Miért nem vette észre, hogy ahol nem Montecuccoli a hadvezér, a keresztény fegyverek mindig győzelmet aratnak? Nemcsak Zrínyi marsall győzelmeit kellett volna észrevennie, hanem azt is, hogy a másik hadszíntéren, a magyar Felvidéken, ahol nem Montecuccoli parancsnokolt, a francia származású Jean-Louis de Souches tábornok kisded serege sorra foglalja el a török várakat, és egyik vereséget a másik után méri a törökre; néhány látványos ütközetben tönkreverte előbb a váradi, majd az esztergomi pasa túlerőben lévő seregeit.

Miért nem látta ezt a nagyvezír?

Mi lehetett a célja?

A tiszttársaim közül sokan azon a véleményen voltak, hogy megjött a nagyvezír étvágya, és most már egyenesen Bécset akarja megtámadni. Ha így van, ez elmebeteg ötlet, a töröknek erre gondolnia sem szabad. Ha csak egyszer is letáborozna a császári főváros előtt, minden európai uralkodó megértené, hogy a török nem mondott le a kontinens nyugati része felé irányuló további hódító terveiről. Akkor felébredne Európa, és megértené, hogy a török veszély nem múlt el azzal, hogy Magyarország látszólag gyógyíthatatlanul hadszíntérré vált. Akkor összefognának a keresztény uralkodók, a pápai diplomácia venné át az irányítást, a császárt komoly háborúra kényszerítenék, és a törököt visszaszorítanák legalább a Dráván túlra.

A komoly harcot akaró európai seregek előtt a török had nem állna meg. Elismerem lovasaik fürgeségét, a janicsárok szívósságát, a szpáhik lovasrohamainak erejét, a török harcosok egyéni vitézségét; de mindezt mérlegre téve is azt kell mondanom, a mai európai fegyveres erőkkel a török nem mérkőzhet. Sem harcászati, sem hadászati értelemben nem egyenlő ellenfél. Ha a keleti kényelemhez szokott, tunya pasák szembekerülnének a képzett és elszánt európai generálisokkal; a janicsároknak védekezniük kellene az összpontosítva támadó dandárok ellen; a szpáhik arra kényszerülnének, hogy megrohamozzák a tábori tüzérséggel biztosított, tüzelésre készen előrenyomuló gyalogsági vonalakat; vagy a tatárok megpróbálnák megállítani a vértesek, dragonyosok és huszárok tömegrohamát; hamar kiderülne az igazság, és az a töröknek elmondhatatlanul sok vérbe kerülne. Ez előbb vagy utóbb mindenképpen bekövetkezik, a török részéről nagy oktalanság siettetni.

Egy felelősségteljes török hadvezérnek ezeket tudnia kellene.

Tehát nem nagyon értettük, hogy mi a hadjárattal Köprülü Ahmed célja. Igazság szerint azonban azt sem értettük, hogy mi Montecuccoli célja.

Ezen is érdemes elgondolkodni. Az olasz főparancsnok átengedte a töröknek Zrínyi Miklós új várát, aztán ugyanolyan tétlenül várakozott továbbra is. Hogy a török nem kelt át a Mura másik partjára, nem rajta múlott, Hohenlohe tábornokkal mi akadályoztuk meg. Szerencsére az már nem derült ki, hogy veszni hagyta volna-e Montecuccoli Csáktornyát is, ha mondjuk a török valahol nyugatabbra mégis kierőszakolja az átkelést – éppen a Montecuccoli személyes vezetése alatt álló csapatokkal szemben, és ostrom alá veszi Zrínyi gróf családi fészkét.

Ez sem Montecuccoli tábornagyon múlott. A török ugyanis gondolt egyet, és többé nem érdekelte a Muraköz, sem Csáktornya. Inkább Bécs irányába indult.

Azt gondolom, Montecuccoli végig abban reménykedett, hogy a török majd csak elfogadja valamelyik békeajánlatot, és vége lesz a háborúnak. Vajon meddig vonult volna vissza a nagyvezír elől? Ausztriában is ezt művelte volna? Vajon mit tesz, ha nincs ütközet, a török letáborozik a főváros előtt, körülzárja Bécset, és elkezdi ásni a közelítőárkokat?

A törökön azonban erőt vett a hübrisz, és jött, egyre jött, hallatlanul ostoba módon.

Július 26-án a Rába bal partján álltunk, délre, a jobb parton megjelentek a török előőrsei. Tudtuk, hogy közel vagyunk Magyarország legnyugatibb széléhez, ha továbbra is visszavonulunk, osztrák területre jutunk.

Egy nagyjából hatezer lépésnyi kiterjedésű völgyben voltunk, amelyet középen kettészel a Rába. Este török lovasság próbálkozott a partváltással, de tüzérségi és gyalogsági tűzzel megakadályoztuk.

A török nem nyugodott, másnap és harmadnap újra megpróbálkozott az átkeléssel. Mindannyiszor visszavertük. Az elmúlt napokban arrafelé sok eső hullt, a folyó megduzzadt, az utak nehezen voltak járhatók. A török számára, amely nagy tömegű lovassággal rendelkezett, a Rába völgye nem tűnt eszményi harcmezőnek.

Köprülü Ahmed mindenképpen erőltette az átkelést. Hírül vette, hogy a folyó partján valamivel keletebbre, ahol a Lafnitz – más néven Lapics – a Rábába ömlik, a folyó medre olyan keskeny, hogy könnyen és gyorsan át lehet rajta kelni. Ez a hely Szentgotthárdtól nyugatra van.

Köprülü Ahmed oda vonult a seregével, mi pedig a Rába másik oldalán harcra készen követtük. Nekünk volt nehezebb az utunk, mert a folyópart északi oldalán emelkedő magaslatok jóval meredekebbek, és nehezebben járhatók, mint a túloldaliak. A mi oldalunkon a Rába partját végig erdők borították, emiatt a part igen nehezen belátható. Délen is volt erdőség, de nem a part teljes hosszában. Elég viharverten érkeztünk meg, letáboroztunk. Előttünk Magersdorf falu, mögötte a Rába erdős kanyarulata.

A folyó szélessége itt legfeljebb tizenöt lépés, partjai a mi oldalunkon meredekek. Tőlünk nyugatra a folyó a török oldal felé hurkot képez, azon túl van Szentgotthárd. A mi állásainktól valamivel keletebbre a folyó egy ennél sokkal nagyobb hurkot képez Szakonyfalu és Rábatótfalu irányába. Az előttünk elterülő Magersdorf – más néven Nagyfalu – előtt ér a hurok véget. A területen mindenütt gyakori a bozót, és a mocsaras, vizenyős cserje. Az előttünk álló bal part mindenütt magas, de a talaja puha, könnyen ásható.

A leendő csatatér nyugatról Badafalva és Alsószölnök falvaktól húzódik keleti irányban egészen Szentgotthárd széléig. A falvak mind aprók és nyomorúságosak, néhány tucat házból állnak. Tőlünk balra vonultak fel Coligny tábornok parancsnoksága alatt a franciák, és megszállták Szentgotthárd falu bal parti részét. A jobb parton egy palánkkal körülvett kolostor állt, ezt addigra talán elfoglalta a török, bár olyan szemtanúval is beszéltem, aki váltig állította, hogy a barátok néhány vitéz magyarral megvédelmezték, és nem került oszmán kézre.

Mozgásunkat balra a Lapincs némileg akadályozta, mert csak egyetlen rossz híd van rajta, a körmendi úton. Amikor a terepet szemrevételeztük, Hohenlohe altábornagy megjegyezte, hogy a visszavonulási útvonalunk kedvezőtlen, egyedül a Lapincs völgyében, Fürstenfeld felé hagyhatjuk el a terepet. Ez az egész seregre vonatkozott, ha minden kötél szakad, ezen kívül visszavonulási útvonal nincs. Az altábornagy megkérdezte tőlem, tudnék-e valamiféle utat rögtönözni a Lapincs völgyében. Azt feleltem, mindent lehet, ha szorul a kapca, de egy-két napra szükségem van hozzá. A körmendi út áteresztő képessége elég csekély, oda kellene irányítanunk a lovasságot, viszont a gyalogság visszavonulása mindenképpen problematikus lenne.

-          Legalább nem üldözne a török lovasság – felelte rezignáltan. Aztán még hozzátette: – Ha a töröknek kellene visszavonulnia, az se volna sokkal könnyebb Zalaegerszeg felé.

A mai napig nem értem, miért erőltette az átkelést Köprülü Ahmed nagyvezír, miért ugrott fejest ebbe a csatába. Mi oka volt ennek a harmincéves, előkelő török tábornagynak arra, hogy mindent egy lapra tegyen fel?

Úgy vélem, nem lehetett rá különösebb oka, hogy keresse velünk az összecsapást. A győzelemmel sem nyerhetett volna semmit. Miért erőltette az összecsapást, mit akart elérni?

Mert a nagyvezír győzelemre készült, arra számított. A harmincéves Köprülü Ahmed nagyvezír, az oszmán birodalom miniszterelnöke és szerdárja, azaz hadainak főparancsnoka ezen a nyári napon, 1664. augusztus elsején arra számított, hogy legyőz bennünket.

Ha Köprülü Ahmed valóban okos ember, akkor ezen a reggelen talán egy csésze török kávé mellett elgondolkodik, és arra az értelmes belátásra jut, hogy semmi sem sürgős. A dicsőség hajszolása sem sürgős, főleg akkor nem, ha beláthatatlan kockázattal jár. Ennek a népes gyaur seregnek a legyőzése nem hoz új földeket és új országokat a fényességes szultán birodalmához, és bár a főparancsnokuk a jelek szerint az ide-oda vonulgatással szemben a csatát hadi esztétikán kívüli jelenségnek tekinti, és lehetőségeihez mérten kerüli; azért ebben a gyaur seregben túlságosan sok veszedelmes fickó gyűlt ahhoz össze, hogy a fényességes padisah seregét a velük való összecsapásban kockára tegyük.

Ha pedig már idáig eljutott volna a nagyvezír, akkor talán egy nargile pipát is elszív, hiszen egy ilyen hűvös nyári reggelen egy mocsaras völgyben kellemesebb dolog dohányozni, mint az igazhitű lovasságot a gyaur puskák sortüzei elé küldeni. Talán arra is rájön, hogy odahaza Konstantinápolyban engedelmes és kifinomultan csábító háremhölgyek tucatjai várják, és az ő domborulataikkal játszadozni sokkal egészségesebb, mint látni, ahogy az átkozott, kopott ruhás gyaurok véres cafatokká lövik a fényességes szultán legkedvencebb janicsár ezredeinek fényes öltözetű katonáit.

Ha Köprülü Ahmed nyugodtan letáborozik, Montecuccolit ismerve mi is egyhelyben maradunk. Aligha támadjuk meg a nagyvezírt.

Köprülü Ahmednek nem lett volna más dolga, mint hangulatos és kellemes nyári táborozás közben kivárni a megfelelő békeajánlatot. Nem késett volna soká. Ebben a helyzetben Bécs mindent megadott volna neki, a legarcátlanabb követelését is teljesítette volna. Egy ilyen békekötés után Köprülü Ahmed hazaútja ezer mérföldes győzelmi parádé lenne…

Igen, véleményem szerint egy okos ember így cselekedett volna.

Köprülü Ahmed nagyvezír azonban nem tartozik az okos emberek közé.

Győzött a hübrisz.

Köprülü Ahmed azon a szép nyári reggelen úgy döntött, kierőszakolja az átkelést, és haladéktalanul megtámadja a Rába északi oldalán álló keresztény hadsereget, amiből a magyarországi háború legnagyobb csatája fejlődött ki, és a török a végén csúfos vereséget szenvedett.

A Rába bal partján legalább hatvanezer harcra kész katona várakozott. A Montecuccoli tábornagyot farkcsóválva magasztaló, Bécsben kiadott buta fércművek ugyan azt írják, hogy az isteni Montecuccoli harmincezer katona élén vert meg százharmincezer törököt, de ez hazugság. Kétszer annyian voltunk. Véleményem szerint csak a Montecuccoli személyes parancsnoksága alatt álló császári és egyéb csapatok létszáma is legalább harmincezer főt tett ki, de lehet, hogy többet.

A röpiratok maguk is érzik, mennyire elvetik a sulykot, és a csekély létszámot betegségekkel, szökésekkel, sebesülésekkel igyekeznek magyarázgatni. Ez nem helyénvaló, hiszen akkor már ott voltak a seregünkben az erősítésül érkező németek, franciák, piemontiak. Nem tudom, mekkora volt a szökdösés Montecuccoli seregében, de a külföldi, az országot nem ismerő egységekre nem volt jellemző. Senki sem akart idegen, sose látott földön éhen veszni, vagy a mindenütt jelen lévő, irgalmatlan török és tatár portyázók kezébe kerülni.

A török had százharmincezres létszáma is kérdéses. Úgy gondolom, Köprülü Ahmed ekkorra már minden erőt ide vont és ide parancsolt, amit csak Magyarországon be tudott vetni. Segédcsapatokat rendelt magához minden elképzelhető helyről. Még az ázsiai és az egyiptomi segédcsapatokkal is Magyarország területén egyesült. Ezzel együtt a valóban használható katonaság az ő oldalán sem lehetett hatvan-hetvenezernél sokkal több. Hogy ezen kívül milyen számú gyülevész népség alkotta még a török táborát, és ezek pontosan mennyien voltak Szentgotthárdnál, azt talán még a nagyvezír törzskara sem tudta. Akindzsik, tatárok, martalócok, mindenféle szertekószáló, égető, rabló, fosztogató csürhe volt bőségesen, de ezek a török parancsnokság számára inkább tehertételt jelentettek, mint értékes erőtöbbletet. Az is lehetséges, hogy ezek valóban annyira sokan voltak, mint azt mondják és hirdetik. Ha elveszítjük a csatát, ezek erednek a nyomunkba, rabolnak ki, vagdosnak darabokra, vagy kínoznak halálra. De így, hogy a török veszített, a gyülevész söpredék első volt a menekülésben, és ezzel saját hadának támasztott megoldhatatlan nehézségeket. Ha a csata után üldözzük a törököt, ezek közül keveset kapunk el, mert már messze jártak, annál több janicsár és szpáhi kerül a kezünkbe.

Köprülü Ahmed hada tehát népesebb volt a mienknél, de három-négyszeres túlerőről nincs értelme beszélni. A százharmincezres létszám eltúlzottnak tűnik. Megjegyzem: maga Montecuccoli és törzskara augusztus 1-jén reggel napiparancsában maga is hatvanezerre becsülte a szemben álló török had létszámát.

Az ellenségnek sokkal több lovassága volt, ez azonban minőség tekintetében messze elmaradt a mi császári, német és francia lovasezredeink mögött. A gyalogság a mi oldalunkon általában kiváló volt, furcsa módon éppen a német birodalmi ezredek egy része tekinthető a leggyöngébbnek, mert a legénységüket frissen toborozták, és úgy-ahogy képezték ki. Ez nem vonatkozott Hohenlohe altábornagy gyalogságának arra a részére, amely Kanizsától idáig komoly harci tapasztalatokat szerzett, de az újonnan érkezők egy része használhatatlan volt. A császári, és különösen a francia gyalogság viszont kiváló alakulatokból állt. A török gyalogság erejét most is a janicsárok alkották, a többi gyalogos alakulatuk felettébb silánynak bizonyult.

A csatát furcsa közjáték előzte meg. Montecuccoli valamelyik nap értesített bennünket, hogy szándékában áll a sereget a Rába mellől a Mura partjára visszavezetni, hogy a török útját Stíria felé elvágja. Ez nagyon ostobán hangzott, nem úgy tűnt, hogy a török el akarna mozdulni a Rába mellől. Ha vonulni akarna valahová, a legkevésbé Stíriába, inkább Bécs ellen.

Waldeck gróf időközben a megbetegedett Lipót bádeni őrgróf helyett a német birodalmi hadak főparancsnoka lett, így a ranglétrán Montecuccoli után közvetlenül ő következett.

Magam egyébként ekkor már végképp Hohenlohe altábornagy hadtestéhez tartoztam, a derék Waldeck ezt tudomásul vette, és meghagyott engem korábbi elöljárója parancsnoksága alatt. A most érkezett német birodalmi ezredekkel sok baja volt, kénytelen volt hadjárat közben is gyakorlatozást elrendelni, mert egyes zászlóaljak még a fegyverfogásokkal sem voltak tisztában.

Waldeck tábornok azonban Montecuccoli régi haragosa volt már, és nem felejtette el, miképpen viselkedett vele Zrínyi-Újvár ostroma közben a pöffeszkedő főparancsnok. Ott mutatta ki hát az ellenszenvét, ahol csak lehetett.

Amikor Montecuccoli parancsa a Mura partjához való esetleges elvonulásról megérkezett, Waldeck gróf roppant ingerült lett, állítólag a tisztjei előtt ilyen kijelentést tett:

-          Mit képzel ez a göndör fürtű díszmarha?

Montecuccolinak pedig megüzente, hogy vonulhat, ahová csak akar, ő az ellenséggel szemben marad.

A dölyfös főparancsnok erre azt üzente Waldeck grófnak:

- Kötelessége engedelmeskedni!

Waldeck pedig ezt felelte.

-          Önnek pedig kötelessége megütközni az ellenséggel!

Montecuccoli – mint hallottam – azóta sem szűnt meg Waldeck gróf ellen intrikálni. Mindenféle jelentésben, röpiratban és egyéb írásában igyekezett a gróf személyét és tábornoki teljesítményét gyalázni, feketíteni. Már az ősszel hallottam, hogy állítólag egy előkelő osztrák személyiség a háború után kérdőre vonta Waldeck grófot:

-          Ön volt az, aki Montecuccoli tábornagy urat mindenáron csatára akarta kényszeríteni?

-          Igen, én voltam, aki az önök tunya, félénk és alattomos főparancsnokát kötelességének teljesítésére akartam szorítani.

Állítólag a dologból nem lett párbaj, mert az osztrák előkelőség visszakozott.

Derültséget keltett Hohenlohe altábornagy úr törzskarában, amikor Montecuccoli tábori Te Deumot rendelt el a körmendi győzelem tiszteletére.

Körmendnél augusztus 26-ától 27-ig tartott az ütközet. A török megpróbált átkelni, de beleütközött a felvonuló magyar erőkbe, Esterházy herceg, és Nádasdy gróf csapataiba. Ezek a törököt háromszor is visszaverték. Erre újabb nagyszámú török és tatár lovasság özönlött ellenük, de őket is megállították a szívósan küzdő magyarok. Erre a harcra már régóta készülő franciák siettek a harcmezőre, és ők aztán a magyarokkal vállvetve az egész török csoportosítást a Rába vizébe szorították. Coligny tábornok személyesen kitüntette magát, meg is sebesült.

Az ütközet nem volt igazán jelentős, de súlyos csapás volt a török nimbuszára. Ha Köprülü Ahmed elgondolkodik az ütközet tanulságain, aligha kényszeríti ki a sokkal nagyobb szentgotthárdi csatát.

Szóval Montecuccoli Te Deumot rendelt el a győzelem örömére, ami derültséget keltett.

-          Reméli, hogy ez lesz a hadjárat utolsó csatája – mondta lakonikusan Hohenlohe.

-          Ön hogyan vélekedik, altábornagy úr?

-          Ha az ellenség eszére tér, nem kockáztat többet. Ha nem, esetleg lesz néhány olyan kisebb győzelmünk, mint a körmendi. Ha azonban valahol komolyan képes áttörni a folyón, megtáncoltatjuk.

-          Montecuccoli nem fog visszavonulni?

-          Nem teheti. Nézzen a térképre. Nincs hová.

Visszavonulni valóban nem volt hová. A mögöttünk álló terepen lehetetlen volt a sereget szervezetten mozgatni. A vén Cunctator lehetetlen helyzetbe hozta magát. Valószínűleg abban reménykedett, hogy a török esetleg újabb átkelésekkel próbálkozik, de ezeket a körmendihez hasonló módon a mi seregünk meghiúsítja. Így eltelhet akár egy hónap is, a török a végén majd megunja és abbahagyja a háborút.

Montecuccoli persze most már azt állítja, hogy ő eleve döntő harcra, a nagyvezír seregének megsemmisítésére készült, de ezt nem hiszem el neki. Más se. Ha a török úgy dönt, megül a folyó bal partján, és nem erőszakoskodik az átkeléssel, sohanapján se vívtunk volna ütközetet; a mi gyapjas hadvezérünk ugyan nem törekedett semmiféle döntő csatára, veszteg marad az ülepén, és várakozik az idők végezetéig.

Már említettem az imént a folyónak a török felé hajló nagy kanyarulatát. Július harmincegyedikén a török kisebb erőkkel itt is megkísértette az átkelést, de Waldeck gróf lovassága azonnal vissza is szorította.

Hohenlohe altábornagy parancsára lovas kísérettel, más hadmérnökökkel együtt bejártuk a Rába jobb partját, hogy megállapítsuk, hol vannak átkelésre alkalmas helyek. Láttuk, hogy nagy erőkkel egyedül az említett, felé hajló nagy kanyarulatban kísérelheti meg az átkelést a nagyvezír serege. Ugyanezt állította Esterházy herceg is, az ő huszárai kémszemlét tettek a túlsó parton, és azzal a hírrel jöttek meg, hogy a nagy kanyarulat mélységében roppant létszámú török lovasság gyülekezik. Nyelvet is fogtak, aki azt vallotta, hogy a nagy kanyarulattal szemben összpontosuló oszmán lovasság parancsnoka Iszmail budai pasa, IV. Mehmed szultán sógora. Esterházy herceg erről haladéktalanul értesített minket is. Természetesen Montecuccoli is időben megkapta a jelentést, ahogy a miénket is. Harmincegyedikén este már teljesen nyilvánvaló volt, hogy a török hol akar támadni.

Annál jobban meglepődtem harmincegyedikén este, amikor megtudtam, hogy az említett nagy kanyarulattal szemben egyedül Waldeck gróf csapatai állnak. A mi szélső jobbszárnyunk ugyan valamelyest szintén ott helyezkedett el, de azonnal látszott, hogy a legkomolyabb erőpróba Waldeck gróf német birodalmi ezredeire vár. Azokra, amelyek helyenként a fegyverfogásokkal sincsenek tisztában.

Összenéztünk Hohenlohe altábornaggyal.

-          Átmegyek Waldeckhez – mondta a tábornok, aztán egy pillanatra elgondolkodott. – Ha a helyzet úgy hozza, a balszárnyunk felé kell előremozdulnunk. Esetleg meg kell szállnunk Magersdorfot. Erről a franciáknak is tudniuk kell. Előbb Waldeckhez megyek, utána Colignyhoz.

Átadta a parancsnokságot a rangidős tábornoknak, és távozott. Valamikor éjfél után érkezett vissza.

A hadseregünk 234 gyalogos, 133 lovas és 20 dragonyos századból állott. Ehhez jön a magyar csapatok nyolc-tízezres létszáma. A magyarokat a francia hadtesthez osztották be. Az ágyúk pontos számát nem tudom, hiszen a tüzérség volt a hadsereg legnagyobb fogyatékossága és gyengesége. Azaz: a tüzérség hiánya. Mi még mindig csaknem azzal a néhány üteggel rendelkeztünk, amelyet még Kanizsa alól hoztam el, és amelyekkel besoroltam Hohenlohe altábornagy hadtestébe. Ezek mellé Hohenlohe még felszereltetett két újabb üteget. Egyéb tüzérségünk nem volt. Az ostromlövegeket nem tudtuk magunkkal cipelni, azokat a Muraközben hagytuk, Zrínyi gróf emberei helyezték őket biztonságba. Így tehát tüzérséggel ugyan fogyatékosan voltunk ellátva, de legalább valamennyi volt, ráadásul a kezelőszemélyzet már alaposan begyakorolta magát az ágyúk használatában.

Nem így a német birodalmi és a francia hadak. A megállapodás értelmében őket is a császári haditanács látta volna el ágyúkkal és a hozzájuk tartozó lőszerrel, de ez nem történt meg, illetve olyan fogyatékosan, hogy már nem lehetett sem ütegeket, sem hozzájuk tartozó vonatalakulatot szervezni. Egy-két löveget Waldeck gróf is, Coligny tábornok is kerített ugyan magának, de lőszerük hozzá ekkor már egyáltalán nem volt, tehát a hadsereg ezen két hadteste tüzérséggel egyáltalán nem rendelkezett. Ez volt az osztrák katonai adminisztráció egyik legnagyobb hibája ebben a háborúban, és igazán nem rajta múlott, hogy hanyag és tohonya munkája nem vezetett katasztrófához.

A franciák könnyen túltették magukat a problémán, Coligny egyszerűen rándított egyet a vállán:

- Ha nem lesz ágyúnk, elvesszük az ellenségtől, van hozzá puskánk és kardunk!

Könnyen beszélhetett, kiváló, remekül begyakorolt csapatokkal rendelkezett, felszerelésük minden tekintetben mintaszerű volt, és a legjobb császári ezredekét is túlszárnyalta.

De azért ő sem állta meg, hogy ne tegyen itt-ott néhány szarkasztikus megjegyzést. Például ilyeneket:

- Az önök hadvezetése bizonyára nem sokra tartja a császárjuk uralkodói becsületét.

Erre az osztrák tábornokok nem tudtak, vagy nem akartak felelni. Az egyik ugyan párbajra akarta hívni Coligny tábornokot, de Coligny mellett tüstént egy tucat francia tiszt húzta elő a rapírját, hogy előbb vele kell megküzdeni. Mind hírhedt kardvirtuózok voltak, az osztrák tábornok nem győzött bocsánatot kérni, és nyomban visszavonta a kihívást. A többi császári generális meg sem kockáztatta.

Állítólag a franciáknak adott puskalőszer is kritikán aluli volt. Egy francia gyalogsági kapitány azt mondta, olyan gyatra puskalövedékeket kaptak, hogy mindet farigcsálni kell, mert különben nem lehet őket a puskacsőbe illeszteni. A gyalogságuk takarodó előtt azzal foglalatoskodik, hogy méretre vagdossa a lövedékeket, nehogy a csatában kelljen.

A franciák tehát kibírták a tüzérség hiányát, de megpendítették az uralkodói becsület kérdését.

A német birodalmi csapatok esetében merőben más volt a helyzet. Itt a tüzérség hiánya végveszéllyel fenyegetett, hiszen a csapatok kiképzettsége is igen sok kívánnivalót hagyott maga után. Erkölcsi értelemben- az uralkodói becsületet tekintve – még súlyosabb volt a probléma, hiszen Lipót császár a birodalmi rendeknek személyesen ígérte meg, hogy az általuk felállított, és a költségükön a török ellen Magyarországon bevetendő hadsereget soron kívül fogja minden tekintetben megfelelő ágyúparkkal és tüzérségi lőszerrel ellátni. Amely tüzérség és lőszerek költségeit egyébként a német birodalmi rendek készpénzben fizették be a császári kincstárba.

A szentgotthárdi csata hajnalán pedig az a gyalázatos helyzet állt elő, hogy a legveszélyesebb, a török támadásnak leginkább kitett ponton éppen a zömmel tapasztalatlan katonákból álló német birodalmi hadtest állt, amely a császári hadvezetés hibájából egyáltalán nem rendelkezett tüzérséggel.

Természetesen harmincegyedikén este ezen már késő lett volna változtatni, a korábbi napok menetparancsait Montecuccoli adta, neki pontosan tudnia kellett, miféle helyre állítja a Waldeck gróf parancsnoksága alá tartozó hadtestet. Azzal is tisztában kellett lennie, hogy milyen harci értékű csapatok tartoznak Waldeck gróf hadtestébe, és milyen létfontosságú hadiszerekben szenvednek hiányt.

Számomra Montecuccoli eljárása több, mint gyanús; talán azért, mert nem először tapasztaltam tőle hasonló, nehezen észrevehető, de céljaiban nagyon is kiszámítható alattomosságot.

Hohenlohe altábornagy ugyanígy érzett.

-          Ki tudja – jegyezte meg. – hogy Montecuccoli nem tart-e már engem is a haragosának.

-          Ha igen, nagyon vigyáznia kell magára, altábornagy úr – feleltem szarkasztikusan.

-          Éber leszek – felelte mosolyogva. – főleg, hogy látom, mennyire hasonló a két eset. A Muraközben Zrínyi grófot akarta elveszejteni, itt meg Waldeck grófot. Nagyon átlátszó, és ez sem fog sikerülni.

-          Zrínyi gróffal mi baja volt Montecuccolinak? – kérdeztem. – Féltékenykedett, amiért nem őt nevezték ki főparancsnoknak?

-          Természetesen az is. Meg más is. Régebbi keletű haragosa ő Zrínyi grófnak. Amikor Montecuccolit Erdélybe küldték, hogy segítséget vigyen Kemény János fejedelemnek, ritka kétbalkezes hadvezetést produkált. Az egész hadjárat tökéletesen haszontalan volt, sőt kimondottan káros. Semmit el nem ért, de a gyalázatosan rosszul ellátott csapatai nagyjából úgy viselkedtek a magyar lakossággal, mint a tatár. Semmiféle aktivitást nem mutatott, sőt kerül minden értelmes kezdeményezést. Aztán éppen akkor döntött úgy, hogy végleg cserbenhagyja szövetségesét, amikor annak a legnagyobb szüksége lett volna rá. Még haza sem ért, a török már le is győzte, és meg is ölte a fejedelmet. A haditanácsban sokan nehezteltek a hadjárat miatt, szégyenletesnek tartották az eljárását, amiben igazuk is volt. Maga Montecuccoli is érezhette, hogy valami nincs rendben, mert röpiratot jelentetett meg, amelyben teljesen elferdítette a történteket, és minden felelősséget a magyarokra hárított. A magyarok nevében Zrínyi gróf válaszolt. Névtelenül ugyan, de mindenki pontosan tudta, hogy ő az. Keményen a fejére olvasta minden bűnét.

-          Emiatt haragszik Montecuccoli Zrínyi grófra? Hiszen az már évekkel ezelőtt történt?

-          Ne felejtse el, Davis őrnagy, a tehetségtelenség nem felejt. És nem is tud megbocsátani. Soha, fiam. Emlékezzen, mi történt Zrínyi-Újvárral. Most meg mit tervez a kedves jó hadvezérzsenink Waldeck gróf ellen?

-          Altábornagy úr, ugyanaz a szituáció. Vagy nagyon hasonló.

-          És ugyanaz a csökönyös, gonosz és alattomos tehetségtelenség, fiam. Ez az ismertetőjegye. Inkább a saját győzelmét is kockára dobja, de vesszen a haragos.

Augusztus elsején kora hajnalban a hadsereg felállítása a következő volt:

A hadsereg jobbszárnyán, Badafalvára támaszkodva helyezkedett el a császári hadsereg Montecuccoli személyes parancsnoksága alatt. Értékében és feltöltöttségében is az egész szövetséges hadsereg egyik legerősebb kontingense. Állt hetvennégy gyalogosszázadból, hatvanhárom vértes, valamint húsz dragonyosszázadból. Becslésem szerint volt körülbelül hatvan darab tábori ágyúja. Az összes alakulat viszonylag feltöltve, a legtöbbjük harcedzett, régi csapat volt, sokuk a Montecuccoli által olyannyira kedvelt öreg katonákból állt. A gyalogsági századok 150-300, a lovasszázadok 120-140 főből álltak. Természetesen akadhatott közülük olyan is, amely az állománya jelentős részét már elveszítette, de Montecuccoli törzskarára az volt a jellemző, hogy a „leharcolt” minősítést kapott századokat ezreden belül rendszeresen összevonták, és az egyiknek a parancsnokát törzskari szolgálatra rendelték. A századok zömét teljes értékűnek kell tekintenünk.

A császáriaktól balra, pontosan a Rába már többször említett nagy kanyarulatával szemben sorakozott fel Waldeck gróf parancsnoksága alatt a német birodalmi segédhad, amely összesen harmincöt gyalogos és tizennyolc lovasszázadból állt. Ezek közül a gyalogos századok többé-kevésbé fel voltak töltve legénységgel, a lovasszázadok közül azonban egynek a létszáma sem érte el a száz főt. Tüzérséggel – mint fentebb említettem – egyáltalán nem rendelkeztek. Hohenlohe altábornagy a csatát megelőző este azt javasolta Montecuccolinak, hogy a császári ütegek egy részét csoportosítsa át ide, mert itt nincs tüzérség, és ez tűnik a legveszedelmesebb arcvonalszakasznak, de a gőgös főparancsnok ezt az indítványt válaszra sem méltatta.

Persze, ezek után roppant különösnek tűnnek a Montecuccoli röpirataiban és egyéb írásaiban Waldeck gróf ellen hangoztatott vádak.

Waldeck gróf hadtestétől jobbra, Magersdorf mögött, szintén a folyó nagy kanyarulatával, de annak már elkeskenyedő keleti részével szemben álltunk mi, a mainzi érsek által még az előző évben toborzott, zömmel németekből álló segédhad, Hohenlohe altábornagy parancsnoksága alatt. Volt negyvenöt gyalogos és tizenkét lovasszázadunk. A századok zöme nem volt feltöltve, sok alegységnél azonban frissen érkezett németek, illetve önként hozzánk csatlakozott horvátok és magyarok is szolgáltak. Néhány századunk majdnem teljesen magyar hajdúkból, illetve huszárokból állt.

Létszámra mi voltunk a szövetséges hadsereg leggyengébb kontingense, harci tapasztalatok terén azonban kiemelkedtünk a többiek közül. A téli hadjárat óta csaknem egyfolytában harcban álltunk.

Tüzérségünk annyi volt, amennyit fentebb említettem.

A felállás tanúsága szerint a hadsereg centrumának bal oldalát alkottuk, de szervezetileg mégis a balszárnyhoz tartoztunk.

Végül a hadsereg balszárnyán, a Rába egy másik, szintén a török felé dudorodó, de a másiknál lényegesen kisebb kanyarulatával szemben, balszárnyával Szentgotthárd bal parti részére támaszkodva helyezkedett el Coligny tábornok parancsnoksága alatt a francia hadtest. Nyolcvan gyalogos és negyven lovasszázadból állt, csupa kiválóan képzett, elsőrangú fegyverzettel rendelkező katona. Hozzájuk voltak beosztva a magyar erők, Esterházy herceg és Nádasdy gróf főleg lovasságból, valamint néhány ezer hajdúból álló csapatai. Esterházyt és Nádasdyt Montecuccoli a magyar hadak egy részével visszaküldte Körmendhez, hogy ott őrizzék a hidat, a többi magyar a francia főparancsnok alárendeltségében maradt.

Tüzérséggel az Esterházy és Nádasdy csapatai által hozott nyolc-tíz tábori lövegen kívül ugyan ők sem rendelkeztek, de ezzel együtt is azt kell mondanom: ez a balszárny volt az egész szövetséges hadsereg legerősebb kontingense.

Ez a felállás már július harmincadika óta, három napja érvényben volt.

A hatályban lévő napiparancs védelmi harcot irányzott elő. A folyó vonalát védelmi vonalnak kellett tekintenünk, és mindegyik kontingens tartozott az előtte álló folyópartot megvédelmezni. Ha ennek tudatában tekintünk a felállásra, még inkább kitűnik annak aránytalansága, hiszen a Waldeck gróf hadteste előtt álló szakasz sokkal hosszabb a többinél.

A folyóvédelem a hadtudomány régi vitás kérdései közé tartozik, de nem olvastam soha senkinél olyasmit, hogy komoly védelmi vonalnak lenne szabad tekinteni egy olyan folyót, amelynek a szélessége nem több tizenöt-húsz lépésnél, és akár menetből is könnyen átgázolható.

A seregvonat és a málha az arcvonal mögött volt, nem indították el Fürstenfeld felé, ami szerintem helyes intézkedés volt, mert nem köteleztük el magunkat a további visszavonulás mellett.

A felállás egyértelműen a védelmi harc céljait szolgálta, támadásra nem álltunk készen. Az egyes hadtestek az előttük álló partokon előőrsöket tartottak, és alkalmi védműveket emeltek. A legsűrűbb ilyen hálózatot éppen Waldeck gróf hozta létre, körülbelül kétszáz emberét vezényelte a partra. A védművek nem tudták visszaverni a török próbálkozásait, hiszen – fentebb említett okokból – tüzérséggel egyáltalán nem rendelkeztek. Csupán a folyó megfigyelésére szorítkozott a tevékenységük. Waldeck gróf sokat törte a fejét, hogy még mit tehetne. Azt is megfordult a fejében, hogy egész hadtestével a partra nyomul. Ettől azonban nemcsak Montecuccoli nyomatékos ellenparancsa miatt állt el, Hohenlohe tábornok is lebeszélte róla. Akkor a partra szálló török eltaposná, segítséget nem kaphatna, és rés keletkezne miatta az arcvonalban.

Mi azért ennél tovább mentünk: még az éjjel megszálltuk, és védelemre rendeztük be Magersdorfot.  Hohenlohe altábornagy tanácsára a franciák ugyanezt tették Szentgotthárd balparti részével.

Waldeck grófnak Hohenlohe végül azt a tanácsot adta, hogy személyesen és igen sűrűn ellenőrizze az előőrseit, illetve, hogy azokat mélységben is tagolja. Ennek végrehajtását sajnos a gróf elmulasztotta, illetve másnapra halasztotta. Helyette inkább borozgatott, vagy anekdotázgatott egy jót a sátrában. Kétségtelen, hogy Waldeck gróf súlyos hibát követett el, de nem lehet felmenteni Montecuccolit sem, aki úgy állította a legveszélyesebb pozícióba hadserege leggyengébb alakulatát, hogy maga az illető helyet egyszer sem látta. A fővezér utolsó parancsa harmincegyedikén késő este úgy szólt, hogy másnap reggel gyűjtsünk elegendő takarmányt a lovak számára…

Ez volt tehát a helyzet 1664. augusztus elsején, kora hajnalban, a csata kezdete előtt.

A keresztény haddal szemben a török sereg mindig és mindenütt támadásra készül, ahogy most is tette. A török nem szeret a védekezéssel bíbelődni, nem is ért hozzá. Mindig hódításra tör, és amikor már belefogott az egyik hódításba, tüstént elő is készíti az újabbat. Ennek az az ára, hogy az elfoglalt területeket rémségesen kiszipolyozza, tönkreteszi, romlásba dönti.

A török birodalom évszázados sikereinek egyik titka bizonnyal az volt, hogy újra feltalálta az állandó hadsereget, amely a rómaiak korszaka óta megszűnt létezni. Vele szemben a megtámadott országok hadra kelt nemeseket, felfegyverzett parasztokat, meg alkalmilag felfogadott zsoldosokat állítottak csatasorba, és a török ezekkel szemben állandóan fegyverben tartott, hivatásos hadseregével akkor is fölénybe került, ha közben kudarcok érték, vagy ha emezek egyik-másik taktikai eljárásának ellenszerét a mai napig sem találta meg. Például a török hadak közismerten nehezen viselik a páncélos nehézlovasság rohamát, de ez csak akkor derülhet ki, ha valaki képes megfelelő nehézlovasságot toborozni, azt begyakorolni, eljuttatni a csatatérre, és egyéb csapatok támogatásával megfelelő helyen és időben rohamra is tudja küldeni a török ellen. A lengyeleken kívül ez csak ritkán és keveseknek sikerült.

Mára azonban megjelentek a reguláris állandó hadseregek, és ezeknek a hadművészete már meghaladja a törökét. Komoly fejlődés előtt állnak, míg az oszmán hadviselés látszólag megmerevedett, igen keveset fejlődött. Fegyverzete helyenként meghaladta a mienket; több és jobb ágyúja volt, több kovás puskája, helyenként sokkal kiválóbb kézifegyverei, kardjai, lándzsái, de kiképzettségben és taktikában alattunk maradt.

Persze, erről nem mindenki volt meggyőződve a mi seregünknél. Hohenlohe altábornagy és jómagam ezen a véleményen voltunk. Emlékeztem rá, hogy Zrínyi marsall is ugyanezt a nézetet vallja.

A török nem tétlenkedett. Az éjjel tíz-tizenöt ágyút volt össze a kanyarulat mögött, a kanyarulat keleti és nyugati végén sáncokat emelt, oda lövészeket és szintén tüzérséget állított. Éjjel kisebb janicsár osztagokat küldött át a folyón, ezek a mi oldalunkon is sáncokat hánytak, hogy ezek oltalma alatt hajnalban elkezdődhessen az átkelés. Waldeck gróf előőrsei ebből mit sem észleltek.

Iszmail pasa csapatai az éjjel megkezdték az átkelést. Az első lépcsőben körülbelül háromezer szpáhi kelt át a Rábán, de mindegyik hozott maga mögé ültetve egy janicsárt is. A janicsárok előzték a közelben lévő előőrsöket, és hozzáfogtak az átkelés biztosításához. A szpáhik hajnalra harcra sorakoztak fel a folyó partján. Nyomban utánuk a második lépcső is megkezdte az átkelést.

A csata előtt az akindzsik és a tatárok felégették és elpusztították a Rába és Kerka folyók közötti egész területet, tömegesen gyilkolták le, vagy űzték el lakóhelyéről a lakosságot.

Az éjszaka leple alatt a török hidászok építőanyagaikkal együtt szintén megjelentek a folyó kanyarulatában. A török augusztus elsejére eredetileg csupán azt tervezte, hogy minél több alakulatát a Rába bal partjára hozza, és előnyös állásokat foglal egy másnapi, mindent eldöntő csatához. De ha két, egymást oly hosszú ideig kerülgető hadsereg közel kerül egymáshoz, és a feszültség ennyire nagy, az ütközet azonnal elkezdődhet, mihelyt az első pengeváltások megtörténnek.

Így esett Szentgotthárdnál is.

Virradat előtt a török tüzérség lőni kezdte Magersdorfot. Ennek fedezete alatt kezdte meg az átkelést.

Mielött a csatára rátérnék, meg kell jegyeznem, hogy Köprülü Ahmed még pirkadat előtt néhány ezer lovast Stíria felé küldött, részben azért, hogy a szövetséges fővezérletet megtévessze, részben meg azért, hogy a tartományt feldúlja és égesse. Ez kétségtelenül hiba volt, de a nagyvezír aligha gondolja annak.

A döntő harc előtt az erők ilyetén meggyengítése régi szokása a töröknek, amely megszokta, hogy mindig és mindenki ellen létszámfölényben van, és – ahogy fentebb említettem – alig végezte be egyik hódítását, máris a következő felé ácsingózik.

A törökök még virradat előtt pontonhidat rögtönöztek a folyón, és most már igen gyorsan folyt ezen keresztül a csapatok átkelése.

Reggelre már tíz-tizenkétezer török kelt át a Rábán. Az előkészített sáncok felhasználásával állást foglaltak. A mi főparancsnokságunknak erről a hadmozdulatról egyelőre sejtelme sem volt.

Montecuccoli ezért természetesen Waldeck grófot okolja. Egyenesen azt írja, hogy Waldeck gróf őt mindenáron csatára akarta kényszeríteni, azaz Waldeck alattomossága miatt lepte meg őt a török.

Enélkül a meglepetés nélkül Szentgotthárdnál valószínűleg nem kerül sor a döntő ütközetre. Montecuccoli semmire sem vágyott kevésbé, mint döntő csatára. A körmendi ütközethez hasonlóra minden bizonnyal; lehet ünnepelni, Te Deumot énekeltetni, győzelmi jelentést küldeni a császárhoz, ilyesmire igen, valódi nagy csatára soha. Inkább manőver manőver hátán, és adjon Isten száz év háborút csata nélkül.

Augusztus elsején kora reggel kiderült, hogy Montecuccoli mégsem tudja tábornoki és főparancsnoki pályafutását csata nélkül végigszolgálni.

Kétségtelen, hogy éjjel és kora hajnalban a török velünk szemben harcászati előnybe került.

Elsején reggel tehát a töröknek már legalább tízezer embere volt a folyó bal partján. Amikor tüzérségi tűz alá vette Magersdorfot, erről még fogalmunk sem volt. Az természetes, hogy Hohenlohe altábornagy elsősorban Magersdorfra figyelt, hiszen a mi hadtestünk erre a falura támaszkodott. De Montecuccoli is ide figyelt, ide küldött gyors egymásutánban több parancsot is, hogy mire ügyeljünk.

-          Átkelt volna a török a folyón? – kérdezte Hohenlohe a harmadik futártól.

-          Nem tudom, altábornagy úr, de a folyó felől mozgást láttam.

Hohenlohe azonnal felderítésre küldött egy lovasszázadot. Perceken belül visszatértek: felvettek fél tucat menekülőt. Hohenlohe tüstént futárokat küldött, keressék meg Montecuccolit, és jelentsék neki a helyzetet. Waldeck grófhoz is hírnököket menesztett.

Montecuccoli kora reggel magyar huszároktól értesült róla, hogy a török egy nagyobb csapat lovast Stíria felé küldött. Ezt a hadmozdulatot félreértette, azt hitte, hogy a török felfelé keres átkelőhelyet, és oldalba akarja őt kapni. Ezt mindenképpen meg kellett akadályoznia; ezért parancsot adott Johann von Sporck altábornagynak, hogy ezer dragonyossal és néhány század horvát huszárral induljon felfelé a Rába mentén, és akadályozza meg a török átkelését.

A Stíriába menesztett török lovasság már messze járt, azonban Sporck a túloldalon valóban rábukkant egy csapat török lovasra. Ezek talán takarmányt gyűjtöttek, vagy valóban átkelőt kerestek. Az is lehet, hogy ez a manőver is Köprülü Ahmed egyik megtévesztő ötletének részét képezte. Sohasem derült ki, mert Sporck tábornok lovassága – a horvát tisztek unszolására – a folyón át még reggel hat óra előtt megrohamozta, és ripityára verte ezt a török alakulatot. Az ellenséget csaknem az utolsó szálig levágták, és zsákmánnyal megrakodva tértek vissza a táborba. Valóságos tevekaravánt hurcoltak magukkal.

Ezalatt a török a folyó nagy kanyarulatában pallóhidat fektetett a Rábára, és azon megkezdte az átkelést. Hamarosan Jennersdorf (Gyanafalva) községgel szemben is hídveréshez fogtak a törökök, és a hadihíd hihetetlenül gyorsan elkészült.

Waldeck gróf csak reggel nyolc órakor küldött némi erősítést a hátráló, vagy már nem is létező előőrseinek irányába.

A csata kezdetén a török komoly előnybe jutott.

Az ellenség tömeges partváltása reggel kilenc órakor kezdődött a kanyarulat legdélibb, legmélyebb pontjánál. Iszmail budai pasa, a szultán sógora vezette. A lovasság a vízbe gázolva jutott át, hiszen a vízállás ott akkor már olyan alacsony volt, hogy a víz csak a kengyelvasig ért.

Az átkelést a török ütegek folyamatos tüzelése kísérte. Ugyanakkor az oszmán parancsnokság a hidakon megkezdte gyalogságának és tüzérségének az átvitelét is. A bal partra áthozott lövegeket az előkészített sáncokba vitték, és tüzet nyitottak velük Magersdorf irányába. A hidakon átkelő janicsárok és a keletebbre átkelt lovasság már Mehmed pasa alárendeltségébe tartoztak, míg a topcsikat – a török tüzérséget – Kaplán pasa vezérelte.

A török már nagy erőkkel partot ért, elűzte, vagy megsemmisítette az előőrsöket, és a szövetséges főparancsnokság erről még mit sem tudott.

Mi már tudtuk, hogy a török mozgolódik, és Hohenlohe altábornagy a főparancsnok reagálására várt.

Az altábornagy megbetegedett, nemrég vért hányt. Harcálláspontja a környék egy magaslatán volt, ahonnan csaknem a folyópartig lehetett látni. Mellette, egy majorban dolgozott a törzskar.

Hohenlohe tábori ágyon feküdt, és a segédtisztnek ötpercenként fel kellett őt ültetnie, hogy szétnézhessen. A második ilyen szétnézésekor vette észre a janicsárokat és a török lovasság széles arcvonalát.

A következő percben lóhalálában indultak a futárok Montecuccolihoz, Coligny tábornokhoz és Waldeck grófhoz. Hohenlohe felpattant.

- Ezt tüntessék el! – mutatott az ágyra.

Hohenlohe altábornagy legbámulatosabb tulajdonsága volt, hogy a legsúlyosabb betegségből is pillanatokon belül talpra állt, amikor a hadihelyzet ezt kívánta. Többé nyoma sem volt rajta a korábbi rosszullétnek.

-          Azonnal fel kell adnunk Magersdorfot! Ha nem ezt tesszük, bekerítenek bennünket! A lovamat!

A negyedik vagy ötödik parancs nekem szólt:

- Davis őrnagy! Mennyi időre van szüksége, hogy az ágyúkat tüzelőállásba helyezze?

- Már tüzelőállásban vannak, altábornagy úr!

Mutattam az irány, és ő oda rúgtatott. Gyorsan felpattantam kis török paripámra, nehogy lemaradjak.

Hohenlohe elégedetten szemlélte kisded tüzérségemet. A tüzérek az ágyúk körül tanyáztak, a parancsnok érkezésére felpattantak, és kihúzták magukat. Minden tűzmester kezében ott volt az égő kanóc. Egy-egy ágyú kezelésére általában négy emberre volt szükség, létszám feletti emberem összesen öt volt, egész kis csapatom készen állott az ágyúharcra. Lovassági vagy gyalogsági fedezettel nem rendelkeztünk, viszont még előző nap alkalmi sáncot készíttettem az ágyúk számára, ez nyújtott némi védelmet.

A lőszervonatunk ötvenlépésnyire a lövegek mögött állt.

-          Davis őrnagy, vegye tűz alá az ott felvonuló török csapatokat! – a karjával mutatta. – Ha török tüzérség kerül a látókörébe, azt is! Ha visszavonulunk, parancs nélkül húzódjon hátra ön is!

Azonnal tüzet nyitottunk a török lovasság félelmetes tömegeire. Néhány telitalálatot elértünk ugyan, de nem sok esélyünk volt az ellenség megállítására. A következő negyedórában ágyúharcba bonyolódtunk a török tüzérséggel, egy oszmán löveget elnémítottunk, de körülöttünk is hullani kezdtek a lövedékek.

Csapataink ekkor még fegyelmezetten hátráltak. Hamarosan parancsot adtam Karl-nak, a fő tűzmesternek, hogy tüzelőállást változtatunk. Láttam, hogy a tüzérek sajnálják otthagyni a sáncokat, de teljesítik a parancsot. Mennünk kellett.

Néhány száz lépésre az előző állástól, egy kisebb, lapos magaslat hátán álltunk meg. Az ellenségnek egy viszonylag szűk átjárón kell keresztültörnie a bozót és egy horhos között, elég közel volt, de innen a hely eszményi célpont. Néhány lövést leadhatunk, aztán elinalunk biztonságosabb helyre.

-          Kartácsra tölts!

Ekkor csapott be egy török gránát az előző tüzelőállásunkba. A sánc mögé. Pontosan oda, ahol néhány perccel korábban Karl állt.

A katonák keresztet vetettek.

A szpáhik már Waldeck gróf táborához közeledtek, ott pedig csak ekkor doboltak riadót. Ráadásul a beteg Vilmos őrgróf is éppen ekkor jelent meg a birodalmi sereg táborában, és így annak most már éppen két főparancsnoka volt, azaz eggyel több a kelleténél. Waldeck gróf éppen terepszemléről jött vissza, vakmerően megközelítette az ellenséget, és össze is mérte kardját a szpáhikkal.

Vilmos őrgróf és Waldeck gróf kezdetben – nem tudva a másikról – külön-külön kezdtek intézkedni, ami csak fokozta a zavart. Amikor végre találkoztak, Waldeck beszámolt a helyzetről, és az őrgróf lényegében ráhagyta a parancsnokságot.

Waldeck gróf már tudta, mekkora a baj, és azt is, hogy csak rendkívül gyors intézkedésekkel lehet úrrá lenni rajta.

Úgy döntött, hogy a serege sváb és bajor gyalogezredeit Fugger gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt azonnal előreküldi, hogy a támadó ellenséget feltartóztassák. A sebtében harckészültségbe helyezett ezredek pikáikat előreszegezve, széles csatasorban el is indultak, de a katonák ijedt arcait látva maga Waldeck gróf sem bízott a sikerben. Mindazonáltal tüstént futárt menesztett Montecuccolihoz, és gyors segítséget kért tőle.

Ahogy a rettenthetetlenül lovagló Fugger tábornok gyalogsága előrehúzódott, Waldeck gróf tüstént nekiállt, hogy a többi alakulatába lelket verjen, és személyesen harcba vezesse őket.

A második vonalban harcra rendezte a frank és a szász gyalogezredet, a württembergi gyalogságot pedig a harmadik vonalba állította.

Összevonta teljes lovasságát és összes dragonyosát, személyesen akarta őket harcba vezetni. Közben megérkezett kérésére a főparancsnoktól a Nassau- és a Kielmansegg-gyalogezred, illetve a Schmied-lovasezred.

Waldeck ellentámadását az átszegdelt terep nem támogatta. Magersdorftól nyugatra erdős, csalitos, kisebb dombokkal és gödrökkel tarkított a vidék, és a gyalogság emiatt nem tudott egységes támadó falat kialakítani.

Fugger tábornok is látta ezt, de nem szállt inába a bátorsága, katonáit harcra lelkesítette, és elsőre a csodával határos módon valóban megállították, aztán vissza is lökték a török lovasságot.

Az első összecsapást olyan mély hangú, tompa döndülés kísérte, hogy a magaslaton mi is hallottuk. Az oszmán lovasság vadul belerohant az előreszegezett pikák erdejébe – és kudarcot vallott. A gyalogság lassan előrenyomult, a török második támadó kísérlete eleve elhibázott volt, a török visszahúzódott. A janicsárok rohamkísérlete is megtört Fugger muskétásainak tüzében.

A töröknek ez az első meghátrálása még nem volt hadicsel. A lovasság egy lendülettel akart áttörni Fugger ezredein, de a roham a makacs németeken összeomlott. Az újonc katonák ugyancsak derekasan viselték magukat az első összecsapásban.

A rendkívül bátran harcoló Fugger tábornoknak azonban fejébe szállt az első siker. Waldeck gróf közeledő többi alakulatához küldött, előre rendeltette Pleitner ezredes frank gyalogezredét is, és az összes ezredet az első vonalba rendelve széles arcvonalon frontális támadást indított. Gusztáv Adolf módjára három sorba rendezte a gyalogezredeket, hátravitette a lovát, és kivont karddal haladt az első sorban.

Azt gondolom, hogy a bátor generális hibát követett el. Helyesebb lett volna bevárni a mögötte felvonuló csapatokat, és elöljárójával, Waldeck gróffal egyesülve védelmi állást foglalni a síkon.

Mert a török visszavonulás mostantól rendezetten történt, nyilvánvaló hadicsel volt. Ezt Fugger némelyik tisztje is észrevette, szóvá is tették, de a tábornok nem hallgatott rájuk. Fugger azt hitte, maga szétverheti néhány alig kiképzett német gyalogezredével a hatalmas oszmán hadsereget.

A döntést nem az ő szintjén kellett volna meghozni.

A császári hadsereggel szemben a török nem kísérelt meg átkelést, így a Montecuccoli személyes parancsnoksága alatt álló nagy létszámú, tüzérséggel, lőszerrel és minden szükségessel kiválóan ellátott csapatok még mindig tétlenül álltak. Ezen Hohenlohe is, és a francia Coligny tábornok is nagyon csodálkozott.

A török olyan hibát követett el, ami elegendő lett volna, hogy miatta csatát veszítsen, de Montecuccoli képtelen volt kihasználni.

Köprülü Ahmed elfelejtette foglalkoztatni átkelési kísérlete alatt a szövetséges hadsereg jobbszárnyát.

Ez voltaképpen rettenetes hiba volt.

Ha a török hadvezér azt képzelte, hogy a Stíriába vezényelt, vagy a kora hajnalban Sporck altábornagy szeme láttára kalandozó török lovasság mozdulatai elegendők lesznek arra, hogy az ellenség egyik legerősebb csoportosítását a döntő ütközet kezdetén lekössék, gyermeteg módon gondolkodott. Több tízezres hadseregeket vezénylő főparancsnokok szintjén az ilyen súlyos hiba szokatlan, és általában szörnyű büntetést szokott maga után vonni. Hohenlohe altábornagy két-három nappal korábban azt mondta:

-          Köprülü Ahmed verhető hadvezér, már a Muraközben is az volt. Sokat hibázik. Figyeljen, és ön is észre fogja venni.

Most igazat kellett adnom a parancsnokomnak. Fugger tábornok harcát látva az járt a fejemben, hogy a császári seregek valamivel nyugatabbra éppen most kelnek át a Rábán, hogy hamarosan hatalmas csapással oldalba és hátba támadják a gyanútlan, a centrumban egyre nagyobb erőkkel harcba bocsátkozó ellenséget…

Nagy Sándor annak idején minden ütközetét azzal nyerte meg, hogy erős jobbszárnyával oldalba, és hátba támadta ellenségének centrumát. Neki azonban ahhoz előbb szét kellett zúznia az ellenség balszárnyát. Montecuccoli tábornagynak sokkal könnyebb dolga lett volna, mert a kelekótya török hadvezetés maga kínálta fel számára egy megsemmisítő oldaltámadás lehetőségét, nemcsak a passzivitásával, hanem azzal is, hogy hebehurgyán választotta meg a csatateret.

Kora hajnalban Sporck altábornagynak a folyón keresztül intézett gyilkos lovasrohama nyilvánvalóvá tette az osztrák hadvezetés számára, hogy tőle nyugatra mennyire könnyen át lehet kelni a Rábán, és hogy ott a töröknek semmiféle biztosító alakulata nincs.

Montecuccolinak a török átkelés első híreire az ő oldalán igen könnyen járható Rábán keresztül nagy erővel oldalba és hátba kellett volna támadnia a törököt, ami kétségtelenül szétzúzta volna Köprülü Ahmed seregét.

Nagy Sándor ezt tette volna. Habozás nélkül.

Montecuccoli tábornagy nem tartozik a Nagy Sándorhoz hasonló hadvezérek kategóriájába. Még a saruját sem köthetné meg a nagy makedónnak.

Azt hiszem, őkelme kitűnő hadseregszervező lehetne, amolyan irodában működő hadtudós¸ ha lenne kellő önismerete, nem irigykedne másokra, nem intrikálna ellenük, és elfogadná, hogy a hadjáratok vezetésére alkalmatlan, mert nem képes határozott döntésre jutni. Voltaképpen ezért annyira büszke manőverezési tudományára, mert mindannyiszor sikerült eltáncolnia az ütközet útjából, mint vívónak a mérgezett tőr hegye elől.

Most azonban a nagy manőverező nem hajtotta végre pályafutása legragyogóbb és legfontosabb manőverét; amelyet egyébként a közepes tudású hadvezérek zöme azonnal végrehajtott volna.

A bátor Fugger tábornok tehát gyalogezredeivel merész, frontális támadásra indult a török ellen. Jobbszárnya felől csatlakoztak hozzá a Montecuccoli által küldött császári Nassau- és Kielemansegg gyalogezredek, szélső jobbszárnyán pedig elővágtatott kivont karddal, kieresztett lobogóval a Schmied-vértesezred. Ez még tovább növelte Fugger önbizalmát, pikásai bőszen előreszegezték hosszú nyársaikat, muskétásai menet közben töltötték meg a fegyverüket.

Fugger arcvonala magabiztosan, férfiasan nyomult előre az egy tömbben, fegyelmezetten hátráló törökök felé.

Ezt látva már rosszat sejtettem. Mit tehetnék? Az ágyúim sem hordanak addig.

Ekkor már a mi ezredeink is előre indultak. Hohenlohe altábornagy úgy döntött, előretolja a csapatok egy részét, és visszafoglalja Magersdorfot a janicsároktól. Így akarta támogatni Fugger tábornok és Waldeck gróf akcióját a centrumban.

Magam is előre akartam vinni a lövegeket, de a tábornok megállított.

-          Oda fel! – mutatott egy kis magaslat felé. – Ott foglaljon tüzelőállást!

Engedelmeskedtem. A kis domb kiváló tüzérségi állásnak tűnt, amennyiben nem folytatjuk a folyópartig az előnyomulást. Be lehetett lőni a síkot és a bozótot csaknem a folyóig, de ha tovább kergetjük az oszmánt, a tüzérségem kimarad a csatából.

Egy perccel később Hohenlohe is fellovagolt hozzánk. Együtt néztük Fugger tábornok frontális támadását.

Hohenlohe megcsóválta a fejét.

-          A török rendezetten hátrál – ennyit mondott, egy percig gondolkodott, aztán hozzám fordult: – Davis őrnagy, azonnal vigye innen az ágyúkat oda – mutatta a kezével. – a facsoport fedezékébe, a bozót mögé!

Nem értettem a parancsot, de teljesítettem. Jó kétszáz lépéssel ugyan előrébb jutottunk, de nélkülöznünk kellett a magaslat nyújtotta előnyöket. Kényelmesebb állás volt, nem tűzött a nap annyira, mint az előző helyen. A facsoport fedezékében az ellenség számára láthatatlanok voltunk.

De hová állítsam az ágyúkat?

Sok lehetőség nem kínálkozott, teljesen szokatlan módon a bokrok réseibe tettük a vesszőkasokat, és a bozót résein bújtattuk keresztül az ágyúcsöveket. Mire fogunk így lőni? Előbújtam a bozótból, hogy megszemléljem a helyet.

Akkor értettem meg.

Előttem jókora, itt-ott csenevész bokrokkal borított, hepehupás síkság. Ha itt felvonul a török lovasság, a bozótból remekül lehet majd oldalazni őket! Hohenlohe tábornok arra számít, hogy itt török lovasság fog majd felbukkanni…

Hohenlohe perceken belül ott volt.

-          Hová tette az ágyúit, őrnagy úr?

Megmutattam neki, mire szélesen elmosolyodott.

-          Látom, megértette! – biztatóan megszorította a karomat, lóra pattant, és ellovagolt.

Kijöttem a bozótból, és figyeltem a csapataink mozdulatait.

Hohenlohe leállította az előnyomulást, és most éppen átszervezte a csapatok felállítását. Csodálkozva vettem észre, hogy a csapatokat harclépcsőbe fejleszti a jobbszárny irányába. Annyira lenyűgöző volt a begyakorlott alakulatok mozgását figyelni, hogy néhány pillanatra bele is feledkeztem.

Megértettem, hogy támadni fogunk, de nem egyenesen előre, hanem kissé oldalazva, hogy Magersdorfot majd balról magunk mögött hagyjuk. Mintha csak át akarnánk venni az arcvonalban valakinek a helyét. De ki érkezik a mi helyünkre?

Lovas állt meg mellettem, és leszállt a nyeregből. Guitry márki volt, a francia hadtest hozzánk beosztott összekötő tisztje. Láthatóan Hohenlohe altábornagy hívatta.

-          Altábornagy úr!

Hohenlohe máris ott volt.

-          Üdvözlöm, kedves márki! Kérem, azonnal keresse fel Coligny tábornok urat, és nyomatékosan közölje vele: érvénybe lépett az, amiről tegnap este beszélgetünk. Várom őt a harcálláspontom félórán belül!

-          Parancsára, altábornagy úr!

A márki tisztelgett, és elvágtatott.

Hogy mit beszéltek előző este, arról véletlenül tudtam. Waldstein százados, Hohenlohe segédtisztje jó cimborám volt, hajnalban megkínáltam valami jóféle magyar pálinkával, amit olyan magyar hajdúktól kaptam, akik már Kanizsa alatt is harcoltak, és felismertek. Waldstein elmondta, hogy XIV. Lajos francia király egy írásbeli paranccsal Hohenlohe altábornagy alá rendelte Coligny tábornokot és francia csapatait. Megértettem, hogy Hohenlohe most érvényt szerez ennek a parancsnak.

Körülbelül ekkor történt a centrumban a katasztrófa.

A vakmerő Fugger tábornok arcvonala továbbra is pikát és muskétát szegezve nyomult az ellenség felé, de közben a hepehupás terepen az arcvonal magától kezdett szétszakadozni. Fugger talán már maga is arra az elhatározásra jutott, hogy meg kellene állítani az előnyomulást, rendeznie kellene a csapatokat, de látván, hogy a balszárnyához csatlakozott császári gyalogezredek ugyanúgy nyomulnak előre, nem akarta ezeket maga elé engedni, hogy elszigetelje, és támadásnak tegye ki őket. Ráadásul a támadó vonal szélső jobbszárnyán ügető vértesek amúgy is kezdtek a gyalogságon túlhaladni.

Fuggernek talán mégis meg kellett volna próbálnia. Ez lett volna az utolsó lehetősége, hogy befolyásolja az események menetét.

Fugger támadását figyelve kissé túlmentem a bozóton, és – nem szégyellve magam – felkapaszkodtam egy fa háromlábnyi magas elágazásába.

Onnan vettem észre az ágyúkat. Meg a tüzelésre kész, puskát tartó janicsárok sorait. Az ágyúk ferdeszögben, a birodalmi gyalogság balszárnya felől álltak, mögöttük janicsárok végtelen sora puskával. Az első sor a tüzérség vonalában fekszik, a másik mögötte guggol, a harmadik áll. Mind lövésre készen. A németek már lőtávolon belül vannak, de a ravasz török parancsnok még kivár, hadd jöjjenek közelebb.

Hogyan lehetne figyelmeztetni Fuggert?

Süssek el egy ágyút?

Azzal csak elárulnám a lövegek helyét az ellenségnek, hiszen számomra azok a török állások messze lőtávolon kívül vannak.

A fogamat csattogtattam tehetetlen dühömben.

Amikor leugrottam a fáról, eldördültek a török ágyúk. Aztán puskaropogást hallottam. A harmadik lépésnél reszketni kezdett a lábam alatt a talaj. Valahol a közelben hatalmas lovastömeg lendült támadásba.

Oda se akartam nézni…

A janicsárok pokoli golyózáport zúdítottak a nyomorult birodalmi ezredekre, amit a török tüzérség kartácstüze kísért. Egész sorok dőltek el, a rend azonnal felborult. A következő pillanatban az addig előttük hátráló török sorok megfordultak, és iszonyú üvöltéssel támadtak rájuk. Még ez sem volt elég. Vad robajjal zúdult az oldalukba a török lovasság.

Az élen haladó Fugger tábornokot számos lövedék találta el, azonnal meghalt. A következő pillanatban a parancsnokságot átvenni akaró Pleitner ezredes is holtan csuklott össze. Az ezredek tisztikarának tagjai is sorra elestek, akadt zászlóalj, amelyik már a török támadás első pillanataiban tiszt nélkül maradt.

Az élen haladó ezredek túlélői páni félelemben, fegyvereiket elhajigálva próbáltak menekülni. A török lovasság hátulról vadul kaszabolta őket. Egy-egy kis csoport itt is, ott is próbálta megvetni a lábát, de sikertelenül. A töltetlen muskéta túl nehéz volt a védekezéshez, a pika pedig a közel férkőzött török lovasok ellen túl hosszú. Elhajigálták a használhatatlan fegyvereket, kardot rántottak, vagy futásban kerestek menedéket.

A menekülők rázúdultak a mögöttük felvonuló ezredekre, amelyek nem tudtak tőlük tüzet nyitni, de a pikákkal sem akarták agyonszúrni őket, és a futók nyomában a török most a második vonalat is lerohanhatta.

Irtózatos pánik támadt, a második csatarend jószerivel harcba sem bocsátkozott, hanem máris menekült.

Nem jártak jobban a birodalmi hadak jobbszárnyán felvonuló császári csapatok sem. A szpáhik nagyerejű támadása és a váratlanul felbukkanó janicsár századok oldalazó tüze percek alatt szétverte a korábban kissé előrerúgtató Schmied-vértesezredet. Schmied ezredes több golyótól találva lefordult a lóról, ezrede apró, kétségbeesetten viaskodó csoportokra szakadt szét, a tisztek zöme elesett. Az ezred túlélői menekültek.

A Kielemansegg-gyalogezred még időben hátrálni kezdett, a rátámadó törököt sortüzekkel fogadta, lassan visszavonult, közben állományának jelentős része elesett, a maradék tapasztalt katonákhoz híven összetartott.

A Nassau-gyalogezred húzta a legrövidebbet. Ennek mindkét oldalán rés keletkezett, és az ellenség három oldalról is lerohanhatta. A tisztek megpróbáltak valamiféle körkörös védelmet szervezni, de erre már nem volt idő. Néhány percnyi kemény harc után Nassau ezredes elesett, egységét a török roham részekre szaggatta, és teljesen megsemmisítette.

Válságos pillanat volt.

A krízis közepén kürtök harsantak, és vágtában jelent meg Waldeck gróf a birodalmi hadsereg lovasságának élén. Gyönyörű, látványos, festményekre kívánkozó jelenet volt. Elöl a daliás, villogó páncélú, nyílt sisakot és azon hatalmas tollforgót viselő Georg Friedrich von Waldeck gróf, mint valami germán hadisten, mögötte a kivont karddal lovagló vértesek sorai.

Gyönyörű látvány volt, de csak egy pillanatra.

A Waldeck grófot követő lovasszázadok jó fele a csatateret, a pokoli öldöklést meglátva visszahőkölt, egymásra torlódott, a levegőt megreszkettette a visszafogott, sok helyütt ágaskodó harci paripák nyihogása. Néhány lovast saját bajtársainak ágaskodó csataménje rúgott ki a nyeregből, ezek a lovak patái alá zuhantak.

A következő pillanatban török gránátok csapódtak be közéjük, néhányan elestek, vér fröccsent, sok ló megbokrosodott.

A birodalmi lovasság zöme erre megfordult, és vad vágtában menekült a csatamezőről.

Waldeck gróf mögött talán ötszázadnyi lovas maradt.

Csepp volt a tengerben.

Megütköztek a török lovasság tömegeivel, összekeveredtek egymással, vadul csapkodtak a pallosaikkal, sebeket kaptak és adtak, a legderekabbak továbbra is a gróf mögött maradtak, majd valami ötvenen körülvették, hogy kimentsék a reménytelen harc forgatagából. A lovasság többi része elszakadt a vezérétől, felbomló svadronjaik nyugat felé sodródtak az apokaliptikus kavargásban.

A part tarkállott a színes öltözetektől, turbánoktól, kaftánoktól, sisakoktól, janicsárköpenyektől. A folyó vizét ellepte a török, amely hatalmas tömegekben özönlött a Rába bal partjára.

A mezőt halottak és jajgató sebesültek borították, török győzelmi üvöltések hallatszottak, vad hangon bőgtek itt is, ott is a dervisek. Hozzánk is elhallatszott némelyik erős hangú török parancsnok tértölelő parancsa:

- Ileri! Ileri! Előre! Előre!

A fák között, árnyékban álltam, de folyt a víz a hátamon. Ideje volt felkészülni a harcra, azonnal feltűnik a török az előttünk elterülő síkon. A menekülő németek már százszámra jöttek.

- Ágyúkhoz, tüzérek!

Az emberek felkészültek. A tűzmesterek az égő kanócot szorongatták.

A nap magasra hágott, és rosszallóan reszketett az égbolt tetején, mint aki nem érti, miért is öldöklik egymást itt az aprócska Rába nevű folyó partján az emberek. A napfényben szikrázott a temérdek páncél, fegyver. Lószerszám, sisak, pajzs.

A lőporfüst már nem tudott felszállni a levegőbe, hanem valami vibráló, szürke ködszőnyegként gomolygott a csatamező felett, mintha a holtak lelkeit akarná az égi bíró elé szállítani.

A csata első része vitathatatlanul eldőlt, és fényes győzelmet hozott az iszlám fegyvereinek. A győztes, Iszmail pasa véres kardját a lovászának nyújtotta, aki gondosan megtörölgette és tisztogatta az aranyozott markolatú, nemes bagdadi acélból készült, meseszép formájú fegyvert.

(A csata után Hohenlohe altábornagy megmutatta nekem ezt a szablyát.)

Iszmail pasa némi frissítőt vett magához, majd parancsokat osztogatott, harcra rendezte a frissen átkelő csapatokat. Igyekezett kifejleszteni a sikert.

Iszmail pasa sokkal jobb hadvezér volt, mint Köprülü vagy Montecuccoli. Tudta, hogy a támadás kockázatos, ki is fejtette véleményét a divánban a csata előtt. Ha a hitetlenek az átkelés közben nyugaton átkelnek a Rába nevű folyón, és gyalázatosságukban arra ragadtatják magukat, hogy oldalba támadják a fényességes szultán seregét, minden elvész.

Köprülü Ahmed ráérősen iszogatott a sörbetből, közben a válaszon gondolkodott. Végül azt felelte; mindenki tudja, hogy a hitetlenek ostobák és gyávák, azon kívül még lassúak és körülményesek is, ilyesféle bátor manőver nem szokott az eszükbe jutni. A két megátalkodott, gonosz hitetlen, akiktől ilyesmi kitelne, nincs a harcmezőn. Az átkozott, békazabáló frank Souches messze északon garázdálkodik, amíg karóba nem húzatjuk, a még nála is gonoszabb, pokolra való Zerinoglu pedig a Bécs nevű lepratelepen könyörög fityegő ajkú, féleszű német királyának egy parancsnoki beosztásért, vagy Csáktornya nevű koszfészkében duzzog odahaza. Ez a Montekukus nevű, itt parancsnokló főhitetlen a herélt egyiptomi rabszolgáknál is gyávább, és annyi esze sincs, mint egy másfél éves anatóliai birkának. Ne aggódjon Iszmail pasa, ezek nem fogják az igazhitűek hadát az átkelés közben oldalba támadni.

Iszmail pasa akkor nem akart ellentmondani a nagyvezír őkegyelmességének, ennek az apja rücskös hátsó fertályából előbújt, felfuvalkodott, tejfelesszájú kutyának, mert nem akarta, hogy Köprülü Ahmed törzskara, a sok ferde erkölcsű, alamuszi drinápolyi meg konstantinápolyi patkány gyávának gondolja. Inkább úgy döntött, pontról pontra teljesíti a rábízott feladatokat, úgy, ahogy ezt a nagyvezír elrendelte.

A csata után önkritikusan megállapította, hogy tévedett, a fiatalabb nagyvezírnek volt igaza; a koszos hitetlenek vezéreinek szikkadt, ronda koponyájában annyi agyvelő sincs, amennyi egy gyöngytyúkot arra sarkall, hogy fedél alá szaladjon, amikor esik az eső.

Ha a hitetlenek most próbálkoznának meg azzal a támadással, ami néhány órája még bajt hozhatott volna, már csak a saját haláltusájukat rövidítenék vele, mert maguk tépnék darabokra a saját hadukat.

A folyó körül tolongó, és a már harcba siető roppant igazhitű tömegek felett egy most földbe ásott, sudár árbocon vígan lengedezett a Próféta zöld zászlaja.

A keresztény sereg arcvonalának közepén legalább kétezer lépésnyi széles, roppant rés tátongott, ide özönlöttek szakadatlanul az újabb török csapatok.

Még csak sietni sem kellett, hiszen az ellenség már halálos sebet kapott. Pihenjetek meg egy kicsit, vitéz iszlám harcosok, vegyetek magatokhoz némi frissítőt, egyetek egy kis piláfot, hogy utána újult erővel kaszabolhassátok az alávaló hitetleneket.

Elérkezett gróf Wolfgang Julius von Hohenlohe altábornagy csillagórája. Ő volt a harmadik olyan megátalkodott, gonosz hitetlen, aki képes volt pozdorjává verni a fényességes padisah világot kirabolni vágyó seregét.

Iszmail pasa őkegyelmessége róla valamiért elfeledkezett.

Keményen megfizetett érte.

Fél tizenegy volt. A középen rohamozó szpáhik elérték a birodalmi sereg málhavonatát, levágták, vagy elkergették az őrséget, és tüstént fosztogatni kezdtek.

Iszmail pasának nem voltak friss alakulatai, és a győzteseknek rövid pihenőt engedélyezett. A szövetséges csapatok parancsnoksága ezzel némi időhöz jutott.

Mi is érzékeltük, hogy szünetel a harc, a tüzéreknek pihenőt engedélyeztem, az emberek leheveredtek az ágyúk mellé, és fogyasztottak némi elemózsiát. Magam is jóllaktam, de néha felálltam, kimentem a bozót elé, és szétnéztem. Egyelőre hallgattak az ágyúk.

Amikor elkötöttem alkalmi ebédemet, átadtam a parancsnokságot egy hadnagynak, és Hohenlohe altábornagy keresésére indultam. Csaknem a legelső vonalig kellett előrelovagolnom, hogy megtaláljam. A tábornok egy fűzfa alatt, lóháton ülve tanácskozott néhány tiszttel. Vele volt a sápadt, vérrel borított páncélú Waldeck gróf is. Utóbbinak kedvesen odaintettem, nagyon örültem, hogy életben látom. A gróf fáradtan visszaintett.

-          Á, Davis őrnagy! – szólított meg az altábornagy. – Jó, hogy jön! Ellentámadást indítunk.

-          A főparancsnok? – kérdeztem.

Hohenlohe vállat vont.

-          Elsőre visszavonulást javasolt. Amikor megértette, hogy az kivitelezhetetlen, ígért néhány ezredet. Ha szerencsénk van, csakhamar meg is érkeznek.

A következő pillanatban egy vértes kapitány állt meg mellettünk, és jelentette az altábornagynak, hogy néhány vértesszázaddal és a velünk harcoló magyar huszárokkal elzavarta a málhát fosztogató szpáhikat.

- Harmincötöt levágtunk, a többi menekülésre fogta, altábornagy úr!

- Saját veszteség?

- Nincs altábornagy úr!

- Gratulálok, kapitány! Nagyon jó előjel!

Az volt. Nagyon jó előjel. Kis győzelem, de győzelem. Az első a folyóparton vívott nagy csata óta. Az arcok kisimultak, elhangzott végre néhány tréfa.

Bízni kezdtünk újra a győzelemben.

Közben Waldeck gróf tisztjei összegyűjtöttek a szétvert birodalmi ezredekből annyi katonát, amennyit csak lehetett. Az öreg Bádeni Vilmos betegsége dacára nyeregbe pattant, és készen állt a harcra.

A mi ezredeink lassan felvonultak, igyekeztek eltorlaszolni a rést, amit a birodalmi csapatok veresége nyitott az arcvonalban. Hohenlohe már azóta készült a török támadás megállítására, hogy látta Waldeck gróf vereségét, de a töröktől kapott némi időt felállításának módosítására, és ezzel élni is tudott.

Láttam a téli hadjárat óta sok harcot látott zászlóaljainkat felvonulni, elnéztem a katonák elszánt, viharvert arcait, a sok komor, de bizakodó tekintetet. Éreztem: most fordul a kocka. Siettem vissza az ágyúimhoz. Mire visszaértem, a legénység harcra készen állt az ágyúk mellett. Derék fiúk! Most jön a java!

Gyalogságunk lassan, tömör sorokban indult előre. A lovasságunkat a lépcsőzött szárnyak mögött, félig-meddig azok takarásában helyezte el Hohenlohe altábornagy.

Mindössze hatezer katonánk volt¸ most ennyinek kellett megállítania Iszmail pasa támadását.

Amikor feltűnt a síkon, nekünk félig oldalt az ordítva rohamozó török lovasság, kivártam. Két ágyú irányzékán helyesbítettem. Láttam, hogy velünk csaknem egyvonalban felemelik fegyvereiket a muskétásaink. Pikásaink hosszú szálfegyverei a földbe szúrva meredeztek előre. Valamennyit a lovasságból is láttam, a gyalogosok sorai mögött várakoztak nyeregben, kivont karddal.

Felemeltem a kezem.

A török egyre közeledett. Akindzsik voltak lobogó sárga köpönyegben, turbánban, zöld vagy vörös bugyogóban. Láttam a baljukon a kis kerek pajzsokat, előreszegezett, zászlós dárdáikat. Némelyik íjat feszített lovaglás közben, mások jellegzetesen ívelt szablyáikat rázták. Akadt, amelyik jatagánt szorongatott a fogai között.

Jöttek, mint a szél, ordítva, zúgva, nagy lendülettel.

Most értek az ágyúink vonalába.

Felemelt kezem lehanyatlott. Az ágyúk eldördültek.

A kartács véresen mart bele a lovasok kiáltozó és hadonászó soraiba, vér fröccsent, füst kavargott, testrészek, húscafatok repültek a levegőben, dőltek a lovak, akár a tekebábuk. Nem tudták, nem is nézték, honnan hullt a szemük közé a gyorsan száguldó, embert-lovat cafatokra tépő halál, csak hullottak lovastul. De nem támadt igazi zavar. Hátulról nyomakodtak elő az új sorok, újabb turbánok, újabb sáfrányszínű köpönyegek, pajzsok, szablyák, előreszegezett dárdák.

- Kartácsra tölts!

Tették a dolgukat vezényszó nélkül is.

Ekkor a muskéták sortüze is felropogott, nyomában a támadók első sora szinte elsüllyedt. Sebesült lovak, sikoltozó emberek, lovuk alatt tört combbal vergődő akindzsik. Némelyik holtában is szablyát szorongatott a kezében.

Újabb sortűz, ez most a lovasság felől. Ez nem okozott sok veszteséget, de zavart annál többet. Egy magas, sárga turbánt viselő aga éppen a megtorpanó lovasság rendbe szedésével foglalatoskodott, amikor golyótól találva bukott le a lóról. Az akindzsik arcán zavar, félelem, rettenet, düh váltakozott.

A muskétások első sorának kezében már a hátulról nyújtott töltött fegyver. Az utolsó sor tölt, az első tüzel. Hohenlohe állandóan gyakoroltatta, hogy szaporán menjen.

A sortűz újra beletép a határozatlanul toporgó lovasságba. Most halomra hull a török. Megy a kilőtt muskéta hátra, jön a töltött előre.

Mély, kongó hang, aztán sok pergő-recsegő. Gyalogsági dobok. Valóságos crescendo.

Támadásra indul a gyalogságunk, a pikák előre szegeződnek. A második lépésnél újabb sortűz söpör a török gyérülő sorai közé. Sok halott, valóságos hullahegyek. De az életben maradtak java már menekült.

A maradékot felnyársalták a hosszú pikák.

A mi gyalogságunk azonban hirtelen megállt. A pikákat ismét a földbe szúrták, a muskéták felemelkedtek. Megértettem, hogy újabb lovasroham közeledik.

Az ágyúink tüzelésre készen várakoztak. A lábam alatt megreszketett a föld. Sokan vannak. Mellettem egy tüzér idegesen markolta a töltővesszőt. A tűzmester – vén katona Szászországból – rezzenéstelen tekintettel állt az ágyú mellett.

Megpillantottam a lovasságot. Elsőre az imént látott akindzsik egy többé-kevésbé összeszedett csapata tűnt a szemembe, de a többséget most nem ők alkották.

Szpáhik!

Ők verték szét a birodalmi hadat. Sodronypáncélt viselő lovasok sűrű tömege. Előreszegezett kopjákkal jöttek, sisakjaikon újra meg újra felszikrázott a napfény. Nem ordítoznak úgy, mint az akindzsik, de a rohamuk sokkal félelmetesebb.

Gyorsan az ágyúcsövek elé értek.

-          Tűz!

A sortűz aratott, hullott a török most is.

- Töltsetek újra, szaporán!

A gyalogságot vezérlő ezredes megvárta az ágyútűz hatását, és csak most lövetett közéjük. Ordítozó sebesültek, halottak tömege, vér most már mindenütt. Boszorkányos gyorsasággal járnak a töltött puskák kézről kézre.

A lövészek kezében újabb töltött muskéta. Ismét belevágott a sortűz a szpáhik tömegébe. Már érződtek a zavar jelei, ennyiszer nem szokott rájuk lőni az ellenség. Már csak húszlépésnyire voltak a gyalogságtól. A következő pillanatban őrjöngő bosszúvággyal eshetnek a hitetlenekre…

Újabb töltött muskéta, ismét sortűz dördült. Néhány török egyenesen a pikák hegyére zuhant a nyeregből. Reszketett a levegő a fájdalomsikolyoktól. Ismét sortűz, most a lovasság felől.

-          Őrnagy úr, minden ágyú tüzelésre kész!

-          Köszönöm, fiúk, gratulálok! – sohasem töltöttek még ilyen gyorsan. Remek legénység. Nagy levegőt vettem. – Cél az ellenséges lovasság! – semmit sem kellett helyesbíteni az irányzékokon. – Tűz!

Most aratott az ágyútüzünk. A szpáhikat oldalról kapta el, és végigsöpört az első két sorukon, mint valami képtelen páncélos óriás vaskesztyűbe bújtatott ökle.

Most megtorpant a szpáhik rohama, sorra dőltek a lovak, egymásra zuhantak a láncinges katonák.

Kürtök rivalltak jobbról; Hohenlohe lovasságot küldött a szpáhik ellen.

-          Szaporán töltsetek! – kiáltottam, és feszülten figyeltem a csatát.

A vértesek első sorai szinte letaposták jobbról a szpáhikat. A török lovasság első sorait az ágyú- és puskatűz amúgy is megingatta, nem bírták megállítani a vad lendülettel támadó német kürasszírokat. A vértesek félre is sodorták a szpáhik kontingensének elejét, ami számomra azt jelentette, hogy mostantól nem tüzelhetek.

Puskaropogás hallatszott. Megértettem: Hohenlohe altábornagy a lovasság és a gyalogság együttműködésével akarja szétverni a török támadó ékét. Akkor pedig a tüzérség sem hiányozhat. Hová vigyem innen az ágyúkat, ahol hasznosabbak lesznek?

Vén őrmesterem megrángatta a zubbonyom ujját.

-          Őrnagy úr! Nézze!

Futva mentünk a bozót szélére. Az őrmester izgatottan mutogatott valamit, de én hiába meresztettem a szemem, semmit se vettem észre-

-          Ott, őrnagy úr! Ott a horhosnál! Meg a két domb között!

Néztem, de még mindig nem láttam.

-          Látja már, őrnagy úr? Ott!

Tudtam, hogy az őrmesternek sólyomszeme van, az enyém nem ér fel hozzá. Mi a csuda lehet ott?

-          Ott, őrnagy úr! Ott! Látja már?

Ebben a pillanatban valami megcsillant. Mi az?

A következő pillanatban megláttam én is.

Színes, könnyű bársonyköpönyegek. Magas, fehér fövegek hátul hosszan lelógó tollal. Puskák és dárdák.

Megdermedtem.

Janicsárok!

Janicsárok akarnak a seregünk oldalába törni. Vajon hányan lehetnek? Ha ott előjönnek, nemcsak a balszárnyunk oldalába jöhetnek, minket is felfedeznek. Merre lehet az altábornagy?

Most mindegy, valamit gyorsan tenni kell.

-          Fordítsd az ágyúkat! Szaporán!

Néhány perc múlva előbukkannak a janicsárok a csalánosban, a bozót mögött. Gyerünk azokkal az ágyúkkal!

Némelyiket nem volt könnyű kirángatni a bozótból. Pontosan hol fognak kibukkanni?

-          Ott, őrnagy úr! Csak ott jöhetnek elő!

Remekül tette a dolgát a legénység.

Mire a janicsárok megjelentek, már tüzelőállásban vártuk őket. Előbukkant egy tiszt, aztán rajzott mögötte a legénység. Kanócos puskával.

-          Tűz!

Annyira tökéletesen a lövegek tűzvonalában jelentek meg, hogy nem lehetett őket eltéveszteni. Halomra dőltek. A többi ijedten rebbent vissza a fedezékbe.

-          Mire tüzel, Davis őrnagy?

Hohenlohe altábornagy állt mögöttem. Szó nélkül a halott janicsárok halmára mutattam.

-          Gratulálok, hogy észrevették őket! – azzal elsietett.

Néhány perc múlva két hajdú század füstölte ki állásaikból a mieinket megkerülni akaró janicsárokat.

A szpáhik rohama megtört, seregünk támadásba ment át. Most valóban bekövetkezett, hogy az ellenség visszaszorítása miatt nem találhattunk célpontot, előre kellett vinnem a lövegeket. Elbúcsúztunk a bozótostól, ami eddig minden bajtól megóvott bennünket, és merészen előrementünk. Most mögöttünk volt a sűrű bozót – hátba nem tud bennünket támadni tőle senki, de talán nem is akar.

Magersdorf előterében folyt a harc. A falu előterét janicsárok szállták meg, és makacs tüzeléssel próbálták megállítani a gyalogságunkat. Az ágyútűz percek alatt elűzte őket onnan. Gyalogezredeink előretörtek, és negyedórás harcban kiverték a törököt Magersdorf területéről.

Határozott parancsom volt, hogy maradjak, ne menjek egyelőre közelebb az ágyúkkal. A szünetet arra használtam, hogy sáncot hányattam, árkot ásattam az embereimmel az ágyúink elé. Ritka nagy morgást kaptam érte, de közben járt a kezük.

A harci zaj még mindig távolodott tőlünk. Már-már kezdtünk arra gondolni, hogy vége a csatának.

De még nem lélegezhettünk fel. Iszmail pasa újabb erősítéseket vetett be, többek között albánokból, szkipetárokból álló ezredeket, és az ellenség újra elfoglalta a falut. Tüzelőállásunkból vadul lőttük a szkipetárokat, meg az újból gyülekező janicsárokat. Az ágyúcsövek kezdtek átforrósodni, hűteni kellett őket.

A küzdelem újra kritikus pontra jutott, Hohenlohe altábornagynak szüksége lett volna a tüzérségre.

- Kartácsra tölts!

- Lovasság, őrnagy úr! – kiáltotta az őrmester. – Ránk jönnek!

A lovasság vad hujjogatással rontott elő a bokrok közül egyenesen felénk. A következő pillanatban nyílzápor zúdult ránk.

Tatárok!

Gyorsan a kasok mögé ugrottam.

Szerencsém volt, egy nyílvessző az ingem buggyos ujján hatolt át, egy másik meg lesodorta a kalapom tetejéről a tollat. Bánja a hóhér!

De ketten elestek, és a nyilak egyre záporoztak ránk.

A sánc ugyan pillanatnyilag elhárította, hogy a nyakunkba essenek, de sokáig aligha tarthat. Mögöttünk a bozót.

Akkor repült az első tüzes nyílvessző a lőszerünk felé. Átkozott gonosz ördögök!

Már mindkét pisztolyom a kezemben volt, kiugrottam a vesszőkas mögül, és farkasszemet néztem egy mogorva tekintetű, száraz képű öregemberrel. Tiszt lehetett, és csak úgy sütött a szeméből a gonoszság. Még az is felmerült bennem, hogy talán a ferdevágású szeme miatt vélem gonosznak, de suhintott egyet felém a szablyájával. Behúztam a fejem, de egyébként sem érhetett volna el, rosszul számította ki a mozdulatot, és megingott a nyergében.

Már emeltem rá a pisztolyt, de elkaptam, és rálőttem egy másik tatárra, annak bélelt kucsmasüvege volt, és íjat emelt rám. A pisztolyt elejtettem, jobbomba kaptam a másikat, és az öregre lőttem. Csak megingott, de nyeregben maradt. Az az átkozott páncél! Nem ütötte át a pisztolygolyóm.

Nagyon nagy baj volt. A tatárok balról átgázoltak a bozóton, és öldösték az embereimet. Balról robbanás hallatszott, hanyatt estem tőle. Egy hordó puskapor volt, az ostoba tatár talán magát is felrobbantotta vele.

Most az én embereim üvöltöttek segítségért.

Újabb robbanás, ez most az ellenség soraiból. Megtorpantak, csodálkozva néztek. Néhány lovas eldőlt, a detonáció egy lovat darabokra szaggatott.

Hol a szablyám?

Később megtudtam, hogy az őrmesterem némi puskaporból, gyutacsból és rongyból valami kézigránátfélét tákolt gyorsan össze, meggyújtotta, és a pogány szeme közé vágta. Ezzel nyertem egy kis időt.

Legelőször a karabélyom akadt a kezembe. Aztán a szablyám.

Akkor a tatár már gyalog garázdálkodott az állásomban, sorra elfogta, és megkötözte az embereimet. Az egyik fiatal katonám üvöltött, mintha nyúznák. Valóban: három-négy tatár lefogta, egy pedig tőrrel szurkálta az arcát.

Egy ferdeszemű máris előttem volt, elkapta a karomat. Az arcába sütöttem a karabélyt. Egy másik a lovamat akarta eloldani. Nagyot ütöttem felé a szablyával. Suta volt a csapás, de mégis megsebezhettem.

A következő csapással elvágtam a kantárszárat, és a nyeregbe pattantam. Szerencsére nem hagytam, hogy lenyergeljék.

Körös-körül tatárok. A vén őrmesterem még harcolt egy hosszú karddal, összevetette a hátát egy másik vén harcossal. Fél tucat tatár körülöttük.

Biztos voltam benne, hogy utolsó perceimet élem. Hát haljak meg tisztességgel. Nagyot kiáltottam, és ütöttem. Ütöttem, amerre értem. Vadul csapkodtam magam körül.

-          Vigyázzon, őrnagy úr! – kiáltotta az őrmester.

Ösztönösen behúztam a nyakam.

A nyílvessző épen az arcom előtt suhant el, és belecsapódott az egyik kasba. Visszanéztem. A vigyorgó, gonosz szemű vén tatár lőtt rám. Felé emeltem a szablyámat. Válaszul meglóbálta a kezében tartott jatagánt.

Aztán ordított valamit.

A többi tatár megállt, és valami körfélét vontak körém, és a vénember köré. Megértettem: lovas párbajt kell vívnom a gazemberrel, hogy megölhessen.

Rajtam magyar nadrág, egy szál ing, és a tolldíszétől megfosztott kalap. Ellenfelem páncélingben, sisakban, pajzzsal. A páncélingét a pisztolygolyó se ütötte át. Nekem egy szál szablya a kezemben. Nála szablya, jatagán, tőr, íj. Meg még ki tudja, mi. Aljas és egyenlőtlen.

Talán a lovak terén lehetett az oldalamon némi halovány előny. Az én paripám kissé testesebb is, erős is. Talán gyorsabb is, de ki tudja, milyen tulajdonságokkal rendelkezik az apró tatár ló.

Így halok hát meg, egy tatár gazember trófeájaként. Nagyot sóhajtottam. Láttam, hogy a vénember vigyorog, azt várja, kezdjem én. Nyilván kieszelt már valamit.

Megremegett a föld. Valahol lovassági harc van. Nekem is azt kell vívnom, pedig életemben nem műveltem még olyat. Legalább a halálom előtt ebbe is beleszagolok. Egyébre úgysem marad időm.

Hogy veszíteni fogok, nem kétséges.

Márpedig akárhol is van a lovassági harc, közeledik. Hátha nem is kellene meghalnom? Hogyan tudnám húzni az időt?

Az egyik tatár türelmetlen lehetett mellettem, mert nagyot kiáltott, és a lovam farára csapott. A paripám visszahőkölt, felágaskodott, és rányerített a meglepett tatárra. Én meg ösztönösen odacsaptam a szablyával, és magam is meglepődtem, amikor láttam, hogy a tatár arca vérbe borul.

Felhördült a közönség, a vén tatár a jatagánját rázta, és felém léptetett a lovával. Az enyém újra felágaskodott. Szerencsére már nem először tette, ismertem is, nem zuhantam le. Az biztos halál lett volna.

Egyszerre felüvöltött egy harci trombita, de a közvetlen közelemben. Ettől viszont megijedtem, de belekapaszkodtam a ló sörényébe, hogy le ne essek a nyeregből.

Azt hittem, hogy a tatárok valamelyike fújt a kürtbe, hogy megzavarjon, és csodálkozva láttam, hogy ők is meglepődnek. A vénember az utolsó néhány másodpercben többször is megölhetett volna, de kifelé fülelt valahová, kezében a jatagán.

Miféle trombitajel ez? Hol hallottam én ilyet?

Tátiti-tátiti-tataratata, tátiti-tátiti-tataratata!

Miféle jel ez?

Az őrmesterem már tudta. Ott lihegett a társával együtt, karddal a kézben, a tatár egyelőre békén hagyta őket.

-          Megmenekültünk, őrnagy úr!

Ebben a pillanatban már én is tudtam. Meghallottam a trombitajelhez tartozó csatakiáltásokat is:

-          Üsd a kutyát! Üsd-vágd, nem apád! Csak a fejit, meg ne sántuljon! Írmagja se maradjon a gonosz dögnek!

Új lárma támadt; kiabálás, csengés, pengés, harci mének fújtatása, és olyan szablyasuhogás, akár a szélvihar.

Akkor jöttem rá végleg, hogy mi történik, amikor láttam, hogy a vén gonosz tatár már menekül. Nem várta be az ellenséget, máris hátat adott, a többi is követte volna, de a zömük már elkésett. Némelyik lovastul dőlt fel.

A következő pillanatban szinte mellém robbant egy piros dolmányt viselő, vastag bajszú magyar kapitány, utána huszárok jobbról is, balról is. Hatalmas görbe szablyáikkal csépelték a tatárt.

- Hej, az apátok irgalmát!

Szablya volt a kezemben, és annyi düh, amennyi egy századnak is elég. Magam is nagyot kurjantottam, és utánuk ugrattam. A lovam szinte örült, hogy a többi harci ménnel tarthat.

Egy rugaszkodással beértem a tatárokat, aztán ütöttem-vágtam. Sok kárt egyelőre nem tettem bennük, mert sután ütöttem, ők meg mindenáron menekülni akartak. A lovam hatalmasat nyerített, mellettem véres szablyák villogtak, a huszárok egymást biztatták, harc közben nagyokat nevettek.

Már a bokros-csalitos nyílt terepen jártunk, a tatárok a folyópart irányába próbáltak menekülni. A huszárok a nyakukon voltak, nem adtak nekik lehetőséget, hogy használják az íjaikat. Egyik a másik után esett el a vad mészárlásban.

Ütöttem őket magam is. Az első düh utáni percekben egyet sisakon vertem, aztán a lovasharc kavargásában elsodródtam mellőle. Ha túléli, emlegetni fogja ezt az ütést.

A nyílt terepen egy megtermett, páncélos tatár szembefordult velem. Elég hebehurgyán sújtottam felé, könnyedén hárította, és láttam, ahogy rám emeli a szablyáját. Semmi esélyem sem volt.

Azazhogy mégis: beért bennünket egy huszár, a szablyájával kivédte a nekem szánt ütést, a másik kezével meg villámgyorsan valami nyársfélét döfött a tatár nyakába, oda, ahol a páncélruha illesztékei és a nyakvédő találkoztak. Spriccelt a vér, jutott az arcomba is. A tatár meredt tekintettel bámult, kezéből kihullt a szablya, szeme megüvegesedett, de továbbra is a nyergében maradt, csak furcsán imbolygott. A huszár visszahúzta a nyársat, erre a tatár lassan, mint egy zsák, a földre zuhant.

Ekkor értettem meg, hogy a nyárs – hosszú páncélszúró tőr. Láttam ilyet a magyaroknál előtte is, de csak most értettem meg, hogyan használják. A katona a baljában tartotta a kantárszárat, a hosszú tőrt meg a hegyével előre helyezte el a nyeregkápában, de hosszú bőrszíjjal a csuklójához is rögzítette. Ha kellett, villámgyorsan előhúzta, szúrt vele, és szinte ugyanazon mozdulattal vissza is tette a nyeregkápába.

Arcomra nagyon kiülhetett a huszár pokoli ügyességének csodálata, mert a magyar bajszos képe elmosolyodott, és a katona még vállon is veregetett.

- Nem baj, német, megy ez majd még jobban is! Csak ne félj!

Tépett ruhámban nemigen látszottam őrnagy úrnak, de azt hiszem, ez a katona a magas sarzsit se tisztelte volna jobban.

Az első gondolatom az volt, hogy a csuklómra kellene szíjaznom a szablyát, ahogy a magyar huszárok teszik. Az én fegyveremen is volt kardszíj, de eddig nem nagyon használtam, csoda, hogy még ki nem esett a kezemből. Gyorsan fel is szíjaztam, közben csaknem kiestem a nyeregből, mert a lovam a huszárlovakat követve vágtába kapott. Kapaszkodtam a sörényébe, mert vadul vágtattunk a magas fűben.

Újra elértük a menekülő tatárokat.

A jatagánt tartó kezet ismertem fel. A vén tatár éppen egy facsoport felé tartott, ravaszul kivágott a csoportból, ügyesen elkanyarodott, el a vérengző huszárok közeléből. Rántottam egyet a zablán, és pont mellé kerültem.

Lecsaptam teljes erőmből, és most egészen elfogadhatóan, úgy ahogy januárban tanultam. Kegyetlenül. Ahogy a magyarok mondják: magyarmiskásan.

A vágás sisakot repesztett, csontot zúzott. Szinte magam is megrettentem tőle. Ömlő, habos vért láttam, mint disznóöléskor. A vén gonosz tatár meg se nyikkant, csendesen lefordult a lóról, mellette merő vér lett a magas fű. Apró termetű lova meg se állt, tovább ügetett, be a fák közé.

Visszarántottam a lovamat.

Apró termetű huszár perdült mellém, nagyot nyerített a lova.

-          Derék vágás volt, német! – nevetett a szemembe, és rám is kacsintott. – Vannak még! – azzal továbbrúgtatott.

Vannak bizony. De ott vannak az ágyúim, a tüzéreim.

Jó tíz percbe telt, mire visszataláltam az enyémekhez.

Az őrmester éppen a többiekről szedegette le a kötelékeket. Beálltam segíteni. Tüstént előkerült a nyomorult Hansi szolgám is, szegény a tatárok elől valami gödörbe bújt, és most büntetéstől félve igyekezett magát hasznossá tenni.

Tizenegy halottunk volt és hat sebesültünk. Utóbbiak közül egynek már utolsó kenetre volt szüksége, mert percei lehettek hátra. A másik súlyos sebesült a fiatal fiú volt, az átkozottak kiszúrták az egyik szemét. Pálinkát itattunk a nyomorulttal.

Egy kéz nehezedett a vállamra. Felnéztem. Waldstein volt.

-          Hála legyen Istennek, hogy élsz! Maga Hohenlohe altábornagy küldte ide a huszárokat, amikor látta, hogy baj van. Jelentenem kell neki, hogy mi van veled! Este jelentkezned kell a sátrában!

Megkértem, vitesse hátra a sebesültjeimet, és gyorsan intézkedett is. Tábori lelkészt is kértem. A halottaimnak a fiúk sírokat ástak, eltemettük őket. A szertartás gyors volt, de igaz lélekkel vettünk részt rajta.

Nem kaptam ugyan parancsot az altábornagytól, hol foglaljunk tüzelőállást, de az embereimmel együtt úgy éreztük, meg kell fizetnünk az ellenségnek. Most már nem voltunk elegen az ágyúkhoz, de könnyen találtunk utánpótlást; a csapatukat vesztett menekülők közül csaknem százan jelentkeztek tüzérnek. Az őrmesteremmel együtt úgy véltük, legalább könnyebb lesz a cipekedés.

Hohenlohe altábornagy rendbe szedte a csapatait, a szétvert birodalmiak közül pedig sokat összeszedett, újra felfegyverezte, zászlóaljakba soroltatta őket, és azonnal be is vetette az új csapatokat. Egyszer már megijedtek és elszaladtak¸ de kutyaharapást szőrével. A birodalmi csapatok újjászervezésében igen sokat segített Bádeni Vilmos őrgróf, aki betegsége dacára egészen estig keményen helytállt, szinte le se szállt a lóról.

Ezekkel a csapatokkal kiegészülve Hohenlohe altábornagy másodszor is bevette Magersdorfot. A janicsárokat rendkívül nehéz volt onnan kiverni, sokan nem hátráltak, inkább bennégtek a házakban. Mentünk mi is, az ágyúkkal tüzelőállást foglaltunk a faluból kivezető út mellett. Az altábornagy elhaladtában látott bennünket, megállni nem ért rá, de odakiáltott:

-          Isten áldja önöket, Davis őrnagy!

Ekkoriban lehetett a csata igazi fordulópontja. Az ellenség mostanra már szinte minden bevethetőt bevetett, a csapatai fáradtak voltak, a veszteségei meg borzalmasak. A folyó bal partja egyre inkább kelepcévé vált a számukra.

Waldeck gróf összegyűjtött a lovasságából néhány századra való vértest és dragonyost, és újra harcba vezette őket. A második roham lényegesen jobban sikerült az elsőnél, keményen oldalba kapták és szét is verték a szpáhik egyik megtépázott alakulatát.

Megérkeztek azok a csapatok, amelyeket Hohenlohe altábornagy Montecuccolitól kért. Hohenlohe ezeket a saját jobbszárnyán gyülekeztette, vakmerően kivárta, hogy az ellenség minden erejét megfeszítve ellenünk szegüljön, és csak akkor vetette őket harcba – Iszmail pasa hadának oldalába.

A másik oldalon a janicsárok közben újra megkísérelték Magersdorf elfoglalását. Keményen kartácsoltuk őket, a muskéták is temérdek áldozatot szedtek, mégis elképesztő makacssággal harcoltak, tapodtat sem jutottak előre, de többször is felújították a támadást.

Ekkor léptek harcba a másik oldalon a Montecuccoli küldte csapatok. Ezek voltak a La Corona, a Spaar és a Tasso gyalogezredek, illetve a Lotringen és a Schneidau vértesezredek. Támadásuk fergeteges volt, szétzúzták az Iszmail pasa balszárnyán szétbontakozott janicsárokat, és egyéb gyalogságot, és rárontottak a pasa fő erőire. A Lotringen-vértesezred élén kitüntette magát a fiatal ezredes, Károly lotharingiai herceg.

Most lényegében véve a törököt mindenütt visszanyomtuk a Rába kanyarulatába, amely így olyan lett, mint valami hatalmas hídfő.

Iszmail pasa és Köprülü Ahmed a következő két lehetőség között választhattak:

Vagy megpróbálják visszavonni a bal partról összes erőiket, ami óhatatlanul azzal jár, hogy a csapatok egy részét fel kell áldozniuk. Ebben az esetben kénytelenek önmaguk előtt is elismerni a vereséget, a csapatok előtt sem tagadhatják a kudarcot, viszont nagy valószínűséggel megmenthetik a bal parton harcoló elit csapatok és fontos főtisztek zömét.

A helyükben én ezt tettem volna; és a jó érzésű európai hadvezérek zöme is. Ágyúkat állíttattam volna fel a jobb parton, hogy tűz alá vegyék az üldözőket, és akit csak lehet, megmentek.

Ez lett volna az egyik lehetőség.

Furcsa módon éppen ez szolgálta volna a török had harci erejének minél teljesebb megőrzését.

A másik igazából szót sem érdemelne, ha a török nem azt választotta volna.

Még mindig csak dél volt, ha nagyobb erőket vet be, még mindig a maga javára fordíthatja az ütközetet. Természetesen ennek is volt realitása, de aki a csata képét látta, aligha hihette, hogy ebből még bármilyen módon török győzelem válhatna.

Köprülü Ahmed azonban nem tudta elviselni a gondolatát sem annak, hogy az oszmán birodalom – és személyesen ő – itt, Szentgotthárdnál csatát veszíthet. Úgy gondolta, csupán elegendő erőt kell a Rába másik partjára küldenie ahhoz, hogy a várva várt győzelmet megszerezhesse. A jobb parton még bőven akadt teljesen intakt, a csatában eddig részt nem vevő csapattest, elrendelte hát ezek harcba vetését.

Elgondolását látszólag támogatta, hogy Iszmail pasa hadai a bal parton délig valóságos árokrendszert, jó háromszáz lépésnyi széles védelmi vonalat hoztak létre. A nagyvezír úgy vélte, erre támaszkodva megállíthatja az előnyomulásunkat, utána pedig a friss csapatokra támaszkodva felújítja a támadást, és szétveri a szövetséges sereget.

Papíron tökéletes terv volt, a gyakorlatban pedig – megvalósíthatatlan.

Déli tizenkettő után állóharc alakult ki, a török gyalogság az árkokból keményen védekezett, és bőven kapott tüzérségi támogatást. A támadásunk leállt, igaz, Hohenlohe nem is erőltette, mert az volt a véleménye, hogy a hídfőben komoly túlerőben vannak a védők.

Folyvást tüzeltünk, de csepp voltunk a tengerben. Az ágyúknak is, az embereknek is pihenniük kellett. Már több csatanapnyit harcoltunk, és sejtettük, hogy még nincs vége.

Hohenlohe altábornagy délre teljesítette feladatának egy jelentős részét: rendbeszedte a birodalmi erőket, megszüntette a korábbi vereségükből fakadó veszélyeket, és az oszmán hadat visszakergette a folyópartra. De ez még mindig kevés volt: fel kellett tennie a pontot az i-re.

Most már Montecuccoli közreműködésére is szükség volt, további passzivitása az eddigi eredményeket veszélyeztette. Hohenlohe már harc közben üzent neki; haditanácsra van szükség.

A nagy csata első etapját elveszítettük, a másodikat megnyertük. A hadiszerencse határozottan a mi oldalunkra állt, de még sokat kellett tenni a teljes győzelemért.

Montecuccoli fél egyre hívta össze a haditanácsot. Nem vettem részt rajta, de Waldstein ott volt, és töviről hegyire mindent elmesélt.

Montecuccoli tette az első javaslatot, amitől az összes jelen lévő tábornok megrökönyödött. Az volt a véleménye, hogy haladéktalanul meg kell kezdeni a visszavonulást, és még a délután ideiglenes sáncot kell készíteni, és amögött védekezni.

Ez Montecuccolira vallott, nem csodálkozom rajta. Hohenlohe sem csodálkozott. A tábornokok zöme Montecuccoli ellen érvelt. Különösen a derék Sporck. Kifejtették, hogy győzelem küszöbén állnak, és a diadalt ilyen ostobán elszalasztani szégyenletes volna. Másfelől az egységek kemény harcban helytálltak, és az ellenséget hátrálásra kényszerítették. Ilyen helyzetben a visszavonulási parancs azt jelentené a számukra, hogy a főparancsnokság nem bízik bennük, hiába harcoltak, és ez könnyen demoralizálhatná a csapatokat.

Parázs vita alakult ki, Montecuccoli igyekezett a maga elgondolása mellett érvelni. Coligny és Hohenlohe feltűnően hallgattak. Hohenlohe türelmesen várt, igyekezett aggodalmas képet vágni, és nem is nézett Coligny felé.

Mesteri összjáték volt.

Amikor megszólították, Hohenlohe altábornagy elmondta, hogy Montecuccoli terve helytelen. A visszavonulásnak nincs esélye, a döntő összecsapás megkezdődött, kitérni előle többé nem lehet.

-          A török – fejtegette az altábornagy. – az átkelést rendezetlenül hajtotta végre, és most is rendezetlenül, csaknem gondolomformán özönlik a folyón keresztül. A sorait azóta sem rendezte, alakulatai összekeveredtek egymással. Teljes erővel támadnunk kell, és a rohamot minden irányból, zárt oszlopban kell végrehajtani.

Montecuccoli hosszan ágált ellene, Hohenlohe türelmesen végighallgatta. Valójában nem volt türelmes, de csak így érhette el a célját. Később elmondta, hogy a rosszullét környékezte a gondolatra, hogy amíg haditanács tagjai komótosan kifejtik a véleményüket, és frissítő mellett vitáznak, a Rába kanyarulatában tovább folyik a harc, és percről percre özönlenek át a folyón a török tömegek.

Montecuccoli továbbra is azon a véleményen volt, hogy a sereget egyedül a visszavonulás mentheti meg. Sporck generális ellenkezett, a császári tábornokok azonban – a főparancsnok jóindulatára vadászva – kezdtek meginogni.

Coligny hallgatott, róla el is feledkeztek.

Amikor Montecuccoli újra Hohenlohéra nézett, az altábornagy szarkasztikusan ennyit mondott:

-          Ha úgy gondolják, uraim, hogy a visszavonulás mellett kell dönteniük, kérem, ne feledkezzenek meg a végrendeletükről. Fogalmazzák meg, és helyezzék biztonságba, mert huszonnégy órán belül mindannyiunk feje egy-egy török vagy tatár lovas tarisznyájában lesz – döbbent csend volt, Hohenlohe elővett egy lepecsételt írást. – Íme: az enyém. Amennyiben a haditanács a visszavonulás mellett dönt, gyorsfutárral fogom elküldeni.

Az első felvonás sikert aratott, minden szem Hohenlohe altábornagyra meredt.

-          Ezt komolyan gondolja excellenciád? – kérdezte tőle valamelyik osztrák tábornok.

-          Halálosan komolyan – felelte Hohenlohe.

Közben Coligny felé tekintett, és a szemével jelzett neki: Még ne!

Monteccuccoli méltatlankodott, mint valami dühös kotlós:

-          Altábornagy úr, rémeket lát. Biztosíthatom róla, hogy a tervemben kiváló visszavonulási manőverek szerepelnek. A ma éjszakát a sereg egy rögtönzött sánc mögött tölti, holnap pedig néhány remekül megszervezett manőverrel el tudunk szakadni az ellenségtől. Kérem, a török lovasság üldözése miatt ne nyugtalankodjanak, azért vannak velünk horvát és magyar könnyűlovasok, hogy ezt a gondot levegyék a vállunkról.

Hohenlohe erre a zagyvaságra semmit sem felelt, de továbbra is igen aggodalmas képet vágott. Montecuccoli kezdte azt hinni, győzött a visszavonulási elképzelés.

-          Uraim, – járatta körben a tekintetét, miközben nem is titkolta diadalmámorát. – kérem, menjenek az alakulataikhoz, és adják ki a szükséges parancsokat. A visszavonulást haladéktalanul meg kell kezdenünk.

Most érkezett el Hohenlohe és Coligny nagy pillanata.

Hohenlohe aggodalmas képpel bámult körbe, látszólag rezignáltan, de most megtalálta Coligny tekintetét. Csupán egy másodpercig néztek egymással farkasszemet. Hohenlohe pillantása azt üzente: Most!

Coligny tábornok hatásosan megköszörülte a torkát, ahogy a Comédie Francaise színpadán szokták nagymonológ előtt a színészek.

Minden szem felé fordult. Némelyik csodálkozva, némelyik reménykedve.

Jean de Coligny-Savigny gróf, Condé hercege negyvenhét éves. Franciaország egyik legelőkelőbb nagyura. Valaha a király ellenfelei közé tartozott, ez a magyarországi főparancsnoki feladat volt az első komoly megbízatás, amit Lajos királytól kapott. A Condé hercege címet ritkán használta, tudván, hogy őfelsége udvarában korántsem feledték el a Fronde viszontagságait, és ez a cím ott még mindig vörös posztó lehet, ezért inkább Coligny grófnak szólíttatta magát.

Magas, vállas, jól ápolt férfi volt, vállig érő, elegáns parókája most is kifogástalanul fésült, frissen bodorított és illatos, ragyogóan fehér selyemingének csipkés kézelője makulátlanul tiszta.

Élesen metszett, fiatalos arca nemcsak hajdani szenvedélyeket tükrözött, hanem a jelen gondjait, de örömeit is. Coligny gróf úgy érezte, kegyes hozzá az élet. Arra meg különösen büszke volt, hogy kényelmes kastélyából eljöhetett ide, a keresztény végekre, ahol támad a pogány. Rögtön az első csatában, Körmendnél úgy rohamozott, mint valaha ifjúkorában. Meg is sebesült, ami óvatosságra intette, de sóvárogva vágyott a győzelemre.

A császári tábornokokat kicsinyes pojácáknak tartotta. Igyekezett velük bajtársiasan viselkedni, de gyakran kiült az arcára az ellenszenv és a gőg.

Ahogy most is.

-          Uraim, – kezdte a francia tábornok. – fontos bejelentenivalóm van.

Nem sietett, körülhordozta tekintetét a jelenlévőkön. Montecuccolira úgy nézett, mintha valami rendellenesség lenne a tábornagy öltözékén, és az olasz főparancsnok akaratlanul is megvizsgálta saját kopott ujjasát, kabátjának szakadt könyökét.

Coligny újra köhintett. Nyugodtan várakozott.

Hohenlohe altábornagy mogorva arckifejezést erőltetett magára, s mögötte, mint valami sánc mögött, befelé nevetett.

-          Uraim! – Coligny felállt, és ünnepélyes tartásba helyezkedett. Néhányan szintén felálltak, mire a francia úgy mérte végig őket, hogy tüstént visszahuppantak a helyükre. – Uraim! – két osztrák tábornok locsogott valamit, mire Coligny vasvillaszemekkel meredt rájuk, amitől megszeppenten elhallgattak.

-          Elnézést!

-          Uraim! – kezdte harmadszor is. Kiváló érzéke volt a teátralitáshoz, és most már mindenki őt figyelte. – Őfelségétől, Lajos királytól azt a határozott parancsot kaptam, mindent tegyek meg annak érdekében, hogy a francia fegyverek jó hírét, Franciaország dicsőségét öregbítsem, a pogány elleni küzdelemben a keresztények számára követendő példát adjak! – újra megköszörülte a torkát. – Azt is parancsba kaptam, hogy a komoly harcban hősként álljak helyt, – nagy nyomatékkal nézett körbe itt is. – de ne kockáztassam a rám bízott francia csapatok fegyelmét, harci értékét, a francia katonák életét semmirekellő dolgokban.

Montecuccoli úgy vörösödött el, mintha valaki megsértette volna. Mi ez? Mi történik itt? Tanácstalanul nézett a többi osztrák tábornokra, de azok nem tudták magukat kivonni Coligny hatása alól.

-          Sajnálattal kell megállapítanom, – váltott kérlelhetetlen tónusra a francia tábornok. – Hogy az itteni háború merőben komolytalan, nem szolgálhatja sem a francia fegyverek jó hírét, sem az ország, sem őfelsége becsületét. Az önök által tervezett újabb – keményen megnyomta ezt az „újabb”-at. – visszavonulás azt a látszatot keltené, mintha őfelsége katonái félnének az ellenségtől, amely éppen a legnagyobb fejetlenségben menekül vissza a saját hídfőjébe. Mindez csorbát ejtene őfelsége hadseregének hírnevén, valamint Franciaország katonai becsületén.

Még egy hatásszünet. Mindenki megütközve meredt rá, Hohenlohe a tenyerébe temette az arcát, hogy el ne nevesse magát.

-          Ezért úgy gondolom, – fejezte be a francia. – nekem és a rám bízott francia csapatoknajk nem áll módunkban tovább részt venni az önök háborújában.

Persze, hogy színjáték volt, Coligny és Hohenlohe előre megbeszélték. De a hatása – mint minden jól szervezett színjátéké – elemi erejű volt. Montecuccoli villámsújtottan hallgatott, a többi döbbenten nézett.

-          Ahogy ez a haditanács befejeződik, – szögezte le Coligny. – parancsot adok az elvonulásra. Az ellenséghez azonnal fegyverszüneti követet küldök, és nincs afelől kétségem, hogy Köprülü Ahmed nagyvezír örömmel fogadja majd, és elvonuló csapatainkat nem fogja ellenségnek tekinteni.

Több osztrák tábornoknak is összeszorult ettől a gyomra. Nagyon is valószínűnek tartották, amit Coligny mondott. Franciaország és a Porta régebben szövetségesek voltak, még közös flottaexpedíciót is indítottak a Földközi-tengeren. Az is megtörtént már, hogy itt magyar földön is harcoltak franciák a császár ellen a török oldalán, például 1600-ban, amikor Kanizsa az oszmánok kezébe került, az ostromló török soraiban küzdött egy ötszáz fős francia egység is. A törökök nem is értették, mit keresnek ellenségeik soraiban a frankok, hogy miért kell nekik a keresztény szolidaritás jelszava alatt a régi szövetséges ellen harcolnuik. Köprülü Ahmed nyilván nagy megkönnyebbüléssel nyugtázza majd a franciák távozását, és annál nagyobb harci lelkesedéssel rohanja le majd többi ellenségét.

-          Búcsúzok tehát, önöktől, uraim, sok szerencsét kívánok a további visszavonuláshoz! Isten segítse önöket!

Dermedt csend vette körül, és ő felállt – pontosan úgy, mint aki távozni akar. A mellette álló tábornok elfogódottan utat engedett neki. Még az első lépést is úgy tette meg, mint aki távozni akar.

Pedig dehogyis akart távozni. Ahogy a tekintetét körülhordozta, nem mulasztotta el, hogy Hohenlohe altábornagy szemébe nézzen. Mint aki ezt akarja mondani: Megtettem, pajtás, te következel!

Lépett egyet. Aztán még egyet. Tapintani lehetett a csendet. A legtöbb tábornok kétségbeesve hallgatott. Még Montecuccoli is azt gondolta, hogy megérintette a táborát a katasztrófa szele.

-          Coligny tábornok úr!

Mindenki meglepődött, mit akar még Hohenlohe altábornagy ettől a gőgös franciától, aki éppen akkor hagyja cserben őket, amikor talán a legnagyobb szükség lenne rá?

Coligny színpadiasan megállt. Aztán ugyancsak színpadiasan visszafordult. Azaz: csak a felsőtestét fordította, ahogy azt a jó színészektől látta. Lába szilárdan állt, nem mozdult. Utálta, ha tehetségtelen fráterek nem tudnak egyhelyben megállni, ha totyogással teszik tönkre állandóan a drámai hatást. Mint ez a Montecuccoli nevű semmirekellő szokta.

-          Óhajt valami, Hohenlohe altábornagy?

Egyedül Montecuccoli vette észre, hogy közben mindannyian felálltak, egyedül Hohenlohe maradt ülve. Újabb nagyjelenet.

-          Igen, Coligny tábornok úr! Kérem, üljön vissza a helyére! Önök is foglaljanak helyet!

Ettől a pillanattól kezdve már nem Montecuccoli tábornagy volt a szövetséges hadsereg főparancsnoka, bár ezt ekkor még ő sem sejtette.

Mindenki leült, Coligny is akkurátusan visszaballagott a helyére. Senkinek sem tűnt fel a remekül kivitelezett összehangoltság.

Hohenlohe mosolyogva nézett végig rajtuk, csaknem kedélyesen. Türelmesen kivárta, amíg elhelyezkednek, és mindannyian rá figyelnek. Az ügy jelentősége miatt semmit sem szabadott elsietni.

Csend támad, most Hohenlohe altábornagyot figyelték. Voltaképpen senki sem értette, hogy Coligny bejelentése után még mi következhet, most még maga Montecuccoli és tanácstalan volt.

-          Coligny tábornok úr, – kezdte Hohenlohe inkább hivatalos, mint színpadias modorban. Ideje volt áttérni a költészetről a prózára, odakint percenként haltak meg az emberek. – Rendkívül fontos, önt érintő bejelentést szeretnék tenni!

-          Hallgatom önt, Hohenlohe altábornagy úr!

Hohenlohe altábornagy a zubbonya belső zsebébe nyúlt, és elővett onnan egy hófehér borítékot.

-          Coligny tábornok úr, kérem, vizsgálja meg ennek az iratnak a pecsétjét, és mondja el, hogy ismeri-e.

Coligny csak egy pillantást vetett rá, máris kijelentette:

-          Igen a pecsét őfelsége, Lajos király, az én uralkodóm pecsétje.

-          Sértetlennek találja-e a pecsétet?

-          Igen, sértetlennek találom!

-          Arra kérem, vegye ki belőle az iratot, olvassa el, és mondja meg, mi áll benne!

A többiek megütközve figyelték, még Montecuccoli tábornagy mogorva arcán is csak jókora zavar tükröződött.

Coligny akkurátusan átolvasta – aztán megint valami nagyon színpadias dolgot művelt. Vigyázzba vágta magát, kihúzta aranyozott hüvelyéből csodálatos, csodálatos, mesteri fegyverkovács kezéről árulkodó rapírját, és – feszesen tisztelgett vele Hohenlohe altábornagynak.

Mindenki sóbálvánnyá meredve bámulta.

-          Kérem, mondja el, hogy mindenki megértse, – Hohenlohe keményen megnyomta azt, hogy mindenki. – mi áll az iratban!

-          Őfelsége, Lajos király saját kezű aláírásával hitelesítette, hogy engem a parancsnokságom alá tartozó csapatokkal egyetemben alárendel Wolfgang Julius von Hohenlohe altábornagy úrnak, a Rajnai Szövetség török ellen harcoló erői főparancsnokának. Természetesen engedelmeskedem! – újra tisztelgett, aztán eltette a kardját, és ünnepélyesen meghajolt Hohenlohe felé. – Várom a parancsait, altábornagy úr!

A légy zümmögését is hallani lehetett volna.

Montecuccoli hangosan ciccentett egyet. Úgy érezte magát, mintha pofon ütötték volna. Arcán gyorsan váltakozott a szégyen pírja a visszafojtott düh sápadtságával.

Átlátott most már az egész színjátékon. Micsoda pojácák! Mind a kettő tökéletesen tudta, hogy mit akar, csak ezeket a tábornoki jelvényeket viselő majmokat sikerült becsapniuk.

Szeretett volna leülni.

Megértette, mert alapjában Montecuccoli nem ostoba ember. Talán tehetségtelen hadvezér, intrikára hajló, kicsinyes és bosszúálló természetű, de nem született hülye. Szívósan építette eddig a karrierjét, sok vetélytársát kijátszotta, becsapta, némelyiket meg is alázta. Most azonban rá kellett jönnie, hogy kicselezték.

Tisztában volt vele, hogy Coligny és Hohenlohe éppen ebben a pillanatban váltották le őt a szövetséges hadsereg főparancsnoki beosztásából. Leváltották az egyetlen lehetséges módon, ami azonban sokkal gyorsabb, váratlanabb és hatékonyabb, mint amilyenek az ő ellenlépései lehetnének.

Természetesen tehet úgy, mint aki nem vesz róla tudomást, játszhatja továbbra is a szuverén főparancsnokopt, de ennek nem volna sok értelme.

Természetesen szó sem lehet arról, hogy mást tegyen, mint amit Hohenlohe határoz. Ha a Rajnai Szövetség és a francia király csapatai tőle függetlenül működnek, az ő főparancsnoki beosztása eleve értelmét veszíti. Arról nem is beszélve, hogy akár győznek, akár veszítenek, számára egyaránt katasztrófát jelent.

Nincs már lehetősége: kellő méltósággal el kell játszania a többé-kevésbé mellőzött alvezér szerepét. Utána pedig minél gyorsabban publikálni valamilyen magyarázó iratot, amelyben minden felelősséget ellenlábasaira háríthat. Főleg, ha ez a hadjárat – amiben tökéletesen biztos volt – kudarccal végződik.

Vállat vont. Bármi is lesz, nem szabad, hogy neki baja essen.

-          Uraim, – mondta Hohenlohe. – úgy gondolom, Coligny tábornok erőivel együtt általános támadást indítunk a hídfőben lévő ellenség megsemmisítésére. Tábornagy úr, – fordult Montecuccolihoz, miközben negédes mosollyal leplezte gúnyos arckifejezését. – Javaslom, hogy ebben az ön csapatai is vegyenek részt.

Montecuccoli összeszorította a fogát. Persze, Hohenlohe mindvégig ügyelni fog a látszatra. Mindig csak javaslatot tesz, de ezeket a javaslatokat parancsnak kell tekintenie.

Kényszeredetten bólintott:

-          Természetesen, altábornagy úr.

Hohenlohe altábornagy mélyet lélegzett. Következhet a munka érdemi része.

Azt hiszem, Iszmail pasa nagy hibát követett el azzal, hogy török uraságok módjára igazi keleti kényelemmel kiélvezte a nyugodt ebéd gyönyörűségeit ahelyett, hogy aktivitást mutatott volna a harcmezőn. Állandóan zaklatnia kellett volna bennünket, különösen a szárnyainkat. Azzal, hogy nem mozdult, alkalmat adott rá, hogy Hohenlohe altábornagy kényelmesen átcsoportosítsa a hadsereget.

A mélyen tagozott védőállást félhold alakban támadtuk meg. Ehhez szükségessé vált a centrum megerősítése. Hohenlohe nyomban javasolta Montecuccolinak, hogy a császári jobbszárnytól azonnal irányítsa át a centrumba a Spikh- és az olasz legénységű Pio-gyalogezredeket. Utóbbit az immár névleges főparancsnok úgy adta át, mintha a fogát húznák, de elhelyezkedésénél fogva ezt az alakulatot kellett adnia. Hohenlohe még a Rappach-vértesezredet is a középre irányíttatta. A jobbszárnyon így most már csak három gyalog- és öt lovasezred maradt, meg a tüzérség.

Hohenlohe Coligny tábornoktól is csapatokat kért a középre, ezek tüstént meg is indultak a villogó szemű La Feuillade tábornok parancsnoksága alatt. Láttam őket felvonulni. Elsőnek a spanyol legénységű Espagne gyalogezred vonult fel. A katonák egyforma öltözéket viseltek; csatos fekete cipőt, fehér harisnyanadrágot, sárga kabátot nagy piros kézelővel, és széles karimájú fekete kalapot. Felszerelésük messze különb volt, mint bármelyik császári alakulaté. A francia gyalogságnak csak egy ötöde hordott pikát, ezek azonban számos betanult formációt alkalmaztak, és ezeket boszorkányos gyorsasággal tudták változtatni. Az egyes zászlóaljaknál külön alegységekbe szervezték a muskétásokat és a lövészeket; az előbbiek a sortüzet alkalmazták mesterien, utóbbiak pedig kiváló céllövők voltak.

A Grancey gyalogezred fehér harisnyát, világoskék kézelőt, és hófehér egyenkabátja alatt ugyancsak világoskék zekét viselt.

A gyalogság mellett Bauvaise brigadéros nemesi önkéntesekből álló lovasdandára is a centrumhoz került. Ezt a lovasságot különösen féltette a francia parancsnokság, hiszen kivétel nélkül igen előkelő katonák szolgáltak benne, állítólag akadt olyan század, ahol mindegyik katona édesapja minimum gróf vagy márki volt. Azt hiszem, Coligny ezt az alakulatot legszívesebben végig tartalékban hagyta volna, de a lovasok zajosan követelték a harcba vetésüket, Hohenlohe pedig azt felelte, hogy a tekintély alapja sohasem lehet más, mint a férfias helytállás, és semmiféle skrupulusa nem volt azzal szemben, hogy a pedigrés lovasságot a szpáhik ellen küldje.

Hohenlohe altábornagy azonban még mindig kevesellte a centrumban felsorakoztatott erőket, és újabb két gyalogezredet kért a franciáktól. Biztosra akart menni. Így aztán újabb francia gyalogság érkezett.

Elsőnek a Touraine gyalogezred jött. Egyenruhájuk teljesen azonos volt a Grancey ezredével, de ezek nem hófehér, hanem gyöngyszürke kabátot viseltek. A francia gyalogság alakulatai mind fehér vagy szürke kabátot viselnek, kivételt képeznek a külföldi legénységű ezredek. Az írek például – a francia hadseregben meglepően sok ír legénységű állandó gyalogezred van – mind piros kabátot hordanak, a svájciak pirosat vagy kéket, a németek sötétkéket vagy világoskéket. Attól függ, melyik német államból származnak. A bajorok természetesen világoskéket hordanak.

Utoljára a Laferre gyalogezred érkezett, ők teljesen fehér mundért hordtak, a kabát alatti ing is vakítóan hószínű volt, csak a kézelőjük piros.

Coligny rendelkezése alatt most már csak egyetlen gyalogezred, a teljesen gyöngyszürke mundérba öltöztetett Piemont maradt.

Hohenlohe egyelőre nem akarta volna harcba vetni a francia ezredeket, inkább a balszárnyat zárta le velük. A francia lovasság elöl állt. A gyalogezredek mögötte sorakoztak.

Az új ellentámadást körülbelül tíz-tizenkétezer emberrel indította Hohenlohe altábornagy. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, mert a török keményen befészkelte magát a folyó kanyarulatában, és percről percre erősödik. Különösen a szívósan küzdő janicsárok miatt volt okunk aggodalomra, de bízhattunk abban, hogy a török parancsnokok nem szeretnek védekezni. A tapasztalatok azt mutatták, hogy az állóharc a pasáknak nem kenyerük, előbb vagy utóbb mindig elfogy a türelmük.

Középen már órák óta folyt a harc. A török már több katonát összpontosított a hídfőben, mint amennyi a mi seregünk teljes létszáma volt, de részben a zsúfoltság, részben a számos alakulat összekeveredéséből származó káosz nem tette számára lehetővé a kibontakozást. A török csapattisztek szervezési készségből nagyon rosszul vizsgáztak ezen a napon.

Más gondjuk is volt. Elsősorban az, hogy a tetemes létszámú lovasságukat nem tudták jól elhelyezni. Ebben részben a saját kiterjedt sánc-és árokrendszerük akadályozta őket. Szokásuk szerint a szárnyakra irányították a lovasságot, de itt egyrészt elképesztő zsúfoltságban kellett felállniuk, másrészt az agyagos, erősen felázott talajon nem tudtak kibontakozni. Megindulni is csaknem képtelenek voltak itt, nemhogy lendületes lovasrohamot indítani.

Viszont eszményi célpontot nyújtottak. Előbb csak az én ágyúimnak, később már a hevesen tüzelő francia gyalogságnak is.

A török állás két szárnya nem volt egyenlő erejű. A franciákkal szemben álló jobbszárnyuk lényegesen erősebb volt, ráadásul itt az árokrendszer is mélyebben tagozódott.

A török balszárnyon azonban rések mutatkoztak, és Hohenlohe altábornagy leginkább ezt akarta kihasználni. Először ide helyezte a támadás súlypontját.

Az ellentámadás lassan tért nyert, méghozzá előbb a jobbszárnyon. A balszárnyon, ahol a török sokkal erősebb volt, nehezebben boldogultunk.

Most már közvetlenül Magersdorf kijáratából lőttük az összezsúfolódott török jobbszárny lovasságát, és kétszer is előrevittük a lövegeket. A frissen toborzott tüzérek is kezdtek beletanulni az ágyúk kezelésébe – nemigen volt egyéb választásuk. Mind gyalogos volt korábban – pár órája – még valamelyik birodalmi ezredben.

A francia lovasság azonban – Bauvaise brigadéros nagyurakból álló dandárja – elunta a tétlenséget, és minden parancs nélkül váratlan rohamot intézett a török ellen. Fenséges volt a támadásuk, nem tudtam tőlük megtagadni a csodálatomat. Villogó, drága páncéljaikban, színes tollforgós, ragyogó sisakjaikban, lobogó királykék köpönyegeikben olyanok voltak, mint megannyi harcra induló Mars. Kirántott rapírral estek az oszmánnak, és ördöngösen forgatták a vékony kardokat. Olyan is volt közöttük, aki baljában hárítótőrt szorongatott, mintha a vívóteremben volna odahaza. De mivel remek lovasok voltak, igen ügyesnek és gyorsnak bizonyultak ebben a kétkezes harcban is. A töröknek szokatlan lehetett ez a fegyverzet és harcmodor, mert gyorsan meghátrált, sőt némelyik csoport pánikszerűen menekült a franciák elől.

Bauvaise lovasai didalmasan vágták a törököt – de aztán beleütköztek a janicsárok tüzébe. A franciák megtorpantak, és a török lovasság is gyülekezett ellenük. Bauvaise brigadérost is eltalálta egy puskalövedék, és a sebesült parancsnok nagyon helyesen úgy döntött, nem bonyolódik bele a nagy túlerő elleni küzdelembe, hanem visszafordult. Példája nyomán azonban néhány francia gyalogos zászlóalj is előrenyomult, és szinte elárasztotta tüzével a törököt.

A janicsárok golyóitól számos előkelő francia lovas megsebesült. Bauvaise sebe ugyan csak karcolásnak bizonyult, de megsebesült egy ezredes, valamint Rochefort márki, Gennach őrgróf, De Sery és Villeroy grófok is.

A törököt egészen a Mohamed pasa által építtetett sáncokig visszanyomtuk, itt azonban álló tűzharc keletkezett. A janicsárok az árkokból szívósan védekeztek. Nemcsak a balszárnyon történt ez, a jobbszárnyon is megállt az előnyomulás, bár korábban úgy tűnt, a török itt a réseken keresztül átkarolható.

Újabb kritikus pontjához érkezett a nagy szentgotthárdi csata.

Szeptember végén Mainz városában találkoztam Waldeck gróffal. Együtt ebédeltünk egy fogadóban, utána a gróf nevetve megmutatta, mit írt Montecuccoli tábornagy egy röpiratban a csatáról. A papiros csaknem friss volt, szinte a nyomdából érkezett. Jót nevettünk a gróffal együtt zseniális parancsnokunk szemérmetlen öntömjénezésén.

Montecuccoli szerint egyes parancsnokok már éppen csomagolni akartak, sőt olyan is volt, aki már előre is küldette a poggyászát. Ebben a feszült helyzetben pedig éppen ő, Raimondo Montecuccoli állott vezértársai elé hősi pózban, mint Caesar Munda mezején.

Ráadásul (emlékezete szerint) még szónokolt is. Imigyen:

„Helyünket erősen meg kell állanunk, s magunkat vagy borostyánnal vagy ciprussal kell megkoszorúznunk, hogy a diadalt vagy a sírt kell megtalálnunk, vagy győznünk kell vagy meghalnunk!”

Fenséges. Waldeck gróf szerint pontosan olyan, mintha Corneille, a francia színpad egyik legfőbb csillaga írta volna. A gróf ekkor már kissé kapatos volt, és vidáman élcelődött Montecuccoli rovására. Azt mondta, Corneille-nek és Montecuccolinak két közös vonása van: a magánéletben mindketten egészen másképpen viselkednek, mint a hőseik. A francia tragédiaköltő esetében ez magától értetődik, de az osztrák szolgálatban álló olasz katonai lángész hőse – tulajdon maga. Másik közös vonásuk: a szentgotthárdi csatában egyikük sem tartózkodott az oszmánok lőtávolán belül.

Elég az hozzá: Montecuccoli tirádái a csatatéren nem hangzottak el, helyette az írásaiban próbál hőssé magasztosulni.

Aki akar, higgyen neki.

Köprülü Ahmed nagyvezír kora délután úgy döntött, újabb csapatokat küld át a Rábán, amelyeknek azt a feladatot szánta, hogy a mi hadainkat bekerítsék és megsemmisítsék. A török lovasság átkeléshez fogott; nem is egy, hanem mindjárt három különböző ponton.

A terv voltaképpen kiváló lett volna – ha két-három órával hamarabb hajtja végre a nagyvezír. Abban az esetben nemigen maradt volna számunkra más lehetőség, mint az azonnali visszavonulás.

Közben azonban a helyzet megváltozott, a partra szállt török kontingens visszaszorult a folyó kanyarulatába, hídfőjébe, és egyelőre nem volt abban a helyzetben, hogy komolyabb támadást indíthasson.

Az egyik kontingens Badafalva (Weixelbaum)községgel szemben, a császári szélső jobbszárny irányában fogott az átkeléshez, de a folyó a lovasságot a császári centrum irányába sodorta. Egy újabb oszlop még tovább ment a folyó partján felfelé, és valahol a császári állásokon túl próbálkozott meg az átkeléssel.

A nagyvezír nem nagyon nézte már, hová mit küld. Az átkelést megkísérlő lovasság csaknem teljes egészében akindzsikből és tatárokból állt. Meg mindenféle segédcsapatokból, illetve ki tudja, honnét összeszedett gyülevész lovasságból. Szpáhiból valószínűleg sokkal kevesebb volt, és a legjobb szpáhi ezredek már régen harcban álltak.

Egy másik oszmán lovassági kontingens lefelé vonult a folyó mentén, és a franciák szélső balszárnyával szemben fogott bele az átkelésbe. Ez is főleg akindzsikből és tatárokból állt.

El kellett hárítani a nagyvezírnek ezeket a próbálkozásait.

A Rábán felfelő próbálkozó török lovasság mozdulatát magyar és horvát felderítők jelentették Montecuccolinak. A fővezér parancsot adott Sporck altábornagynak, hogy a Sporck- és Montecuccoli-vértesezredekkel, valamint az összes dragonyossal és minden elérhető horvát huszárszázaddal hárítsa el a török támadási kísérletet.

Sporck, a kitűnő lovassági parancsnok kora hajnalban már csírájában fojtott el egy hasonló próbálkozást – most is így történt.

A horvátok felderítették a török átkeléseket. Sporck már indulás után értesült róla, hogy nem egy, hanem két különböző átkelési kísérlettel lesz dolga. Mindkét helyen már a bal partra érkezett a török lovasság harmada-fele. Sporck nem az a fajta lovastiszt volt, aki ettől kétségbe esett volna. Villámgyors elhatározást hozott. A könnyebb felszerelésű dragonyosokat és horvát huszárokat a távolabb partra evickélő török ellen küldte, maga pedig a két vértesezreddel legázolta a Badafalva térségében átkelt törököt. A heves támadás meglepte a törököt, és nagyon csekély ellenállást tanúsított. Elsőként a tatárok futottak meg, magukkal rántva az éppen átkelő, vagy átkelésre várakozó lovasság zömét.

A török lovasság valami deszkából rögtönzött kompfélén néhány ágyút is magával vitt. Sporck ezeket elvette tőlük, majd a parton felállítva tüzet nyitott velük a túloldalon határozatlanul csoportosuló törökre. A török több száz halottat és sebesültet hátrahagyva vonult vissza Alsó-Zsaning irányába.

A folyón feljebb átkelt török lovassági alakulatból viszont hírmondó is alig akadt. A horvátok és a dragonyosok a folyóparti erdő fedezete alatt megközelítették őket, aztán nagy lendülettel rajtuk ütöttek. A csata percekig tartott, a török zöme elesett, vagy fogságba került. Néhányan kétségbeesve vetették magukat lovastul a folyóba.

A török lovasság itt többé nem mutatkozott, az életben maradtaknak elment a kedvük az átkelési kísérletektől.

Ha lehet, még rosszabbul jártak azok a török lovasoszlopok, amelyek a franciákkal szemben próbáltak átkelni a folyón.

Ezek át sem jutottak. A francia Piemont gyalogezred és a Cassion lovasdandár katonái a partról puskatüzet nyitottak rájuk. Aki a folyó közepéig elért, lovastul szitává lőtték. Egy se jutott át. A török holttestek és lódögök szinte eltorlaszolták a folyót. A maradék ijedten tisztult el a part közeléből is.

Köprülü Ahmed kísérlete, hogy lovassági átkarolással fordítsa a maga javára az ütközetet, gyászos fiaskóval végződött.

Közben Hohenlohe altábornagy Montecuccoli tábornagy asszisztálása mellett újabb nagy, ezúttal döntőnek szánt támadásra rendezte át a hadsereget.

A csapatokat félhold alakzatban, előretolt szárnyakkal állította fel. Jobbszárnyon császári csapatok álltak, a centrumot a mostanra többé-kevésbé összegyűjtött birodalmi csapatok, illetve a mi erőink képezték, és a balszárnyon álltak a franciák.

Az ágyúimat is előrevittük, ezúttal Magersdorf vonalától nyugatra, egy major gazdasági épületének fala mellett foglaltunk tüzelőállást.

Az általános támadás valamivel délután három óra után indult.

A rohamot saját kérésére Waldeck gróf kezdhette el a birodalmi csapatokkal. Újra összegyűjtött ezredei feledtetni akarták a reggeli kudarcot, és öldöklő harcba bocsátkoztak a szívósan védekező oszmánokkal. A török elkeseredetten tüzelt, de a pikák sűrű erdeje miatt nem tudta kikényszeríteni a neki megfelelőbb közelharcot, így hátrálni kényszerült.

A franciák rohama megsemmisítő volt, szinte percek alatt megfutamították sűrű tüzükkel az ellenséget. La Feuillade tábornok mesterien irányította a francia támadást, gyalogság és lovasság mintaszerűen működött együtt. A velük szemben álló török lovassági tömegek nem bírták a nyomást, menekülni próbáltak, amiből irtózatos pánik keletkezett. A töröknek láthatóan nem volt ellenszere a pikaerdővel és sortüzekkel gépiesen közeledő francia gyalogsággal, meg az ennek fedezékéből újra meg újra oldaltámadásra induló lovassággal szemben.

A török lovasság a csatának ebben a szakaszában már nem volt képes érdemleges ellenállásra. Időnként egy-egy csoportjuk hol itt, hol ott próbált összegyűlni, nekidurálni magát egy kétségbeesett támadási kísérletre, de ezek a dühödt bosszúvággyal indult kis rohamkísérletek néhány lépés után rendre összeomlottak a szövetségesek tüzében. Az elöl rohamozók elestek, a többi megpróbált eliszkolni. Akadt olyan török próbálkozás, amit a mi ágyúink fojtottak el.

A török lovasság tehát halomra hullott a tűzben, és csakhamar a felbomlás, demoralizálás állapotába jutott. Sok közülük leszállt a lováról, beugrott a sáncok mögé, hátha gyalog többre megy, mások igyekeztek élve megadni magukat.

A sáncokban azonban a gyalogság még keményen kitartott. A zömük még mindig janicsár volt, de akadtak közöttük másféle alakulatok is: szilidárok, szkipetárok, aszabok, tüfenkcsik. A zömük puskatűzzel próbálta védelmezni a sáncokat és az árkokat.

Ezek az árkok meglehetősen kiterjedt rendszert alkottak, együttes hosszúságuk jóval többet tett kétezer lépésnél. A bennük megbúvó janicsárok még sok bajt okozhattak volna, bár csökkentette az esélyüket, hogy az egyes árkokat összekötő futóárkok csak részben készültek el, így a legtöbbje egérfogónak bizonyult, mert a védők nem tudtak a futóárkokban visszavonulni a következő vonalba. A janicsárok azonban egyáltalán nem akartak visszavonulni, az árkokat az utolsó emberig védték, általában mind elestek, ahogy a gyalogságunk bevette egyik árkot a másik után.

A másféle gyalogság már nem volt ilyen fanatikus, aszabok, szilidárok többször is megpróbáltak az árkokból kimászva hátraszaladni, de erre sem volt sok esély: a zömük elesett a golyózáporban.

Mehmed janicsáraga és Kaplán pasa megpróbálták összegyűjteni szétvert alakulataik egy részét, főleg lovasságot, mellé néhány janicsáralakulatot állítottak, és újabb támadással próbálkoztak. A fergeteges tűzben szinte percek alatt összeomlott. Területet nem nyertek.

Köprülü Ahmed ekkor már értesülhetett róla, hogy a megkerülésre indított lovassága nem érte el a célját. Még mindig jelentős erők felett diszponált a jobbparton, és el kellett döntenie, hogyan próbálja megmenteni a hadserege javát, amely ellenünk küzdött a Rába bal partján.

A nagyvezír valamikor délután három után kíséretével együtt megjelent a folyó kanyarulatánál, az éppen zajló ütközettel szemben. Különösebb katonai szakértelem nélkül is megérthette a látvány alapján, hogy számára a túlsó parton már minden elveszett.

Köprülü Ahmed parancsára a török tüzérséget közelebb hozták a folyóparthoz, és az ágyúk tüzet nyitottak a támadó csapatainkra. Válaszul a császári tüzérség ugyancsak közelebb települt, és ágyúpárbajt kezdett a törökkel. Én is azt a parancsnot kaptam Hohenlohe altábornagytól, hogy viszonozzuk a tüzet. Kissé közelebb mentünk, és lőni kezdtük az ágyúállásokat. A topcsik nem ügyeltek ránk, talán nem is vettek bennünket észre, akkor már kizárólag a nálunk több löveggel rendelkező császári tüzérséget lőtték, azt próbálták elhallgattatni. Elértünk néhány találatot; felrobbantottunk egy távolabb álló lőszeres kocsit, és kilőttünk egy török löveget is.

A császári tüzérség valósággal letarolt néhány alakulatot a túlsó parton. Találat érte a távolabb álló díszes sátrak némelyikét is.

Félóra elteltével a török tüzérséget hátrébb vonták, és a sátrakat is költöztetni kezdték. Ez állítólag az után történt, hogy a török főlovászt a nagyvezír sátrában ölte meg egy császári ágyúlövedék…

Vajon mit gondolhatott a nagyvezír? Láthatta a csatát, amely az ő hadseregének olyan irtózatos vereségét hozta, amilyet Magyarországon török nagyvezír még sohasem láthatott.  Vajon mit gondolhatott?

Megérthette, hogy most meg kellene mentenie a seregének lehetőleg minél nagyobb részét. Bár a török hadseregben a parancsnokok általában ritkán éreznek valódi felelősséget a rájuk bízott hadsereggel kapcsolatban, de ez a katasztrófa sokkal nagyobb és kiterjedtebb volt annál, hogy annyiban lehessen hagyni.

Valamit mindenképpen lehetett, és kellett is volna tenni a helyében. De a vereség akkor is vereség maradt volna. A támadás felújításáról mindenképpen le kellett mondania.

Igaza volt abban, hogy előrehozta a tüzérséget. Gyalogos lövészeket is kerítenie kellett volna, hogy tűztámogatást nyújtsanak a túlsó parton küzdő erői számára. Ennek fedezete alatt meg kellett volna próbálnia áthoznia mindazon csapatot, ami még áthozható lett volna. Mindenekelőtt az ott már teljesen használhatatlanná vált lovasságot.

Ha idáig eljut, meg kell próbálni visszavonni a gyalogságot is, elsősorban a janicsárokat. Nagy veszteségek nélkül természetesen ez már nem ment volna. De a főparancsnoknak kötelessége lett volna megpróbálni.

A bal parton a török csapatok keményen összekeveredtek, egymásba torlódtak. Jaszaulokat – török hadrendezőket – az innenső parton a csatának ebben a szakaszában senki sem látott. Márpedig a visszavonulásnak sem lett volna esélye, ha nem próbálják meg fegyelmébe visszarázni azt a híg masszát, amivé a Rába bal partján összezsúfolódott török katonaság vált.

A török foglyok közül sok azt vallotta, hogy számos irreguláris alakulat – sőt számos katona önállóan – parancs nélkül, vagy kifejezetten parancs ellenére, a zsákmányszerzés vágyától hajtva jött át a folyó bal partjára. Itt aztán zsákmányra nem találtak, csak kegyetlen harcra, amelyben sokuk otthagyta a fogát.

Ez rávilágít az oszmán hadsereg súlyos szervezési fogyatékosságaira. A hatalmas, kezelhetetlen tömeg nemcsak minden ésszerű hadmozdulatnak, a menekülésnek is akadálya lehet.

Azért meg meg kellett volna próbálniuk megmenteni az ideát rekedt csapataikat…

Talán maga Köprülü Ahmed is ezt akarta tenni. Vagy nagyjából ezt. A lényeg: valamikor négy óra előtt a nagyvezír elérkezettnek látta az időt, hogy elkövesse aznapi utolsó jelentős hibáját.

Valamelyik előkelő török fogoly azt vallotta, hogy ezt a parancsot Gürdzsi Mohamed pasa javaslatára adta ki Köprülü Ahmed nagyvezír. Bárki is adta a tanácsot, sem ő, sem a nagyvezír nem számolt a következményekkel…

A janicsárok parancsot kaptak: vonuljanak vissza az utolsó sáncokba, a vízpart közvetlen közelébe. Talán meg akarta menteni a nagyvezír legértékesebb gyalogságát, talán új támadásra akarta őket összevonni, nem derült ki. A janicsárok mindig teljesítik a parancsot. Fegyelmezetten elindultak most is, nem törödve az esetleges sebesüléssel.

De az árkokban tartózkodó többi katona megzavarodott. Az ott összezsúfolódott aszabok, szilidárok, tüfenkcsik, szkipetárok és egyéb gyalogság, meg az ott harcoló lóról szállt lovasok ugyanis semmilyen parancsot nem kaptak. A visszavonulás kizárólag a janicsárokra vonatkozott.

A többi katona egyrészt megijedt a janicsárok távozásától, mert nélkülük a török gyalogságnak alig van önbizalma, sőt megadásra hajlamossá válik. Másrészt úgy gondolták – talán nem is alaptalanul – hogy a parancsnokság őket cserbenhagyja, hidegvérrel feláldozza. Emiatt százával ugráltak ki a védőárkokból, hogy a folyópartra meneküljenek.

A következő pillanatokban elszabadult a pokol. Az egész török gyalogság abbahagyta a harcot, ahányan voltak, kiugráltak az árkokból, és a folyó felé iramodtak.

Azaz: egyenesen a gyalogságunk golyózáporába. Százával hullottak el a heves puskatűzben. A gyalogság mind a két oldalról lerohanta az első árkokat, és folyamatos tüzet zúdított a Rába felé tóduló török tömegre.

Ezt látva az összezsúfolódott török lovasságra is átragadt a pánik. Sarkantyúba kapva lovaikat, egymást és saját gyalogságukat legázolva igyekeztek a folyópart felé. Sokan zuhantak bele a saját harci árkaikba. A császári és a francia vértesek is rohamra indultak, nagyjából ugyanakkor, így az ellenséges lovasságot mindkét irányból szorongatták a mi lovasaink.

A balszárny felől támadásra indultak a magyar huszárok és a hajdúk. Azt hiszem, a török gyalogság vereségét az utóbbiak teljesítették be. Rendkívül ügyesen harcoltak az árkok körül, ugráltak egyiktől a másikhoz, lemészárolták a hátramaradó török gyalogosokat, összeszedték az elhajigált török puskákat, és azzal lőtték a menekülőket. Amikor a parthoz közelebb vittük az ágyúkat, láttam olyan magyar hajdút, akinek négy-öt puska is volt a vállán.

Az árkok között gyorsabban jutottak előre, mint a lovasság. Az árkok között középtájon négy török ágyú állt, legénységük a roppant tolongásban nem volt képes őket elvinni. A hajdúk lerohanták. A topcsik zöme elszaladt, a hátramaradókat a hajdúk a segítségükre siető janicsárokkal együtt levágták, az ágyúkat megfordították, és mindet kilőtték a folyóparton tolongó török tömegre. A hatás leírhatatlan volt. Véres testrészek kavarogtak a levegőben, és több tucat török esett a folyóba.

A hajdúk között hirtelen terjedni kezdett egy csatakiáltás. Először azt hittem, rosszul hallok:

- Zrínyi! Jön Zrínyi!

Talán azt gondolták, hogy valóban megérkezett Zrínyi marsall serege. Csak déli irányból jöhetett, akkor pedig hátba támadta őket. Talán ezt gondolták. Talán mást. Talán egysezrűen megijedtek, elegük lett a további harcból.

Menekültek, de még a janicsárok is. Elhajigálták a kanócos puskákat, és iszkoltak. Sokan már egyenesen a folyó felé.

A szélső balszárny felől néhány század magyar huszár és francia vértes a folyópart közvetlen közelébe jutott, és onnan oldalazva rohamozta meg az egyetlen, még nagyjából harcképesnek tűnő török lovassági tömböt.

Itt is felharsant a kiáltás:

-          Zrínyi! Jön Zrínyi!

Nemcsak a huszárok, szerintem a francia vértesek is ezt kiabálták:

- Zerin! Zerin! Vagy Serini! Serini!

A török lovasság visszahőkölt. Szpáhik voltak, meg néhány száz akindzsi. A török a szűk helyen moccanni sem tudott, kénytelen volt állva fogadni a roppant heves attakot. A magyar és francia lovasok belegázoltak ebbe a török tömegbe, és rögtön keményen megrendítették az utolsó szervezett oszmán lovassági erőt. Ez sem volt elég: a francia gyalogság néhány zászlóalja észrevette a lovasharcot, abba az irányba fordultak, és hevesen tüzelve lerohanták. A mi lovasságunk három százada meg a franciák mellett elszáguldva kapta őket oldalba.

A három oldalról érkező támadás rövid tíz perc alatt szétverte, legázolta, darabokra tépte, eltaposta a török lovasságnak ezt a kontingensét.

Mindenütt felhangzott már a győzelmes csatakiáltás:

- Zrínyi! Jön Zrínyi!

Ami ezután következett, már csak mészárlás volt.

Azt hiszem, mindannyian megrészegedtünk a győzelemtől. Előrevittük az ágyúkat, aztán még előbbre. A másik oldalon a császári tüzérség néhány ütege ugyanígy tett. A túloldalon az oszmán tüzérség már beszüntette a tüzelést. Mi azonban lőttük, egyre lőttük a parton tolongó tömeget.

A török a hídra tódult, aki meg nem fért, a folyóba vetette magát. Így próbáltak több száz lépés szélességben átkelni a Rábán. A tüzérségünk és a gyalogságunk folyamatosan lőtte őket.

A Rába igazán könnyen átúszható, a vízállás nem is volt nagyon magas, bár reggel óta emelkedett; hanem a pánik hatalmas úr. A török nem nézte, hol próbál átevickélni a vizen, örvényekbe, sodrásokba keveredett, eltalálták, dőlt egymásra, egyik a másikat döntötte le, nyomta a víz alá. A Rába medre vöröslött a vértől és a török köpenyektől, a víz nem is látszott. Közben könyörtelenül tüzeltünk.

A híd a rajta átkelni akarók súlyától, vagy az ágyútűztől leszakadt, a török százával zuhant a vízbe. Aratott a halál.

Köprülü Ahmed ekkor – fél öt lehetett – megelégelte a vereség vigasztalan látványát. Amikor megtudta, hogy a főtisztek – Iszmail pasa, Mohamed és Kaplán pasák – már mind elestek, ahogy a valamirevaló főtisztek zöme is holtan fekszik odaát, egyre kevésbé érdekelte a túlsó oldalon zajló öldöklés. Néhány percig még nézte a szörnyű tumultust, az irdatlan vérfürdőt, ahogy a halottakkal zsúfolt folyócska véres vizében végérvényesen elsüllyed az oszmán birodalom bő évszázada tartó magyarországi sikersorozata. Nézte, nem sokat értett belőle, aztán – otthagyta. A jobbparton maradt, még intakt csapatokkal együtt visszavonult az előző napi táborhelyére. Több ezer katonája vergődött még mindig a vízben.

A túlsó part nem nagyon meredek, de a bal partnál magasabb, és – síkos. Amikor átkeltek, talán észre sem vették. Most azonban nagyon sok török halt meg amiatt, mert nem volt képes kievickélni a túlsó partra. Próbálkoztak egyszer-kétszer, nem sikerült, aztán vagy a sodrás, vagy egy lövedék végzett velük.

A végén már a partról tüzeltünk, a magyar hajdúk és huszárok több százada, de néhány francia és császári alakulat is a törököt üldözve átkelt a folyón. A lovasok átúsztattak, a gyalogság a lovak farkába kapaszkodva húzatta át magát, ahogy a hajdúktól látták. Ezt látva a török tüzérség elmenekült, az ágyúkat a parton hagyták. A hajdúk beszögezték, vagy a folyóba lökték őket.

Másnap Montecuccoli parancsára az utóbbiakat kihalászták, és besorolták a császári tüzérséghez.

Így végződött a szentgotthárdi csata, korunk egyik legnagyobb ütközete, ahol az oszmán hadigépezet megsemmisítő vereséget szenvedett.

Körülbelül négy-ötezer keresztény katona áldozta életét ezért a győzelemért. Senki sem tudja, mennyi embert vesztett Köprülü Ahmed, az elesett törökök számát húszezerre becsültük.

A két hadvezér nem volt méltó ehhez a csatához. Az egyik – Köprülü Ahmed – roppant tömegeket hozott magával, akiket habozás nélkül a halálba küldött pusztán a saját becsvágya érdekében, hiszen a csatával sem érhetett el többet, mint akkor, ha türelmesen kivárja a Rába partján a neki tetsző békeajánlatot.

Semmivel sem volt jobb nála a felfuvalkodott, dilettáns Montecuccoli. Ha rajta múlik, nincs csata Szentgotthárdnál. Az ütközetet nem ő nyerte mag, hanem a mindenünnen ide sereglő, a török ellen végre komolyan harcolni akaró katonák serege. Akiknek volt néhány nagyszerű, bátor parancsnoka, mint La Feullade, vagy Waldeck gróf.

Wolfgang Julius von Hohenlohe altábornagy talán nem a merész döntések és a briliáns manőverek embere, de ez a csata az övé volt, az ő körültekintése, kitartása, fortélyossága, szakmai hozzáértése hozta meg a sikert.

Drága Jane, mindannyian azt hittük, hogy következik a világraszóló diadalok sora, hogy feltartóztathatatlanul nyomulunk majd előre, addig ütjük a törököt, amíg szusz van benne, és magunk előtt kergetjük a Balkán rengetegéig, vagy azon is túl.

Nemcsak én hittem ezt, hanem minden jó érzésű katona.

-          Minél hamarabb vissza kell hívni Zrínyit – mondta a győzelem estéjén Hohenlohe altábornagy. – A hadjáratot az ő vezérletével kell folytatnunk. Újra le kell rombolnunk télen az eszéki hidat, bevenni Kanizsát és Székesfehérvárt. Utána visszamenni Pécshez, és megkezdeni Buda hadászati bekerítését. Néhány év alatt visszafoglalhatjuk a töröktől ezt az országot.

Ezt gondoltuk, Jane. A vasvári béke híre mindenkit letaglózott. Először nem is akartuk elhinni, azt hittük, ostoba pletyka. Hohenlohe altábornagy Montecuccolitól kért magyarázatot, de erre az olasz sem tudott mit mondani. Nem volt része benne.

-          Nem hittem volna, – mondta este bizalmas körben Hohenlohe. – hogy a császár nevében képesek ekkora aljasságra. Azt hiszem, a császár maga sem való a trónjára. Miféle uralkodó hagyja, hogy ilyesmire használják a nevét? Meg aki ilyen majmokat tart a szolgálatában…

Egészen Mainzig meneteltem Hohenlohe altábornagy hadseregében. Ott kézfogással köszöntünk el egymástól. Kölcsönösen kifejeztük ama reményünket, hogy találkozunk még.

A hadsereg feloszlatása Mainz környékén volt, de számomra elég egyszerűen ment, mert semmiféle kincstári holmit vagy fegyvert nem vettem át annak idején, csak a hátralékos zsoldom miatt kellett várnom, de három nap elteltével a tenyerembe számolták. Több volt, mint amennyire számítottam. A biztosok igen megtisztelően bántak velem, és ennek rövidesen megtudtam az okát.

Kis ünnepséget szerveztek a számomra és átnyújtottak egy pecsétes oklevelet. A következő áll benne:

„Tanúsítjuk, hogy Charles Davis mérnök alezredes úr a Rajnai Szövetség hadseregében 1664 januárjától augusztusáig részt vett Magyarországon a török elleni harcokban, kitüntette magát Zrínyi gróf téli hadjáratában, Kanizsa ostromában és a nagy szentgotthárdi csatában. Hadmérnöki és tüzértiszti szolgálatát mindenkor lelkiismeretesen, bátran, találékonyan és nagy hozzáértéssel látta el.”

Az aláírók között ott szerepel Hohenlohe altábornagy neve is. Biztos vagyok benne, hogy ezt ő eszközölte ki a számomra.

A kincset érő pergamen itt van a tarisznyámban, viaszosvászon tokban.

Amint letelt szolgálatom a Rajnai Szövetség hadseregében, már volt pénzem, de sajnos még korántsem annyi, hogy hazatérhessek Hozzád.

Elhatároztam, hogy kipihenem a hadjárat fáradalmait, utána pedig új alkalmazást keresek magamnak. Tudtam, hogy a Rajnai Szövetségtől kapott pergamen minden ajánlólevélnél többet ér.

Hamarosan levelet kaptam volt hadmérnök bajtársaimtól, biztattak, lépjek holland szolgálatba, szükség volna rám, de én nem állhattam olyan ország hadseregébe, amely hadban áll a Hazámmal.

Vártam hát tovább.

Több német városban térképészeti munkákat vállaltam, amivel elértem, hogy a pénzem nem fogyott, hanem gyarapodott.

December első napjaiban hallottam valakitől, hogy november közepén Zrínyi gróf ellen valahol egy Csáktornya környéki erdőben merényletet kísérelt meg a török. Nem nagyon hittem benne, hogy valóban az oszmánok akarták meggyilkolni a grófot.

A következő éjjel álmot láttam. Megint Kanizsát ostromoltuk, ott álltam a nehézlövegek mellett, és rommá lövettem az egyik sarokbástyát. Hirtelen Zrínyi gróf jelent meg mellettem, kezet nyújtott, és csendesen megjegyezte:

- Tudtam, hogy visszajön!

Amikor felébredtem, már tudtam, hogy Zrínyi gróf mellett a helyem. Azt hiszem, drága Jane, Te, aki mindennél jobban ismersz, megértesz engem, és elfogadod a döntésemet.

Másnap útra keltem. Két hét múlva megérkeztem Magyarországra, újabb néhány nap múlva már Csáktornyán voltam.

Kantárszáron vezettem a lovamat a várkapuhoz. Éppen ebédidő közelgett. Bagy bajszú horvát katonák bámultak az arcomba.

-          Zrínyi gróf urat keresem! – és a kezükbe nyomtam a pergament.

Legfeljebb öt percig kellett várnom.

Fiatal olasz jött értem, mosolyogva szólított meg.

-          A gróf úr várja önt, Davis alezredes úr! – amikor látta, hogy aggodalmas pillantást vetek a lovam felé, megnyugtatott. – Ne aggódjon miatta, a lovászok máris gondozásba veszik!

Zrínyi gróf elém jött, mosolygott, kezet nyújtott.

- Gróf úr!

- Isten hozta, alezredes úr! Kerüljön beljebb!

Kis szobába kalauzolt, helyet mutatott, és a kezembe nyomott egy pohár bort.

-          Isten vezérelte hozzám!

-          Én is úgy gondolom, marsall úr!

-          Nem illet ez a megszólítás.

-          Bocsásson meg, de aligha tudom elfelejteni a hadjáratot, csikorgó télben. Meg Kanizsát…

Néhány pillanatig hallgattunk. Aztán úgy gondoltam, el kell mondanom neki az álmomat. Komolyan bólintott. Aztán leültetett, és a következőt mondta:

-          Kérdezni akarok öntől valamit. Kérem, őszintén válaszoljon. Bármit felel, velünk fog ebédelni, és addig marad a vendégem, ameddig akar – várakozásteljes arcomat látva rászánta magát: – Akar-e a szolgálatomba állni?

-          Természetesen, gróf úr! Ezért vagyok itt!

-          Alezredes úr, tudnia kell, hogy nekem önre nagy szükségem van. Ön azonban szabad akaratából dönthet, nem kell feltétlenül igent mondania. Mivel a bajtársam volt, és becsületes embernek ismerem, nem kertelek. Mit tenne, ha az én szolgálatomban önnek esetleg a bécsi császár ezredei ellen kellene használnia az ágyúit? – feszült figyelemmel leste a választ. Nekem óhatatlanul Montecuccoli jutott az eszembe. Meg a szétrepedő ágyúcsövek Kanizsánál. Meg Zrínyi-Újvár.

-          Ebben az esetben mindent elkövetnék, hogy a tüzük megrendítse a kétfejű sas fekete-sárga önbizalmát, gróf úr! – feleltem határozottan, mire újra kezet nyújtott.

-          Isten hozta! Jöjjön! Meg van terítve az ebédhez, csak ránk várnak!

Drága Jane, néhány hét múlva újra írok, de itt most – már a gróf szolgálatában – nagyon fontos hadmérnöki feladataim támadtak. Egyelőre erről semmit sem mondhatok, de – ha Isten segedelmével megoldom a feladatot – be fogok Neked számolni róla.

Isten áldjon!

A Te

Charles-od