Egy ideig ismét rövid részletek következnek. Mint ez:

————-

PÁRIZS, 1664. december 12. csütörtök

Váradi Nagy Bálint deákot a szállásadója rángatta elő a szobájából nem sokkal ebéd után.

-         Azonnal jöjjön, Monsieur Valentin! Önt keresik!

-         Engem, ugyan kicsoda?

-         Azonnal jöjjön!

Bálint deák nehézkesen botladozott kifelé. Jó otthoni módra egyet szundikálni akart a délebédre. Másfél éve tanult Párizsban, koszt és kvártély fejében latinra és németre tanítgatta a kárpitosék nagyobbik fiacskáját.

-         Ki keres?

-         Hol vagy már, kárpitos? Meddig várjak? – hallatszott egy parancsoló hang odakintről. A mester szinte maga előtt lökdöste a lakóját.

-         Ki keres, mester uram?

-         Vagy rossz fát tett a tűzre, vagy szerencse érte, Monsieur Valentin, önnek kell tudnia!

Az előszobába érve a magyar diák hátrahőkölt. Három megtermett férfi várakozott királykék pelerinben, rapírral az oldalukon.

-         Te vagy az a diákfajzat? – kérdezte az egyik. Harmincöt év körül lehetett, aranyláncot viselt, az övében meg két remekmívű pisztolyt.

Bálint megijedt. Kik ezek, haramiák?

-         Igen ő az, uraim, ő a Magyarországról érkezett Valentin diák. Megisznak egy pohár bort nálam a testőr urak? – alázatoskodott a házigazda.

Testőrök, gondolta Bálint. Hát persze, azok viselnek ilyen maskarát. De mi az Isten csudáját akarhatnak tőlem a testőrök?

Az aranyláncos Bálintot méregette. Ő lehet a parancsnok. A másik a belső ajtót vizslatta, hátha előkerül onnan valami hölgy. A harmadik meg – a langaléta – állandóan a rapírja markolatán tartotta a kezét.

-         Velünk jössz, fickó! – a parancsnok Bálint vállára tette a kezét.

-         Szabadna tudnom, miért?

-         Nem kérdez, hanem jön! – dörmögte a langaléta.

A parancsnok kedélyesen a szeme közé nevetett:

- Tudsz lovagolni, magyar?

- Hogyne tudnék!

- Sebaj, akkor is kocsival megyünk! – és kifelé lódította az ajtón.

A kapitány vicces kedvében van, gondolta Bálint, és ő még csak el sem köszönhetett a szállásadójától.

Mire ezt végiggondolta, már egy fényes, fekete batárban ült. A kapitány éppen lóra kapott. Még három-négy testőr várakozott a ház előtt, lovon. Ők is besoroltak a menetbe. Egy eddig nem látott testőr bevackolta magát a diák mellé, a langaléta meg vele szemben telepedett le.

-         Hová visznek?

Nem kapott választ. A batár elindult, előtte és mögötte lovasok. A kocsi rázott kegyetlenül. Ennél még az otthoni parasztszekerek is kényelmesebbek, gondolta a diák. Összeszedte legjobb modorát:

-         Kérem, uraim, nem mondanák meg… – a langaléta olyan mogorván nézett rá, hogy ijedten elhallgatott.

Bő fertályóráig utaztak, egyetlen szó sem esett. Bálint deák szíve mindvégig a torkában dobogott. Mit akarhatnak tőle? Talán a bíró elé viszik? Hónapok teltek el azóta, hogy megruházta azt a pökhendi flandriait. Már azt képzelte, elviheti szárazon.

Elnézegette az egykedvű ábrázattal ülő francia testőröket. Ezek mégsem tatárok. Habár lehet, hogy rosszabbak annál…

Valami tágas udvarban segítették ki a kocsiból. Illatfelhő csapott az arcába, előkelő öltözetű urak és hölgyek igyekeztek körülötte, ki erre, ki arra. Némelyik megbámulta Bálint deák ócska nadrágját, negyednapos szakállát.

Fekete ruhás, szigorú tekintetű ember elé állították.

-         Megfürdetni! Megborotválni! Felöltöztetni!

Jó óra múlva ismét a fekete ruhás ember előtt állt. Megborotválva, bepúderezve, és olyan módosan kiöltöztetve, hogy a nagy velencei tükörben maga is igen helyre legénynek találta eme Váradi Nagy Bálint deákot, akit erről az oldaláról eddig még nem ismert.

Fekete posztóruhát kapott, vadonatúj bőrcsizmát, de tükörfényeset; hófehér patyolat inget habos fehér csipke kézelőkkel, a fejére meg újdonatúj tollas kalpagot. Otthon öreg atyja minden adósságát kifizethetné ennek az öltözéknek az árából.

De óvatosan. Néha azokat öltöztetik ki ilyen szépen, akiket a vesztőhelyre visznek.

-         Monsieur Valentin Váradi Nagy?

-         Igen, uram, az vagyok!

-         Hogyan kell kimondani a nevét?

Bálint deák megmutatta. A fekete ruhás francia többször is elismételte, és meglepően helyesen ejtette ki harmadjára, bár még csöppet sem magyarosan.

-         A professzorok szerint ön a magyar diákok közül a legjobb.

Bálint erre kevélyen kihúzta magát. Talán mégsem jár rosszul ezzel a kalanddal.

-         Meg tud-e tanítani valakit magyarul, Monsieur Váradi Nagy?

Bálint szíve nagyot dobbant. Tüstént a füléig szaladt a szája. Valami előkelőség kölykét kell magyarra okítania? Hiszen akkor megfogta az Isten lábát! Ez a pomádézott népség jól fizet, ő pedig megcsinálja a szerencséjét! Az újesztendőre pénzt küld haza öreg atyjának!

-         Természetesen, uram! Hány esztendős a gyermek?

-         Nem gyermekről van szó, Monsieur Váradi Nagy, hanem meglett emberről. Egy nagyon okos emberről. Igyekezzék ön méltónak bizonyulni hozzá.

-         Azon leszek, uram – felelte némileg megszeppenve a diák.

-         Ha sikerül az említett férfit önnek megtanítania nemcsak a magyar nyelvre, hanem Magyarország történetére, hagyományaira, szokásaira is; azaz mindenre, amit az ön hazájában tudni kell és illik, őfelsége, a király fényesen megjutalmazza önt. A tanítás sikeres befejezésekor ön francia grófi címet, úri birtokot és előkelő párizsi házat kap, valamint készpénzben százezer Lajos-aranyat.

A diáknak elállt szeme-szája.