SZIGETVÁR, 1664. december 25. szerda, este

A szigetvári béget első álmából verte fel az őrség elöljárója. A zúzmarás szakállú tiszt először durván felrázta a parancsnokát, utána földig hajolva jelentett neki:

- Tatárok, kegyelmes bég!

A parancsnok álmosan pislogott.

- Milyen idő van odakint?

Újabb meghajlás.

-          Hóvihar tombol, nagyságos bég.

A parancsnok nehézkesen felkönyökölt.

- Mit mondtál, kutya?

- Tatárok, kegyelmes bég!

A parancsnok végre megértette. Azonnal kiugrott az ágyból.

- Tatárok? Megérkezett a sereg?

- Nem, kegyelmes bég. Csak öt lovas. Kegyelmességeddel akarnak beszélni.

A parancsnok keze megállt a levegőben.

- Öt lovas? Követség?

- Nem kegyelmes bég.

- Akkor kicsodák?

- Négy közember. Az ötödik valami tatár méltóság lehet, kegyelmes bég.

-          Mit akarnak?

-          Nem tudom, kegyelmes bég. Nekem úgy tűnik, szégyenletesen eltángálták őket.

A bég kapkodva öltözködött.

Öt perc múlva a fogadóteremben volt. Öt szomorú tatár várt rá. Négy közember piszkosan, sárosan, lehorgasztott fővel hátrébb, egy aranyozott mellvértet viselő előkelőség felszegett fejjel elöl. Amikor a bég belépett, a négy közember kényszeredetten meghajolt, az előkelőség dacosan kihúzta magát.

Ha te nem hajlongsz, én se, gondolta a parancsnok, és szemügyre vette az emberét. Azonnal felismerte benne Mirza Aslamot, aki néhány napja a tatár had elővédjét kommandírozta.

-          Mirza Aslam?

A tatár bólintott.

- Hol vannak a többiek?

- Allah paradicsomába távoztak, bég. Legalábbis a többségük.

- Mi történt?

- Elárultak minket, bég. A gyaurok vártak ránk. Ördögi csapdákat eszeltek ki.

A parancsnok döbbenten meredt a tatárra, Mirza Aslam fáradt és érzéketlen tekintettel nézett vissza.