VARSÓ, 1664. december 13. péntek

-         Ugye, nem babonás, hetman úr?

Sobieski összerezzent. Valóban: tizenharmadika van és péntek. Talán puszta véletlen. Megszokta, hogy ne tulajdonítson különösebb jelentőséget az előjeleknek, babonáknak, és hasonlóknak. Élénken megrázta busa fejét:

-         Nem, felség. A legkevésbé sem.

-         Foglaljon helyet, hetman úr!

A király nyugodtan visszatette kis polcára a Bibliát, és helyet foglalt vendégével szemben.

Sobieski alaposan szemügyre vette uralkodóját. A király láthatóan kipihente magát az utóbbi napokban, arca teltebb lett, vonásai némileg kisimultak, és most nyoma sem volt rajta annak a paposságnak, ami miatt mindig úgy aggódtak a királypárti nemesek. Micsoda különös király! Jezsuita volt, bíborosi kalapot kapott Ince pápától, aztán felmentette magát a papi fogadalom alól, és kötelességtudóan elfogadta a felkínált koronát. Soha szinte egyetlen előnyét sem élvezte uralkodói státuszának. Mindig csak szolgált. Összeszorított fogakkal, sok igyekezettel, kevés pompával.

Mindenki azt hitte, összeomlik majd az ország katasztrófáját látva. Özönvíz zúdult a lengyelek hazájára¸nem volt elég a kozákok hatalmas lázadása, meg a moszkoviták elleni háború, s svéd király is támadást indított – János Kázmér rokona. Mindenki azt gondolta, ez már a kegyelemdöfés. A svédek sorra hódították meg a lengyel tartományokat, több főnemes átpártolt, sőt, országos főméltóságok is. A vilnai vajda. Még ez sem volt elég. Megjelent az erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György, mint a svédek szövetségese – János Kázmér koronájáért. Erdély sose volt Lengyelhon ellensége; most azzá lett. Vándor szerzetesek hirdették. Eljött az apokalipszis. Lengyelországnak vége.

Azokban a napokban János Kázmér király csodálatra méltó helytállást tanúsított. Nem hátrált meg, nem csüggedt el, nem menekült külországba. Kitartott betegen is, még ő lelkesítette a csüggedőket. Lengyelország puszta név volt, talpalatnyi területre szorult össze, de nem hagyta fel magát, nem adta fel – és minden ellensége felett diadalmaskodott. Sobieski megtanulta tisztelni János Kázmér királyt.

Megnézte még egyszer János Kázmér arcát. A király láthatóan kipihente magát, és láthatóan majd’ kicsattant az energiától.

És még valamit észrevett uralkodóján Jan Sobieski hetman: János Kázmér király széles arcával, tar koponyájával, tömött bajszával olyan igazi lengyeles jelenség volt most, hogy a hetman szíve belesajdult. Ott ragyogott rajta az a nyíltsággal párosult robusztus erő, egyben a kíméletesség, érzelemgazdagság; meg a hagyományokhoz, a hazához való mély, áldozatkész ragaszkodás, ami a világ számára a lengyelek ismertetőjegye. Jan Sobieski e pillanatban büszke volt uralkodójára. János Kázmér; Lengyelország királya.

-         Nagyon feldúltnak látszik, hetman úr.

Sobieski ültében fejet hajtott.

-         Sajnos, csak rossz hírekkel tudok szolgálni ezen a napon, felség.

Meglepetésére a király elmosolyodott.

-         Felesleges elismételnie mindet, kedves Sobieski hetman úr, tudom magam is. Mindenütt látszanak Lubomirski marsall lázadásának előjelei – felemelte a kezét, amikor látta, hogy Sobieskiből még mindig kikívánkozna a mondandó. – Kérem, nyugodjon meg, inkább igyon velem egy török kávét.

Az ital már ott gőzölgött előtte, az egyik findzsát a hetman elé tolta.

-         A fekete leves, hetman úr – mosolygott. – Így nevezi a török. Higgye el, tudom, hogy Lubomirski minden követ megmozgat, hogy legyőzhessen engem a harcmezőn, és rám kényszeríthesse a feltételeit. Azt is tudom, hogy nagy hangon ágál a nemesi szabadságról, és sokan hisznek is neki. Tudom, hogy tatárokat és kozákokat hoz majd ránk nagy tömegben. Nem is erről akartam önnel beszélni.

Szünetet tartott, kortyolt a kávéjából.

-         Kérem, tegyen meg mindent, hogy a jó érzésű lengyelek megértsék, miről is van itt szó. Nem az én uralmi képzelgéseimről, nem az én hatalmamról, és nem is az én személyemről. Ha nálam jobb uralkodót találnak, örömmel lemondok, és szolgálom az új királyt. Akár szerzetesként is. Nem a saját egyéni ambícióm mondatja velem, amit mondok. Lubomirski a lengyel királyság sírásója. Meg kell erősítenünk a lengyel királyi hatalmat, de minél hamarabb, hetman úr. Egy özönvizet túlélt az ország. Többet nem fog. Szinte minden irányban ellenség. A svédek. A moszkoviták. A török. Amikor szorult a kapca, még Erdély is ellenünk jött. A császárban sem bízhatunk. Főleg, ha nem olyan király ül a trónon, amilyet ő szeretne.

Elhallgatott, köhintett egyet. Könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Sobieski megbabonázva figyelte.

-         Az özönvíz Isten figyelmeztetése volt, hetman úr. Önerőnkből, Isten adta szabad akaratunkból ki kell emelnünk fejünket az önhitt fegyelmezetlenség zsarnoki igájából, az önzésből, és tennünk kell magunkért, a hazánkért. Legyen a példa: Magyarország. Valaha hatalmas, baráti állam volt, mi lett belőle? Mivé tette a rendek önzése? Közönséges hadszíntér, két birodalom játékszere. Mi is azzá leszünk, ha nem állunk meg a lejtőn. Ez a leendő háború tétje, hetman uram.