BÉCS, 1664. december 21. szombat

Este bált rendeztek Porcia herceg palotájában. Parókás urak, és magasra tornyozott frizurát viselő hölgyek lejtették festői táncukat a gyertyacsillárok fényorgiái alatt a nagyteremben, címeres pelerint viselő szolgák had nyüzsgött, hogy kielégítse a vendégsereg óhajait, fényűzően ritmusos barokk tánczene ringatta éber álomba a kalandra, szerelemre éhes ifjúságot.

A táncvigalom a második szinten volt, ez volt – barokk szokás szerint – a nemes emelet. A földszinten voltak a ruhatárak, itt is sürgölődött legalább egy tucat szolga és szolgáló a bundákkal ésa nehéz bársonykabátokkal. A hölgyek és urak jól felöltöztek, hideg volt odakint.

A ruhatárban külön helyiségben akasztották szegre az érkezők fegyvereit; zömmel drágaköves vagy aranyozott markolatú díszkardokat és hosszú tőröket, de volt közöttük néhány valódi harci fegyver is. Meg bő tucatnyi hajlított pengéjű magyar szablya; ezeket nyilván azok az ifjak hozták magukkal, akik magyaros öltözékben mulattak odafent a forgatag közepén. A sok szép kard és tőr képviselte a lírát; a száznál is több hosszú csövű, töltött pisztoly pedig a prózát. Bécs utcái veszélyesek voltak ebben az időben, férfiember – főleg. Ha gazdag volt és előkelő – ritkán lépett fegyver nélkül az utcára. Az urak természetesen nagyon nehezen váltak meg féltve őrzött fegyvereiktől, de Porcia herceg estélyein szigorú volt a házirend: minden fegyvert le kellett adni. Még a hölgyeket és urakat kísérő kocsisoktól, lovászoktól, csatlósoktól és egyéb szolganéptől is ezt várták el, ők pedig a bál ideje alatt a földszint hátsó traktusának földes padlójú nagytermében várták uraikat kocsisbor mellett. Az utóbbi helyen két olyan egyén is akadt, akik néhány napja jelentéseket körmölgettek uraikról, és ezzel némi mellékkeresetre tettek szert. Az egyik úgy tudta, hogy a császár őfelsége asztalára futnak be a jelentései; ez úgy vélte, két-három esztendő elteltével országos kitüntetés üti a markát, és amellé birtokot kap Alsó-Ausztriában. Esetleg cseh gróffá nevezik ki. A másik ehyenesen azt hitte, hogy a római pápa biztonsági szolgálata számára kémkedik; mert a gazdája veszedelmes potenciális eretnek. Valójában mindketten ugyanazon megbízó alkalmazásában állottak; jelentéseik gyorspostával mentek Velencébe, ott pedig egy Vincenzo nevű gondos és igen megbízható titkár továbbította őket Csáktornyára, ahol Aldo Contarini bontotta fel őket. A kapitány alapos munkát végzett Bécsben.

A földszinten tehát szolgák, illetve a vendégek kocsisai, komornái és egyéb kísérői nyüzsögtek, az első emeleten folyt a vigasság. Aki azonban a nagy táncterem hátsó traktusának benyílóján távozott, és ott egy bizonyos ajtón át akart kimenni levegőzni, újabb lépcsőházra bukkant, amely aranyozott korlátokkal csalogatta a látogatót egy emelettel feljebb. Itt a gyanútlan látogató egészen másfajta szolgákkal nézett farkasszemet hamarosan, ezek a lentieknél sokkal marciálisabbak voltak – és fegyvert viseltek.

Itt csak a bennfentes urak mehettek tovább; a megtermett szolgák mindenki mást udvariasan lekísértek a táncterembe, a büfébe, esetleg vacsorázó asztalhoz ültették valahol a táncteremmel párhuzamosan.

Bennfentes csak az volt, akit Marcello személyesen ismert. Ez a Marcello negyven év körüli, markáns arcú, hallgatag páduai volt, a herceg bizalmi embere. Maga nem szólalt meg, csak a fejével intett két tagbaszakadt társának, ha olyasvalaki közeledett, akit ismernie illett.

Marcello csak néhanapján volt feledékeny. Az utóbbi évek során talán háromszor vagy négyszer esett meg az a skandalum, hogy Marcello nem volt hajlandó ismerni valakit, akit korábban ismert. Az ilyenek persze felháborodtak.

-         Marcello, hát ismersz, vagy nem? Ez és ez vagyok!

-         Sajnálom, uram, nem ismerem önt – mondta ilyenkor kimérten Marcello. – Megkérném, fáradjon lejjebb egy emelettel.

-         Hiszen tegnap ismertél!

-         Sajnálom, uram, nem ismerem önt!

Nem volt apelláta, a látogatónak le kellett mennie. Senki sem emlékezett olyan konkrét esetre, amikor kardra került volna a sor, de a fáma szerint ez is megesett; Marcello és társai legyűrték a nemkívánatos vendéget.

Azok a kiválasztottak pedig, akiket Marcello ismerősnek nyilvánított, beléphettek a második emelt szentélyébe, ahol azonban nem az ital és a mulatság vitte a főszerepet, nem is a közeledő karácsony volt a társalgás témája, hanem a politika.

A szentélyek szentélye a nagy belső tanácsterem volt, nagy ovális asztallal, elegáns karszékekkel. Hosszú, püspöklila szőnyeggel borított folyosó vezetett odáig, közben jobbrólis balról is kényelmes szobácskák nyíltak vastag, párnázott ajtókkal, ahová két-három ember alkalomadtán bizalmasabb tanácskozásra vonulhatott vissza. Ágy egyikben sem volt; a második emelet nem a szeretőket várta. A viaszgyertyák fényében egészen másfajta légyottok zajlottak.

A ház ura újabban gyakorta gyengélkedett, ágyban feküdt ezen a napon is. Porcia herceg betegségén ennek tünetein valaki hamarosan elgondolkodik majd – a távoli Csáktornyán.

Porcia herceg nem vett hát részt a mai tanácskozásokon. A nagy szentély így is tele volt emberekkel; főleg a nemrég lezajlott tanácskozásról folyt a szó, hogy a magyarok nem fogadják el a vasvári békét, és a felség kénytelen volt országgyűlést összehívni február végére Pozsony városába.

A birodalom előkelői, számos udvari ember mellett ma jócskán akadtak külföldiek is. Eljött a pápai nuncius, Archinto gróf, a spanyol követ és mindig elegáns jó vágású tanácsosa, Don Diego de Prado báró, a kecskeszakállt viselő Pallavicini márki, a genuai köztársaság, valamint Chieromani lovag, a toszkánai nagyherceg követe. Persze, leginkább egymást méregették, igen gyanakodva. Amikor aztán Grémonville lovag, őfelsége XIV. Lajos követe is tiszteletét tette, végképp kialakultak az esti szerepek. A spanyol és a francia követ hol egymással beszélgetett, hol egymást figyelte, az összes többi pedig – kivéve a nunciust, aki jó étvággyal evett egy asztalnál, utána meg néhány osztrák előkelőséggel anekdotázott – az este jó részében ezt a kettőt leste, vizslatta.

Johan Paul Hocher másodmagával lépett az egyik benyíló szobácskába. Hocher ma igazi birodalmi eleganciával öltözködött: szokásos fénylő fekete bársony ruhájához vakítóan fehér csipke gallért és kőzelőt vett fel aranyszínű bársonyszalaggal. Vékony bajuszát és divatos spanyolszakállát gondosan nyíratta, és jövetele előtt meg is borotváltatta magát, hogy az arcára hintett drága francia parfümtől igazi világfinak tűnjön. Haját két oldalt gondosan a vállára fésültette, és csak enyhén bodoríttatta. A homloka jobb oldalán enyhe választékot hagyott. Parókát ma este nem viselt.

Hocher gondolatai állandóan vissza-visszatértek a tanácskozáshoz, az ott elhangzottak mély nyomot hagytak benne. Lehetséges, hogy valóban a franciákkal szemben kellene ragaqszkodni a békéhez, és minden erővel az oszmánok ellen fordulni? Ismerőseitől hallott egyet s mást a török pusztításairól, és kirázta a hideg a gondolatra, hogy legfeljebb néhány napi járóföldre tartózkodik a szultán katonáitól. Valóban a török lenne az elsődleges veszély? Ha így van, a vasvári béke gondolata mindenestül elhibázott.

Egy azonban biztos: a magyar rendi törvényeket meg kell szüntetni, az országot alá kell vetni a teljhatalmú császári kormányzatnak. Minél előbb, annál jobb.

A Hocher társaságában lévő férfi ugyancsak fekete ruhát viselt, de zubbonyának bő és drága buggyos selyem ujja fehérrel és feketével volt csíkozva. Felül még olyasféle szabású köpönyeget viselt, mint a püspökök, de fényes fekete színben. A nyakában súlyos aranykereszt lógott. Vastag körszakállt és kétoldalt látványosan bodorított, hollófeketére festett hajat viselt. Szigorú tekintetű férfi volt, nem lehetett több negyvenöt esztendősnél, de legalább ötvennek látszott. Johann Kaspar von Ampringen volt, a Német Lovagrend nemrég kinevezett nagymestere.

Hocher előre engedte a nagymestert, helyet kínált, még odaintett kollégájának, Bechernek, aztán maga is helyet foglalt.

Bechert azért hagyta az ajtó előtt, hogy senki se zavarhassa a nagymesterrel folytatott megbeszélését.

A gyertyafényben alaposan szemügyre vette leendő beszélgetőpartnerét. Gőgös német arisztokrata egy kihaló fajtából. Valószínűleg nem nagyon értelmes, hasznát a rangja adja. Nyilván elvárja a bókot.

- Nagytiszteletű uram! – teátrálisan a földig hajolt, és jól meglengette a kezében tartott tollas kalapját. A kelléket kimondottan ezért nem hagyta a ruhatárban. – Nagy örömömre szolgál, hogy méltatlan személyem is hozzájárulhatott az ön megérdemelt nagymesteri kinevezéséhez.

Ampringen előbb megrökönyödött, aztán fagyosan elmosolyodott. A nagymesteri kinevezésemhez? Nem tettél azért semmit, haszonleső fiskális, viszont most akarsz tőlem valamit a semmiért cserébe.

-         Köszönöm, tanácsos úr, – felelte finoman fejet hajtva. – de mindeddig abban a hiszemben éltem, hogy a Szentgotthárdnál nyújtott harctéri teljesítményemmel érdemeltem ezt ki, ahogy egyébként a hivatalos indoklás is mondja. Nem láttam önt a csatamezőn, bizonyára hátul tartózkodott, a hadtápnál.

Jó ez a gyertyafény, gondolta Hocher, nem látják, ha az ember elsápad.

-         Kérem, bocsásson meg…

-         Nem tesz semmit, Hocher úr! Én nyílt ember vagyok! Nem szeretem, ha valaki olyasmivel kérkedik, amiben nincs része!

Hocher a legszívesebben megrugdosta volna. Ehelyett azonban erőt vett magán, és a lehető leghivatalosabb hangján ezt mondta:

-         Fontos kérdéseket szeretnék megvitatni önnel, nagytiszteletű uram.

Erre Ampringen hátradőlt, szigorú képpel végigmérte a másikat, és kurtán ennyit felelt:

-         Hallgatom.

Hocher a szemét törölgette. Ez végig ilyen kellemetlen lesz. Micsoda egy alak!

-         Úgy gondolom, a felségnek a közeljövőben szüksége lesz az ön szolgálataira, nagymester.

-         Éspedig?

Hát nem könnyíti meg a dolgomat, gondolta Hocher. Mondták, hogy az új nagymester mogorva, barátságtalan alak, de ezt már inkább udvariatlanságnak kellene nevezni. Vagy faragatlanságnak. Esetleg bárdolatlanságnak.

A fogát csikorgatta, de összeszedte magát:

- Úgy hallottam, – folytatta néhány pillanattal később újra hivatalos hangnemben. – hogy ön nem nagyon rokonszenvezik Magyarországgal és a magyarokkal.

- Miből gondolja?

Lehetne végre egy kicsit barátságosabb, gondolta Hocher. Még belém fojtja a szót.

-         Azt hallottam – nyögte szánalmasan.

-         Ha azt hallotta, jól hallotta! – a nagymester Hocher számára teljesen váratlanul megélénkült, bár semmivel sem lett barátságosabb. – Nagyon nem kedvelem őket. Magyarországot meg különösen nem. Magyarország volt azon ország, amelynek királya annak idején fegyvert emelt a Német Lovagrendre, és kiűzte az országából.

Hocher elsőre nem fogta fel a közlés jelentőségét.

-         Azt más is megtette.

-         A lengyelekre gondol? Azok egy évszázadon keresztül küzdöttek ellenünk. A magyarok azonban hetek alatt erőt vettek rajtunk.[1] Ez olyan szégyenletes, hogy nem felejthetjük el. Igen, valóban ellenszenves a számomra Magyarország.

Hocher akkorát sóhajtott, hogy az már fújtatásnak is elment volna. Végre. Talán mégis közös nevezőre jutnak.

-         Mint mondtam, őfelségének valamikor a közeljövőben szüksége lehet az ön szolgálataira, nagytiszteletű uram.

-         Én pedig már az előbb is azt feleltem: hallgatom önt, tanácsos.

Hocher a torkát köszörülte. Ünnepélyes szeretett volna lenni, de erre Ampringen nem adott alkalmat.

-         Azt fogom javasolni őfelségének, hogy állítson fel egy kormányzóságot, és arra bízza Magyarország irányítását. A bizottságnak az én elgondolásom szerint négy magyar és négy német tagja lenne, a vezetésével pedig egy feddhetetlen és nemzetközi hírű egyházi személyt bízna meg őfelsége, akinek a hűsége és a hozzáértése vitán felül áll.

-         Vagyis engem?

Hocher újra meglepődött. Ampringen nem kertel, és nem tesz tiszteletköröket.

-         Igen, önt, nagymester úr.

Ampringen arcán futó mosoly futott végig, és sajátos ragadozó tekintettel figyelte Hochert. A gyertya fénye furcsa alakzatokat formált az arcára, némely pillanatban már-már kedélyesnek tűnt.

-         Tehát engem szán Magyarország kormányzójának, tanácsos úr?

-         Igen, önt, nagymester úr.

-         Bizonyára értesült róla, hogy valamicskét magam is értek a joghoz.

-         Természetesen, nagytiszteletű uram.

-         Arról is tud, hogy kormányzóként szigorú lennék, keményen föllépnék a protestánsok ellen, és érvényt szereznék a törvénynek, akár fegyveres erőszakkal is.

-         Igen, nagytiszteletű uram.

-         Nem lennék szívbajos.

-         Tökéletesen tisztában vagyok vele, nagytiszteletű uram – felelte Hocher, sóhajtott, és kényelmesen elhelyezkedett a székén.

Végre. Mégiscsak lehet tárgyalni ezzel a bezápult agyú, félelmetes lovagrendi fráterrel. Nyilván az árát is meg fogja követelni, de arra telik majd a magyarországi zsákmányból. Magyarországon gyakorlatilag nincsenek királyi birtokok. Kivéve természetesen a zálogbirtokokat.

[1] 1224-ben, II. András király űzte ki a Német Lovagrendet a Barcaságból (a szerző jegyzete)