Most valami nagyon fontos dolgom akadt. A vár tövében húzódó, félkör alakban a folyó partjára vezető gyalogutat kellett szemügyre vennem. Ezen többször is végigmentem, gyakorlatilag lépésről lépésre átvizsgáltam. Jól megnéztem a talajt, néhol ástam, vagy ásattam is.
Több ponton is könnyűszerrel aláaknázhatónak tűnt. Akadt azonban ezzel kapcsolatban egy elég jelentős probléma.
A gyújtózsinór.
Rengeteg gyújtózsinórra lesz szükségem. Ráadásul az a biztos, ha gyújtózsinórból mindenütt túlbiztosítással dolgozom, hiszen nem engedhetem meg, hogy valamelyik aknám ne robbanjon fel. Ha egy gyújtózsinór valahol elakad, az ne vezessen katasztrófához. Hol helyezem el őket?
Csak a földben lehet, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen nyomvonalon. Zrínyi grófnak egyelőre nem említettem a problémát, viszont igyekeztem minél jobban szétnézni. Minél alaposabban meg kellett ismerkednem a tereppel, hiszen az életem – és nem csupán az enyém – múlhatott bármelyik gödrön vagy hanton.
Kérésemre egészen sötétedésig a folyó bal partján maradtunk. Délután négy óra felé már erősen szürkült, és nem sokkal utána szinte minden átmenet nélkül leszállt a sötétség. Az idő is elromlott, havas eső kezdett szitálni vékony cseppekben, de szerencsére a szél nem támadt fel mellé, ami esetleg elviselhetetlenné tehette volna.
Magyaros öltözékben voltam én is, mint a többiek. A csizma, a vastag és szűk posztónadrág és a bélelt, meleg dolmány, meg a bundakabát nagyon alkalmatos viselet volt ebben az időben, magam azonban rendszeresen levetettem a bundámat, és valamelyik kísérőm gondjaira bíztam.
Így tettem most is, éppen akkor, amikor fáklyát gyújtottak.
-    Török pontonos tiszt vagyok, és a hídfő helyét keresem – fordultam Zrínyihez. – Sötétben érkeztem a Mura partjára, a helyet nem ismerem, legfeljebb fáklyafényben vizsgálódhatok.
Zrínyi bólintott, a kíséretünkben lévő egyik fiatal tiszt azonban – Guzics hadnagy volt, a várkapitány öccse – megjegyezte:
-    Hátha előreküld valakit a török még napközben.
Nem kellett válaszolnom, mert a bán megrázta a fejét.
-    Nem hiszem. Gyanút keltene. Még akkor is, ha magyar ruhába bújna az illető. Légrád közel van, a török nem kockáztat. Sötétedés után fog jönni.
Eléggé megfuttattam a kísérőimet, ahogy végigvizsgáltam a folyópartot legalább háromszáz lépésnyi hosszúságban. Szerencsémre gondosak voltak, és vigyáztak rám. Nagyon belemerültem a munkámba, nem is láttam a lábam elé, elcsúsztam legalább ötször, mindannyiszor talpra segítettek. Egyszer komolyabb baj is történhetett volna, csaknem beleestem a folyóba, az egyik tagbaszakadt katona a dolmányom gallérjánál fogva kapott el, és húzott vissza.
-    Köszönöm! – hebegtem magyarul.
-    Örülök, ha segíthettem az úrnak!
Néhány pillanatig pihennem kellett. A tőlem egy ölnyire sűrűsödő sötétségben rohant valahol a Mura, ez a gyors folyó, és ha belepottyanok, a fáklyák dacára aligha számíthattam volna segítségre. Hiába tudok úszni, legfeljebb perceim lehettek volna a jeges vízben, és a sötétségben talán még azt se tudtam volna, merre van a part.
Kivert a hideg néhány pillanatra. Néhány másodpercre – nem mondhatok mást – valami sajátos módon érzékeltem a folyót. Magam sem tudom, hogyan, de az a benyomásom támadt, hogy gyorsan rohan, és magasabban áll, mint hajnalban, amikor átkeltünk rajta.
-    Mintha emelkedett volna a folyó – motyogtam.
-    Lehetséges – felelte Zrínyi gróf. – Stíriában állítólag esők voltak. A Mura mindig gyorsan árad, és lassan apad.
Ezt is jó lesz megjegyeznem.
Ideje volt folytatnom a munkát. Most már jobban ügyeltem, a kísérőim nemkülönben. A fáklyafény miatt távolra egyáltalán nem láttam, csak érzésből tudtam, hol a folyó, és mindent már csak a Mura helyzetéhez tudtam viszonyítani.
Már percekkel előbb megtaláltam a hídfőnek való helyet, de újra és újra ellenőrizni akartam, így elég sokáig piszmogtam a folyóparton. A gróf türelmesen várt, a többiek azonban érezhetően unták már.
Végre megtorpantam, és szóltam a grófnak:
-    Azt hiszem, itt az egyetlen alkalmas pont.
-    Én is azt hiszem, – felelte vidáman Zrínyi. – mert hogy korábban is itt volt a hajóhíd. A mi hajóhídunk. A kettő között az egyik. Ott jobbra van a Mura szigete – előremutatott a sötétségbe, de semmit se láttam. Ott balra – mutatta ismét. – volt a másik hajóhíd, az út folytatásaképpen. Az út a vár lerombolt palánkútján keresztül vezet a folyópartra, de azzal a híddal sok baj volt. Kegyelmednek igaza van, a török alighanem itt épít majd hidat.
Valami megütötte a fülemet.
-    Ott van a sziget? – láttam ugyan hajnalban, de álmos voltam még, nem figyeltem fel rá.
-    Igen, a hídhoz egészen közel volt. Kőhajításnyira. Itt volt a mi hidunk, itt lesz a töröké is. A szigetet a sötétben észre sem veszi.
Fellélegeztem. Korábban is sejtettem ugyan, hogy ez lesz a végeredmény, de biztos akartam lenni a dolgomban. Sőt a sziget miatt a lehetőségek máris megnövekedtek.
-    Lakatlan a sziget, gróf úr?
-    Igen, és nagyon apró.
Volt azonban még néhány tisztázatlan kérdés. A sziget létét, helyzetét elraktároztam, és folytattam a tervem kidolgozását.
-    A pontonokat hosszú szekéroszlop szállítja. A szekerek egyenként a folyópartra jönnek, itt – megmutattam, hogyan kerülik meg majd a dombot egyenként a szekerek. – Degyenként elzörögnek idáig. Egyenként vízre bocsátják a pontonokat, utána azonban meg kell fordulniuk, és utat kell adniuk a következő szekérnek. Ez hogyan történik majd? Előre nem mehetnek, mert az útjukban áll Zrínyi-Újvár felrobbantott nagy parti sarokbástyájának a tömbje. Mit fognak tenni?
Zrínyi megértette, és körbejárta a helyet.
-    Társzekerek?
-    Igen, gróf úr.
Zrínyi minden teketória nélkül megkérdezte az egyik emberét.
-    Mit tennél, Petar? Hosszú társzekérsort irányítasz. Száz vagy annál is több fogatot. Egyenként ide kell jönniük, hogy a hidat alkotó ladikokat a vízre tegyék, utána utat kell adniuk a következőnek.
A megszólított a fejét vakargatta.
- Nem lesz az könnyű feladat, gróf úr.
- Mégis, hogyan oldanád meg?
- Láttam már olyan társzekereket. Nagyok és hosszúkásak. Olyanok, mint a debreceni szekér, erős, jól megvasalt alkotmányok. Elöl és hátul egyaránt erős, egyenes saroglyái vannak, négy erős lőcs támasztja az oldalait. Nagy terhet szállítanak vele. Ökrök vagy lovak húzzák?
Valóban. Erre nem is gondoltam.