Elérkezett december huszonharmadika, hétfő. Ma már zrínyiújvári vagy zerinvári csatának nevezik, talán hamarabb is hallani fogsz róla, drága Jane, mint ahogy az én levelemet kézhez kapod.

December huszonharmadikán hajnalban kimondottan hideg volt. Éjszaka esett egy kevés hó, ez és a dér fehéres szürkére festette a tájat, és a kopárságból úgy meredtek felfelé a vigasztalanul csupasz fák szomorú koronái, mint Isten felé nyújtott, segítséget kérő kezek.
Ezen a hajnalon Péter gróf személyesen ébresztett fel:
-    Talpra, amice! A tatár nem vár!
Cudar hideg volt a hajnal. Öltözködés közben összekoccant a fogam a dermesztő, téli fagytól. Vagy az izgalomtól.
Ezúttal mindenki együtt reggelizett a nagy házban – a Zrínyi grófok is. Gigantikus mennyiségű rántottát kaptunk sült szalonnával, kolbásszal, disznótepertővel. Mellé szekérderéknyi finom, frissen sült fehér cipót és forralt bort.
Tudtam, hogy alaposan jól kell laknom, a két gróf biztatott is. Sokáig nem kerül a gyomromba meleg étel.
A konyhán mindenkinek tekintélyes mennyiségű hideg elemózsiát csomagoltak.
Zrínyi gróf nem tartott az antik hadvezérekre jellemző nagy, hősi beszédet. Csak néhány mondatot mondott:
-    Ellenségeink élhetnék a világukat innen soknapi járóföldre lévő otthonaikban. Inkább felkerekedtek fegyveresen tél idején, és rohantak éjjel-nappal, mint a költöző madarak, hogy a mi otthonainkat elpusztítsák. Nem irgalmazhatunk nekik. Szét kell vernünk őket, hogy megőrizhessük családjainkat és az otthonunk békéjét. Harcoljatok bátran és keményen! Holnap mindenkit itt szeretnék látni egészségben újra! Indulás!

Mire a Nap előbújt a kékesszürke ködben rejtőzködő, távoli dombok pereme mögül, már mindannyian Zrínyi-Újvárban voltunk. Tóni, a jó kedélyű asztalossegéd a tíz emberrel, akik a hadigépeket kezelni jöttek. Gyorsan átnézték, és készültségbe helyezték a hatalmas gerendaalkotmányokat, aztán leheveredtek melléjük, módjával borozgattak, szalonnázgattak, és tereferéltek. Nősülés előtt álló mesterlegények voltak valamennyien, kedves, szorgalmas és vidám népség. A nap folyamán bekapcsolódtak a többi munkába is, mindenben hasznomra voltak, és általában azonnal megértették, mi a feladat. Fegyverük nem volt, de nem is terveztük, hogy közelharcban harcolniuk kellene.
Velem volt Hansi, régi, kipróbált emberem. Mielőtt visszajöttem volna, el akartam bocsátani, de ő nagyon szeretett volna a szolgálatomban maradni, ezért újra magammal hoztam Magyarországra. Nem bántam meg. Gyakorlatilag a mindenesem lett, jobbkezem, helyettesem. Valaha ácsmesterek mellett dolgozott, ügyes a keze, gyors a felfogása. Torzonborz haja, mindig álmos tekintete kezdetben megtéveszti az embereket, aztán viszont egyre jobban becsülni kezdik Hansit. Kezdetben Csáktornyán is afféle haszontalan, szájtáti német szolgának vélték, de néhány nap alatt komoly megbecsülést vívott ki magának. Előbb a tisztek és mesteremberek respektusát szerezte meg, aztán elnyerte némely fehérnépek tetszését is. Maga Hansi ezt talán észre sem vette, én azonban láttam, miként pislog és sóhajtozik a láttára egy-két leányzó. Igen takaros és bögyös horvát meg magyar vászoncselédek az illetők, versengve igyekeznek Hansi figyelmét magukra vonni.
Hansi gyorsan beletanult a magyar és a horvát nyelvbe, és egyre könnyebben értette meg magát.
Zrínyi gróf mellém rendelt egy másik szolgalegényt is, Jancsit, aki jóval idősebb Hansinál, és talán még nálam is öregebb. Afféle régimódi, rendkívül gondos háznagy-féle, aki ügyel az öltözetemre, lábbelimre, ételemre és italomra, meg egyáltalán mindenre, ami nekem néha nem jut az eszembe. Amit felvetek, azt Jancsi elintézi. Ha kell, veszekszik, elmarja mellőlem, akire szerinte nincs szükség, ha meg kell, velem is házsártoskodik, akár egy anyós. Rám parancsol, hogy egyek, pihenjek – én pedig mindig tudom, hogy Jancsinak igaza van.
Nem mindig fogadok szót neki, néha nyűgösködöm.
-    Zrínyi gróf úrtól kemény parancsba kaptam, hogy vigyázzak kegyelmedre, mint a szemem fényére. Hát vigyázok! Tessék azonnal lefeküdni, mert megharagszom!
Gyorsan megkedveltük egymást. Szerencsére Hansi és Jancsi is összemelegedtek, nagy baj lenne, ha viszálykodnának egymással.
-    Ne tessék aggódni, amíg engem lát kegyelmed! – morgott Jancsi. – Keresztben nyelem le azt a tatárt, amelyik kegyelmedet bántani próbálja.
Valahogy biztos voltam benne, hogy meg is tenné. Jancsi keresztben nyelné le bármelyik tatárt.

Jancsi nem mozdult mellőlem, mindenben a kezemre járt, viszont Hansi három-négy fiatalemberből ügyeletet szervezett a periszkóphoz, így nem kellett állandóan a szerkezet mellett gubbasztanom. Valaki mindig figyelt, és azonnal jelentette, ha bármilyen fontosat észrevett.
Rajtuk kívül még húsz tapasztalt gyalogoskatona volt velem Krisztics strázsamester parancsnoksága alatt. Nekik akkor akad dolguk, ha az ellenség valahogy megneszeli a jelenlétünket. Azt a parancsot kapták, hogy meg kell bennünket védeniük, lehetőleg el kell bánniuk a behatoló ellenséggel, és minket azonnal el kell kísérniük a halastóhoz. Éjjel csónakok várakoznak majd ránk a zsilip bejáratánál. Ha hamarabb kellene menekülnünk, a halastó partján találunk rejtekhelyet és segítséget.
Mindez persze csak akkor léphet érvénybe, ha a tatár felfedez bennünket. Ha ez nem történik meg, a strázsamester teljesíti a parancsaimat, és én határozom meg a távozás pillanatát.
Együtt tehát bevonultunk az egykori Zrínyi-Újvár falai közé negyvenen.
A gróf kézfogással köszön el tőlem.
- Mi odaát csendben leszünk, amíg kegyelmed el nem kezdi – kötötte a lelkemre. – Ne robbantson addig, amíg a tatár alaposan hozzá nem fog az átkeléshez, és minden csapatát ahhoz nem rendezi. Ne törődjön vele, ha több ezren átjutnak, azokkal majd mi számolunk el. De ne is késlekedjen sokáig.
Szó nélkül bólintottam.
-    Akkor pedig, – fejezte be a gróf. – amikor az aknák felrobbannak, kegyelmed már ne időzzön ott sokáig. Vessen be minden tüzes szerszámot, és távozzék azonnal az embereivel együtt!
-    Úgy lesz gróf úr!
-    Isten áldja kegyelmedet!
-    A gróf urat is!
Mindaddig, amíg át nem érünk újra a folyó túlsó oldalára, és Zrínyi gróf elé nem állítanak, nem vagyunk kapcsolatban. Tisztában voltam vele, hogy önmagában ez – a kapcsolat átmeneti hiánya – a haditervem leggyengébb pontja. Ezen a legkönnyebb rajtaveszteni.

Folytatása következik.