Százhatodik rész

A státuszköltő nagyjából olyan viszonyban van a valódi lírával, mint a békebeli hadvezér a győzelemmel.

A békebeli katonatiszt lehet nagyon fess, parádézhat festői egyenruhában, tele lehet a válla aranycsillaggal, szakadhat a díszegyenruhája a kitüntetéstől, masírozhat díszlépésben ide-oda, pöffeszkedhet a díszszemlén, vagy éppen kicsinyesen veszekedhet a bakával, hogy ki van-e suvickolva rendesen a bakancsa; mindezektől még nem igazi hadvezér. Akkor sem, ha elérte a legmagasabb rendfokozatot, és a kitüntetések számában minden vetélytársán túltesz. Mindezek egyike sem jelent semmiféle biztosítékot arra nézve, hogy képes volna-e a kötelességét teljesíteni, amennyiben valóban meg kellene az országot védelmeznie.

A békebeli tábornok azonban semmiképpen sem alaptól nevetséges, csak akkor válik azzá, ha a protokolláris sikerei értékét kellőképpen eltúlozza, és láthatólag ebben látja a katonai pálya lényegét. Minél több energiát fektet a látszatba, annál kevésbé veszik komolyan.

Mindig nevetségessé válik azonban, ha összetéveszti a díszelgés értékrendjét a valódi háborús győzelemmel. Ha egy hadgyakorlaton valaki megdicsérnek a szépen végrehajtott manőver miatt, rendjén van, de ha ugyanitt kitüntetések záporoznak „ellenség előtt tanúsított vitéz magatartás” miatt, az gigantikus értékzavar, és merőben nevetséges. Elrugaszkodás a valóságtól. Egy hadvezér természetesen nem attól jó, ha magas a rendfokozata, vagy sok a kitüntetése.

Amikor a hangsúly végképp a látszat-értékekre, a díszelgés világára tolódik át, megjelenik az operett-tábornok és az operett-hadsereg. Silány utánzat, deklarált rendeltetésére alkalmatlan képződmény. Egyébre sem való, mint díszelgésre. Amikor szorul a kapca, és valódi harcra, igazi helytállásra lesz szükség, az elegáns díszszemle-marsallok és a páváskodó játékkatonák eltűnnek a süllyesztőben, mert igazi harcosokra van szükség, akik talán kopottak, de teljesítik a feladatukat. Grant, Napóleon, Hunyadi, Damjanich.

A státusz-költő létezése voltaképpen kísérlet a költészetnek a bürokratikus síkon való elhelyezésére. Mivel a líra önmagában a hivatal értékrendszere számára minden korban felfoghatatlan és értelmezhetetlen volt, ma is az, a jövőben is az marad; a bürokrácia elemi igénye, hogy olyasféle tulajdonságokkal ruházza fel, ami a maga kartotékrendszerében is el tud helyezni.

A vers nem bürokratizálható, de a verset író magánember igen. Más kérdés, hogy a verset író magánember, mint az apparátus része, mennyiben tekinthető költőnek.

Státusz-költőnek lenni azonban számos előnnyel is jár az egyén számára a társadalom anyagi és kapcsolati dimenzióiban, korábban is így volt ez, napjainkban pedig már Dunát lehetne rekeszteni az ilyesféle „hivatalos”, „kinevezett”, apparátus-költőkkel. A státusz-költő léte speciális létmód. Egy idő múlva maga is elhiszi, hogy a költő-lét lényege kapcsolati sikerekben és szociológiai jelenségekben merül ki, hogy attól jó költő valaki, ha sok a díja, megjelenése, ha az apparátus szamárlétráján minél magasabb fokról vigyorog alá.

A státus-költő az apparátus poétája, értéke a rendfokozatától függ.

Csakhogy…

A költő-státusz igen messze van a költői jelenség lényegétől. Magánemberként senki sem költő. Költővel nem találkozhatunk az utcán, nem ripakodhat ránk a lépcsőházban, nem tolakodhat elénk a buszon. Ilyeneket csak költő státuszt viselő magánember tehet.

Az apparátus minden korban olyan jogosítványokat próbált magának vindikálni, amelyek nem illették meg. A búcsúcédulák árusításával kinyilvánította, hogy hatalma van a túlvilági szféra felett, az általa javasoltakat Szent Péter a mennyekbe bocsátja, ha eleget tettek földi fizetési kötelezettségeiknek.

Az ilyesmi persze mindig nevetséges.

 A státusz-költő a búcsúcédulával analóg jelenség. Az apparátus azt képzeli, hogy rajta keresztül behatolhat a líra területére, és ott uralkodó helyzetbe kerülhet. Ez azonban csak látszólagos hódítás. A státusz-költő csupán költőnek nevezett magánember.

Ahogy az irodalmi műalkotás kizárólag értelmezett formában létezik, úgy költő is csak a versein keresztül lehet valaki, de még úgy sem bármikor és bárhogyan. A költemény hatását a lírai élményközösségen keresztül fejti ki, a költő-lét is csupán ezen keresztül nyilvánulhat meg a maga teljességében, küldetését ezen keresztül válthatja valóra. A státus nem számít, sem a megjelenések, sem a díjak, sem az egyéb rendfokozatok. De csak a valódi lírai élményközösség számít, utánzata, imitációja mit sem ér.

Konferenciázhat akárhány státusz-költő, beszélhetnek szépen és csúnyán, bikkfanyelven és természetesen a költészetről – ha pediglen lírai élményközösség nem történik, költészet sincs jelen.

Összetrombitálhatnak protokolláris rendezvényre több ezer státusz-költőt is, zajonghatnak, vagy tarthatnak csendes pihenőt – ha pediglen lírai élményközösség nem történik, költészet sincs jelen.

A költő önmagával szembeni felelősségének egyik legfontosabb megnyilvánulása, ha nem ragad le a státusz-költők szintjén, ha nem éri be a látszattal, ha valódi költő akar lenni akkor is, ha az nehezebb, és semmiféle anyagi előnnyel nem jár.

Folytatása következik.