Hatvannegyedik rész

A hatalomnak mindig vannak aljas kis titkai, és nem mindig jó a lelkiismerete. A költészet pedig nem alkudhat, nem lehet a hatalom kiszolgálója, hiszen ebben az esetben máris megszűnt költészetnek lenni.

A mindenkori hatalom álma, a szabályozható költészet voltaképpen nem egyéb, mint rossz költészet. A feladatát teljesíteni nem akaró ál-líra.

Természetesen elvben nem elképzelhetetlen az olyan költészet, amely a hatalom képviselőinek és az egyszerű emberek tömegeinek is ugyanúgy tetszik, ez azonban egyelőre vagy rég halott költők klasszikus lírája, vagy puszta utópia.

A sznobizmus szerepe teljesen világosnak tűnik; ál-tömegbázist szolgáltat az ál-költészet számára. A sznobizmus azonban nem kulturális, hanem szocializációs kategória. A sznobok sohasem alkotnak igazi közösséget, külön-külön alkalmazkodni igyekvő egyének maradnak, akiknek ugyanarra az infrastruktúrára van a tájékozódáshoz szükségük, mint ami az ál-költészetet is életben tartja. Mivel a sznob önként lemondott az önálló ítéletalkotás képességéről, csak az infrastruktúra jelzései alapján tud tájékozódni, hogy voltaképpen mit is kell imádnia, és mit elutasítania.

A sznobizmus azonban még önmagában nem képes választ adni a legnehezebb kérdésre: hogyan lehetséges, hogy a teljesen közönséges, kommunikációra még korlátozott mértékben sem alkalmas blődli a költészet jelmezében tetszeleghet?

Fentebb már taglaltam egy nagyon is inkriminált „verset”. Az ilyen „művet” bárki elolvashatja, véleményt mondhat róla, nem titok. Önmagában nincs is benne semmi rejtély, csak a misztifikálni akaró igyekezet próbál belelátni valamiféle komolyabb lírai tartalmat. Ez persze csak erőlködés, hiszen a „vers” minden alaposabb vizsgálat előtt kapitulál. Hogy lehet azonban, hogy ennek ellenére komoly értelmiségiek ragaszkodnak hozzá? Miért exponálják magukat egy ilyen szánalmas szöveg miatt?

Puszta sznobizmusból? Megszokásból? Elvakultságból? Politikai vagy gazdasági számításból? Közönséges butaságból? A hatalom és a kánon iránti elvtelen lojalitásból?

Mindegyik felsorolt tényező lehet ok, de mindez együttvéve sem tűnik elegendőnek. Éppen az ilyen körökhöz tartozó értelmiségiek öndefiníciójában van nagyon jelentős szerepe az értékorientációnak és a józan szkepszisnek. Miért tagadják meg mindezt ilyen nyilvánvalóan a gyakorlatban?

Ennek megértéséhez kissé mélyebbre kell ásnom.

Ha az esztétika történetét lapozgatjuk, meg kell állapítanunk, hogy a művészet voltaképpen a mai napig definiálatlan fogalom. Sajnos ebben Platónnak és Kantnak is szerepe van.

A régi görögök a művészetet ráérő emberek anyagi ellenszolgáltatástól mentes kedvtelésének fogták fel. Nem volt múzsája például sem a festészetnek, sem a szobrászatnak, sem pedig az építészetnek. Ezek egyikét sem tartották ugyanis művészetnek. Mindegyik tekhné volt, azaz mesterség, a kenyérkereset eszköze. Bármennyire is tisztelték Pheidiászt, Lüszipposzt vagy Apellészt, nem tekintették őket művészeknek abban az értelemben, ahogy mi.

Ezek után nem is nagyon meglepő, ha Arisztotelész úgy vélte, a művészet nem más, mint az élet utánzása. Utánzás, azaz mimézis. Erre épülnek napjainkig az úgynevezett mimetikus esztétikák. Arisztotelésztől Lukácsig – és tovább.

Bevallom, sohasem tudtam hinni a mimézis elméletében. Akkor sem, ha egyszerű, és akkor sem, ha nyakatekert. Legfőképpen azért nem, mert a mimetikus elméletek lényegében bagatellizálni igyekeznek a társadalmon belül a művészet jelentőségét.

Ha valami a valóság közönséges utánzása, akkor legfeljebb másodlagos jelentősége van az utánzott valósághoz képest.

Nem véletlen, hogy a marxizmus is a mimézist állította saját esztétikájának homlokterébe, hiszen ebből kiindulva a művészetet könnyedén a „felépítményhez” lehet sorolni, ami „gazdasági és társadalmi meghatározottsággal bír”. Utóbbi fogalom természetesen a hatalomnak való alávetettség diszkrét álneve. Hogy mennyire az, egy analógia mutatja. A hazaszeretetet annak idején az élenjáró szocialista társadalomtudomány úgy határozta meg, hogy a honfitársak, a tradíciók és az ország politikai rendszere iránti mély elkötelezettség. Senkit sem zavart, hogy az ilyen buta definíció értelmében Petőfi Sándor nem szerette a hazáját…

A mimézis elve ragyogóan illeszkedik mindenféle monolitikus társadalom-felfogáshoz, csak éppen a legfontosabb kérdésre képtelen válaszolni. Mi a művészet funkciója? Miféle erkölcsi és etikai értékeket teremthet a puszta utánzás?

A művészet lényegét a legtöbb esetben a szépség oldaláról tekintve próbálták meghatározni. Ez sem kevésbé problematikus, mint a mimézis. Határozottan azt az érzést kelti, hogy a kiindulópont rossz, felületes, hiszen, „ami érdek nélkül tetszik”, az merő szubjektivitás. Kinek ez tetszik, kinek az…

Egyáltalán van olyan, „ami érdek nélkül tetszik”? Egyáltalán minek behozni az érdek fogalmát, ami teljesen más dimenzió, mint a művészet?

Kezd kissé érthetőbbé válni mindaz, ami a művészetben, és – ami ennek a tanulmánynak a legfontosabb kérdése – a költészetben történt az utóbbi időszakban. A merőben szubjektív esztétikai alapállás eleve felkínálja a manipuláció lehetőségét.

A puszta szépség elve is azt sugallja, hogy a művészet valami extra, valami számfeletti, valami nélkülözhető.

Pedig nem az.

Folytatása következik.