KÉTSZÁZHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen és Ed Philips egymásra nézett. Helmut Schellenberg azonban nem tudta türtőztetni magát:

-         Ki ismeri azokat a nyavalyás képleteket?

-         Mondtam már, mindent a maga idejében – a fogoly arcán gúnyos mosoly villant.

Ed Philips vállat vont.

-         Rendben van, mesélje el!

A fogoly diszkréten elmosolyodott.

-         Kaphatnék egy pohár italt?

Karen szép türelmes mozdulatokkal frissítőt töltött egy pohárba, és Eastman elé tette.

-         Valami komolyabbra gondoltam, asszonyom.

Ed Philips felhorkant, Karen azonban elmosolyodott a pimaszság hallatára.

-         Azt hittem, szomjas.

-         Az vagyok, asszonyom.

-         Valami komolyabbra gondolt?

-         Igen, asszonyom – vágta rá a fogoly, de már sokkal kevésbé magabiztosan.

-         Hát én is! – rivallt rá váratlanul éles hangon Karen. – Én is! Valami komolyabbra! Amit eddig mondott, maszlag. Fogy a türelmem, Eastman!

A fogoly láthatóan megszeppent, fejét behúzta a nyaka közé.

-         Halljam, tud-e még valamit?

Hogy a kérdésének kellő nyomatékot adjon, a szőke nő színlelt türelmetlenséggel felpattant, és indult volna a vezérlőterembe.

A fogoly szeme ijedten rebbent.

-         Ne! Admirális asszony! Kérem, ne!

Karen adott magának néhány másodpercet, hogy eltűnjön a mosoly az arcáról. Csak utána fordult meg.

-         Van mondanivalója?

-         Igen, asszonyom!

-         Rendben van – Karen visszaült. – Hallgatom magát. Figyelmeztetem azonban, ha valótlant állít, vagy jelentéktelen dolgokkal teszi próbára a türelmemet, felállok, és többé nem ülök vissza.

-         Megértettem, asszonyom.

-         Halljam! Meséljen nekem azokról a képletekről!

Eastman nekidurálta magát:

-         Engedelmével kissé korábbról kezdeném, asszonyom.

-         Rendben, de még ma jussunk el a képletekig! És addig, hogy miért akarta megölni a hibernációs kamra lakóit.

A fogoly elsápadt.

-         Megértette?

-         Igen, asszonyom!

-         Kezdje!

A fogoly keze megremegett.

-         Kezdje már! Nem érünk rá!

Eastman összeszedte magát:

-         Amikor a digitális téridő létrehozásához fogtak, az Ultenberg csoport tagjai rájöttek, hogy ehhez valami gigantikus mennyiségű energiára van szükségük.

Karen felfigyelt. Energia?

-         Az Ultenberg csoport egyetlen dologgal rendelkezett, amivel az energia helyettesíthető, de azzal csaknem korlátlan mértékben.

-         Pénzzel? – kérdezte Ed Philips.

-         Úgy van!

Hát persze, gondolta a szőke nő. Ha a pénzt teszik a világ irányítójává, akkor azzal csaknem bármi helyettesíthető. Elég csak a pénzt birtokolni és irányítani, az majd minden további jelenséget magától is irányít. A pénz valahol sátáni jelenség. De mesterkélten sátáni.

-         Ott tartottunk, hogy az Ultenberg csoport rendelkezett elegendő pénzzel – nézett a fogolyra Ed Philips.

-         Igen, uram. Csakhogy az ilyen mennyiségű energiához még az is kevésnek tűnt.

Néhány pillanatnyi csend támadt.

-         Azt hallottam, – húzta el a száját Ed Philips. – hogy az Ultenbergék által kölcsön adott többszörösen haladja meg a világegyetemben egyáltalán létező tulajdon pénzbeli értékének összmennyiségét.

A fogoly kurtán bólintott.

-         Így van, uram. A mi szakértőink becslése szerint a forgalomban lévő pénz mennyisége körülbelül kilencszer haladja meg mindazon tárgyak értékét, amelyek a világegyetemben piacra dobhatók. Ennek a pénzmennyiségnek hatvanöt százaléka van kihelyezve kölcsön formájában.

-         Álljunk csak meg! – vetette közbe Ed Philips. – A pénz voltaképpen közönséges fikció. Virtuális kamu. Egy ezreléke sem létezik bankjegy formájában. Talán még az ezrelékének ezreléke sem.

A fogoly gúnyosan elmosolyodott.

-         Ez mindenki tudja, uram. De senki sem tudná bebizonyítani. Amíg mindent a pénz irányít, az van nyeregben, aki birtokolja. Akkor is, ha virtuális kamu.

-         Hiszen akkor bármikor összeomolhat az egész rendszer! – kiáltott fel Helmut.

Ed Philips megcsóválta a fejét.

Karen most szkeptikus volt. Összeomlani? Egykönnyen nem.

-         Kérem, azt se felejtse el, uram, – folytatta Eastman. – hogy az Ultenberg csoport nyilvánvalóan tart egy ilyen összeomlástól. Nyilván nem véletlen, hogy néhány államban már bűncselekménynek számít, ha valaki tagadja a pénz valóságos létezését. Bűncselekmény, öttől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható.

A szőke nő meglepődött, Ed Philips a fejét vakargatta.

-         Igen, már hallottam erről.

Az ifjabb Schellenberg nehezen dolgozta fel az új információt:

-         Bűncselekmény? Bűncselekményt követ el, aki tagadja a pénz létezését? Nevetséges!

-         Akit ezért lecsuknak, annak a számára ez nem vicces, Helmut.

Karen a fogolyra nézett:

-         Tovább!

Eastman mintha csak erre várt volna:

-         Pokolian sok energiára volt szükség.

Helmutnak valami feltűnt:

-         A korábbi, Savioli-féle kísérlethez nem volt szükség pokolian sok energiára?

Eastman a fejét ingatta:

-         Nem. Az sokkal korlátozottabb volt és nem járt olyan rettenetes mértékű idő-manipulációval, mint az Ultenberg csoport által igényelt digitális téridő. Nem alkottak minden résztvevő számára egy komplett, külön világot.

A szőke nő agyában valami felderengett:

-         Pokolian sok energia? Az senkinek sem tűnt fel?

Eastman úgy mosolygott, akár a prédára leső vadállat.

-         De igen, admirális asszony. Ezért kellett neki fedőtevékenység.

-         Fedőtevékenység? Az mi volt?

-         A Nagy Lázadás.

 Ed Philips és Karen Bozchana Kadlecikova csak bámult. Mint a sóbálvány.

Folytatása következik.