Hatvankettedik rész

A sznobizmus önkéntes, jobban mondva ön-szocializációs kísérlet a sznob ember olyan csoporthoz akar szocializálódni, ahová valójában nem tartozik. Létezik hatalmi, gazdasági, pénzügyi, fogyasztói, kulturális, és sok másféle sznobizmus is.

Motivációja esetenként a hatalmi, gazdasági, pénzügyi, kulturális vagy egyéb elitekhez való integráció, de leggyakrabban csak ennek a puszta látszata. A sznob beéri az integráció felszínes külsőségeivel is.

A sznobizmusban voltaképpen nincs értékorientáció, hiszen nem értékhez, hanem valamiféle előkelő látszathoz akar integrálódni. Sznobizmus minden korban létezett, de csak napjainkra vált igazán súlyos társadalmi veszélyforrássá.

A sznobizmus mindig a szabad akaratról, voltaképpen minden szabad választásról való demonstratív lemondás, ráadásul ennek olyan válfaja, ami ön –tömegesítéssel jár; az ember valami vitatható hasznosságú cél elérése érdekében önmagát izolálja és dehumanizálja, teljes önfeladás árán igyekszik integrálódni valamihez, amit szabad akarata teljes birtokában talán maga sem érezne értéknek. Ezért lehet a sznobizmusnak igen gyakori társa a cinizmus, és ezért lehet a sznobizmus által előkészített talaj mindenféle – pénzügyi, gazdasági, hatalmi, erkölcsi és kulturális – korrupció melegágya.

Ma Magyarországon a sznobizmus tömegjelenség.

A sznobizmus a modern társadalom egyik legkritikátlanabb jelensége. Bármilyen megnyilvánulásnak képes a szolgálatába szegődni, ha az elég „előkelőnek”, vagy csak olyasminek tűnik, amin keresztül az „elithez” lehet integrálódni. A sznobizmus adja napjainkban mindenféle ízlésdiktatúra kézenfekvő és igen könnyen kezelhető tömegbázisát.

A sznob lemondott saját kritikai érzékéről, voltaképpen önálló véleménye sincs. Bármilyen kulturális jelenség táborához csatlakozik, ha az általa irigyelt, vagy általa utánzandónak ítélt személyek is ezt teszik.

A sznobot igen gyakran szokták közönséges parvenünek tekinteni, de ez alapvető tévedés. A karrierista, vagy egyszerűen tollasodni vágyó parvenünek valóban nincsenek sem kulturális, sem pedig erkölcsi aggályai, de ettől még nem feltétlenül sznob. Első generációja igen ritkán válik azzá, a következő már annál inkább.

A parvenü alaptulajdonsága a kíméletlen önzés, a sznobé azonban az önfeladó alkalmazkodás. A parvenüt anyagi nyereségvágy mozgatja, a sznobot az elithez való alkalmazkodás vágya. A sznob gyakran hoz látszatok érdekében komoly anyagi áldozatot, a parvenü soha. A parvenü anyagi gazdagságra tör, a sznob beéri ennek látszatával.

A sznobizmus nem értékorientált jelenség, és közösséget sem alkot. Egy sznob csoport legfeljebb egyénekből álló tömeg. Éppen ez az, ami minden ízlésdiktatúra számára nélkülözhetetlenné teszi a sznobok tömegeit. Erre éppen a sznobizmus legártalmasabb tulajdonsága teszi különösen alkalmassá: a távlatokról való önkéntes lemondás.

A sznobizmus lényegében egyfajta anti-erkölcs. Vagy – ha úgy tetszik – ellen-erkölcs. Meg ami ezzel együtt jár: ellen-gondolkodás.

Valódi önálló gondolatra a sznobizmus nem képes, de tömegével gyártja a kvázi-önálló gondolatokat, amelyek csak arra valók, hogy a sznob szocializálja, azaz sznob-közelbe hozza ama jelenséget, tárgyat vagy produktumot, amely iránt integrációja érdekében rajongást mutat, vagy színlel.

A sznobokból álló tömeg jól irányítható, manipulálható, integrálódási vágya rajongássá, egyfajta ellen-fanatizmussá fokozható. A sznob látszólag szabad, hiszen mindig megmarad az illúziója, hogy kényszer nélkül, saját elhatározásából cselekszik. Alkalmazkodása azonban dehumanizációs alkalmazkodás, elveszíti önálló ítéletalkotási képességét, és egyre inkább ki van szolgáltatva saját sznobizmusának.

A sznobizmus kulturális téren a teljes relativizmusba torkollik.

Folytatása következik.