TIZENNYOLCADIK RÉSZ

-         Bizony annyira, hosszú emlékezetű – bólintott súlyosan, komoran. – a katasztrófa mindent el fog törölni. Az embernek a kezdet kezdetétől kell újra elindulnia. Vadállatként kóborol majd a Föld kietlen rengetegeiben a csekély maradék.

Fel voltam háborodva.

-         De mégis! De akkor is! de hát a tűz…

Proget a türelem mérhetetlen, isteni magasságaiból tekintett le rám.

-         Próbáltál már tüzet gyújtani egy erdőben, eső után, hosszú emlékezetű? Azt hiszed, amiért az őserdők barbár lakóinak olyan könnyen megy, mindenkinek sikerül?

Lehajtott fővel hallgattam.

-         Tűz nélkül semmi sem megy majd, Medve – magyarázta csendesen. – Anélkül semmi sincs, csak a hideg kietlenség, meg a kínos halál. Tűz nélkül fabatkát sem ér a tudásunk. A tűz mindennek a kezdete. Ahhoz, hogy egykor majd újra érett kalászok aranyló hullámzásában gyönyörködjön a nyári Nap, hogy újra hajók szántsák a tenger végtelenjét, hogy városok nőjenek ki megint a földből, legelőbb is tűzre van szükség. A tűz az élet, a remény. Meg kell őriznünk, különben végünk. A többi tudás nem számít, a tűz segítségével előbb-utóbb – ha évezredek alatt is – minden pótolható. Utódaink a tűz segítségével egyszer majd újra meggyújthatják a műveltség fényét.

Nehezen tértem magamhoz.

-         Nem hiszem el! – hajtogattam makacsul. – Nem hiszem el! A katasztrófa egyszer véget ér. A szökőár és az áradás elmegy, ahogy jött.

-         Igen. Talán néhány hónap múlva.

-         Akkor is! – képtelen voltam engedni. – egyszer vége lesz. Akkor pedig az emberek újra vetnek, és újra aratnak.

-         A halottak nem fognak vetni, és nem fognak aratni, hosszú emlékezetű.

-         Nem fog odaveszni mindenki!

A teitán szomorúan ingatta a fejét.

-         Ahhoz sok ember kell, Medve. Csatornákat ásni, karban tartani, vetni, földeken dolgozni, aratni – sokak feladata. A megfogyatkozott maradéknak újjáépíteni sem lesz ereje. Sok idő kell majd ahhoz, hogy végre újra felnövekedjék, virágba boruljon és gyümölcsöt érleljen az emberi alkotóerő fája. Majd ha tömérdek új tapasztalatot halmoz fel a megszámlálhatatlan új nemzedék.

-         Mit szándékozol tenni?

-         Amit a Király. Ő Asztlantnak állít emlékművet, én pedig az emberi tudásnak. Az enyém lesz a tartósabb.

-         Emlékművet a túlélők számára?

-         Nem, hosszú emlékezetű. Nekik elég a tűz. Az emlékművet a messzi jövendő számára építem. Elszórva mindenütt a Földön. Ha majd újra világít egyszer az emberi szellem fénye, meg fogják találni, és talán meg is értik. Megpróbálom tovább hagyományozni a bölcsességet: óvakodjanak a tilos tudástól, és törekedjenek az igazságra, hogy a jövőben a hasonló világpusztulásokat elkerülhessék.

-         Az ember tehet arról, ami következik?

-         A mai ember semmiképpen. A mából nézve mindennek égi oka van. A varázslók hajdankorát azonban nem tudom a felelősség alól felmenteni. Az hitték, leigázták a világmindenséget! Az ostobák! Pedig nem műveltek egyebet, mint kontár kézzel beleavatkoztak a teremtés munkájába. Felborították az egyensúlyt, és ezért most mi fizetünk.

Ezt sajnos nagyon is el tudtam képzelni. Túlságosan sokat tudtam a varázstudományról. Ahol semmi sem első látásra érthető, semmi sem otrombán kézzelfogható, okok és okozatok láncolata mélyen rejtőzik az igazság ölében, egyetlen részigazság sem mindenható, semminek sincs egyetlen oka, és mindig minden mindennel összefügg. Mindig minden mindennel, minden szférában. És ahol mégis minden hátborzongatóan valóságos. Akkor is, ha messze túl van az öt érzék birodalmán.

A teitán pedig folytatta rendületlenül:

-         Embernek lenni hatalom, hosszú emlékezetű. A hatalomhoz azonban felelősség, mértékletesség és lelkiismeret tartozik. ahol ezek háttérbe szorulnak, ott ördögöt alkot magának az ember. Megteremti saját képére és ellenére a semmiből önnön elpusztítóját, a Rémet, a Gonoszt. Megteremti mindenütt, ahol az életet valamiféle hatalmi önkény vagy bárgyú, öngyilkos versengés irányítja, mert ezek kölcsönösen előnytelen kapcsolatok. Ahol egyetlen embert üldöznek, a többi is veszélyben van; ahol egyetlen embert elnyomnak, a többi sem él igazi szabadságban; ahol egyetlen ember éhezik, a többiek kenyere sincs biztonságban; ahol egyetlen ember tengődik máról holnapra, ott a többieket is útszélre vetheti a szél. Ahol egyetlen nép veszélybe kerül, ott a többi is végromlásra juthat. Mindaddig nem foszlik szerte a Gonosz képe, amíg egymás ellen élnek az emberek.

Ismerős volt ez nekem! Nagyon ismerős!

-         Ezeket a szavakat már hallottam apámtól – vágtam rá. – Ez az, amit isteni törvénynek és isteni igazságnak neveznek.

-         Úgy van – mondta a teitán. – Az egyetlen bölcsesség, ami örök és igaz. Az embernek két választása van: vagy ez, vagy a világpusztulás. Mindaddig, amíg az ember meg nem tanul dolgozni tisztán, tiszta célért, tiszta eszközökkel, és el nem veti magától végleg az erőszakot, és a hatalom minden egyéb formáját.

-         Tehát emlékművet állítasz a jövendőnek – tértem vissza. – Mit teszel még?

Néhány pillanatig habozni látszott.

-         Ebben kellene a segítséged, Medve – mondta végül. – Hajókat küldök a világ minden elérhető pontjára. Már beszéltem erről a Királlyal. Kétszáz hadigályát ígért nekem. Megértette, hogy Asztlant most többet tehet az emberiségért, mint bárki bármikor. Akkor is, ha soha senki nem fog emlékezni rá. Figyelmeztetni kell az embereket mindenütt. Húzódjanak a magas hegyekbe, vagy építsenek erős, tengerálló bárkákat, hogy készen álljanak, ha elérkezik a veszedelem. Őrizzék meg a tüzet mindenütt. Csak kevesen hallgatnak majd a figyelmeztetésre, és azok közül is csak némelyek fognak megmenekülni, de mégiscsak többen, mintha nem értesülnének a veszélyről idejekorán. Ehhez kell nekem a kétszáz hadigálya. Csakhogy a kétszáz hadigályára nincsen kétszáz megfelelő emberem. Olyan embert pedig hiába küldenék, aki maga nem látja át teljes egészében a fenyegető veszedelmet. Te azonban alkalmas vagy. Fél esztendő múlva, amikor az utolsó hajók indulnak, magam is tengerre szállok. Ha csatlakozol, máris többen vagyunk eggyel.

Átható tekintettel nézett a szemembe. Csupán néhány pillanatig haboztam.

-         Rendben van, teitán. Csatlakozom hozzátok, hogy hírt vigyek a világba a közelgő veszedelemről. Előbb azonban elutazom, hogy dolgozzam a Torony építésén. Két hónap elteltével azonban visszatérek, és kész vagyok tengerre szállni!

Határtalan megkönnyebbülés tükröződött a tekintetében.

-         Köszönöm, hosszú emlékezetű. Járj szerencsével az építkezésen! Az erőfeszítést nézd, ne az eredménytelenséget. Az eredmény az ostobák tanítója.

Volt még egy kérdésem.

-         Valamit még tudnia karok, teitán – szegeztem neki. – Meddig tar a Veszélyes Tudás rontó hatalma?

Pillanatig sem habozott.

- A Veszélyes Tudás ablakot nyit a beláthatatlan térségek felé, szárnyakat ad a repüléshez, kitárja elénk a mindenség mérhetetlen titkait. Kimeríthetetlen, határtalan és felfoghatatlan.

Ezer új kérdést szül mindene gyes válasz. Mindenki számára munkát és boldogságot rejt magában. De csak akkor, ha az ember – ha minden egyes ember – igaz úton jár. ha az emberek megérnek rá, hogy számukra hatalmassá válhasson a szemmel se látható, és elérhetővé a mérhetetlen. Addig azonban a tudás veszélyes, és bosszút áll.

- Bosszút? A tudás?

- Fegyvert ad a gonoszok kezébe, messze zengővé teszi az ostobák hangját, mindenhatóvá a kapzsiságot. Megmérgezi a világ egészségét az emberi felelőtlenség ezerféle váladékával, és kifordítja sarkaiból a mindenséget. Egy napon aztán végképp cserbenhagyja az embert, és minden bűnének következményét egyszerre zúdítja a nyakába. Saját ostobaságának tükrébe helyezvén végigver rajta önnön gonoszságának vesszejével, és visszakergeti az embert az út legelejére. Ez már megtörtént a világban, és megtörténik mindaddig, amíg az ember nem érett a tudás befogadására..

- Az mikor jön el, teitán?

- Nagyon sokára, hosszú emlékezetű. Ha majd ez a csupasz, kétlábú teremtmény az emberré válás rögös útján egyetlen újabb lépést tesz előre.

- Egyetlen lépést?

- Semmi sem több három lépésnél, hosszú emlékezetű. A tévutak, a hamis elágazások csalóka tüneményei a második lépést követően hívnak lidércfényükkel a pusztulásba. A varázslói én-hatalom hajszolása eme tévutak egyike.

- A jövőben is csalútra téved az emberiség?

- Talán nem, de az is lehet, hogy igen. Útódaink is válaszút elé kerülnek majd, és nem tudhatjuk, milyen utat fognak választani.

Másnap útra keltem, hogy részt vegyek a Torony építésében. Lovak vontatta szekéren utaztam, amelyet Asztlant beteges, ifjú Királya bocsátott rendelkezésemre. Mérhetetlen és merőben szokatlan kegy volt ez egy idegennel, ráadásul egy volt rabszolgával szemben, de ilyen időket éltünk. Recsegtek-ropogtak a világ tartóoszlopai, és a mindenség kifordulni látszott sarkaiból.

Három napig tartott az út. Közben minden lehetséges helyen a Toronyról kérdezősködtem. Azt válaszolták, az építmény máris olyan hatalmas, hogy irdatlan magasságba emelkedik a felhők fölé, és a tetejéről nyilakat lehetne lőni az égbe. Az egyszerű emberek arcán a hit lángja tündökölt, szemeikben lázasan izzott a bizakodás fénye, de én ettől egyre inkább beleburkolóztam komorságom súlyos köntösébe.

Harmadnap reggel pillantottam meg.

Folytatása következik.