(A tanulmány rövidített változata az új Galaxis két egymást követő számában jelent meg. Itt teljes egészében közlöm – folytatásokban.)

—————–

UTÓPIA. A SZÓ JELENTÉSE

Etimológia

Az utópia szót Thomas More (Morus Tamás) használta először 1516-ban megjelent De Optimo Reipublicae Statu deque Nova Insula Utopia (közismert rövidebb nevén „Utópia”) című könyve címében. Morus 1516-ban, egy távoli, általa kitalált sziget megnevezésére használta, és az Utópia megjelenése óta többé-kevésbé különbség nélkül ezzel a címmel foglalják össze minden idők olyan irodalmi, politikai és filozófiai műveit, amelyek dialógus, regény, vagy valamely más formában egy ideális, de a gyakorlatban megvalósíthatatlan társadalomról szóltak és szólnak.

A szó eredete szerint görög. Az „utópia” kifejezés két görög szó, a „nem” (ou – ου) és „föld / hely” (toposz – τόπος) egyesítéséből származik, a jelentése „sehol sem” vagy „sehol-hely”. Olyan hely, amely nem lokalizálható, amely nem található sehol. A szót úgy alkották meg, hogy az eutopia — azaz  jó hely —  szóra is hasonlítson. Az eredeti kontextusban a szó mindkét jelentéstartalommal bírt.

Az „utópia” szó jelentései

Az utópia szó jelentése – a legjellemzőbb gondolati vonásokat megtartva – sokféle lehet. A mindennapi szóhasználatban az utópia illetve „utópisztikus” olyan vágyat, cselekvéstervet fejez ki, mely törekvés eredményessége, az álom megvalósítása felettébb kétséges. Az utópia illetve „utópisztikus” szó egyfelől tehát a „valószínűtlen”, „reménytelen” szinonimájaként jelentkezhet.

Az utópiát eredetileg nem a valóságtól időben, hanem a térben megkülönböztetve képzelték el. Nem a fennálló társadalom előtt álló elkerülhetetlen vagy kívánatos jövőként, hanem a társadalmon kívül elhelyezkedő, a társadalom mellett létező, nem lokalizálható terrénumként, esetleg szigetként jelent meg még maga a keresztény paradicsom és pokol is. Irodalmi szempontból szélesebb értelemben utópikusnak lehet nevezni minden olyan művet, amely az éppen adott társadalomnál – valamilyen vonatkozásban – tökéletesebb társadalom életének bizonyos mozzanatait mutatja be.

„Szűkebb értelemben utópiáról beszélünk akkor, ha – egy adott értékrendszer nézőpontjából – eszményien tökéletes, fiktív társadalom átfogó ábrázolásával találkozunk.”[1]

Az utópia mindenképpen olyan kitalált dimenzió, amelynek segítségével az irodalmi fikció eszközét használva a szerző megjelenít olvasói előtt egy olyan társadalmat, amely mentes kora társadalmának valós vagy vélt hibáitól, illetve amelyben azokat a problémákat, amelyeket ő a saját világában megoldhatatlanoknak vél, megoldották.

Irodalmi értelemben az utópia mindig közvetett társadalombírálat, amennyiben szerzője elsődlegesen saját kora társadalmából indul ki, annak fonákságait véli egy elképzelt helyen vagy elképzelt időben megoldani.

Az utópia a csalódás és a hiány műfaja.[2] A szerző saját társadalmának rossz közérzetét, hiányait próbálja feloldani; egyúttal utat mutatni a problémák megoldása felé – képzelt dimenzióban. Ilyen értelemben az utópia a kényszerű optimizmus műfaja.

Bizonyos esetekben nemcsak szépirodalmi, hanem filozófiai, esetleg tudományos célzatú művek is utópiává válhatnak.

AZ UTÓPIA ELŐKÉPEI

A túlvilág

Minden utópia egyik alapvető sajátossága, hogy nem azonos az érzékelhető valósággal. Vagyis nem érintkezik a valóságban létező intézményekkel, azoktól független. Egyfajta sajátos különálló térben és időben létezik.

Az elképzelés eredetét a túlvilágról alkotott hiedelmekben kell keresnünk. A néprajzi tudomány nem ismer oly népet, legyen az bár a művelődés még oly alacsony fokán, amelynek valamiféle képzete a halál után való létről ne lenne, ebből a képzetből önként következik a túlvilágról szóló hiedelem általános elterjedtsége.

Csakhogy e hiedelem még korántsem foglalja magában mindenütt a halál után való bűnhődés és jutalmazás olyanféle elképzelését, aminővel rendesen csak fejlettebb vallási és társadalmi életű népeknél találkozunk. A túlvilágról való hiedelmek szoros összefüggést mutatnak a halál utáni létről táplált felfogással és számos népnél egyéb megbízható adatok híján csak a temetkezési szokások és szertartások egyes jellemző részleteiből lehet rájok következtetni.

Tengerparti és szigetlakó népeknél, amelyeket előbb-utóbb a hajózás mind nagyobb távolságokba csábító mesterségére kapatott rá földrajzi helyzetük, a túlvilágot valami tengerentúli messze vidékére képzelik hitregéikben, mint például a régi görögök Hésziodosznál feljegyzett mítosza. Jegyezzük meg ezt, hiszen az irodalmi utópiák helyszíne is gyakorta egy-egy sziget.

A halál utáni élet a Földközi-tenger vidékén élő régi népek hiedelemvilágában még egyáltalán nem vonzó és nem ideális. Akhilleusz szelleme a következőket mondja a Hadészba látogató Odüsszeusznak:

„Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét,
egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség,
mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak.”

(Homérosz, Odüsszeia, XI. 488-491, Devecseri Gábor fordítása)

A régi népek felfogása szerint a holtak tartózkodási helye az Alvilág. Vigasztalan és reménytelen, sivár helyszín, a minden távlat nélküli, üres lét jelképe. A holtak testét az anyaföld fogadja be — vagy a tűz — csupán árnyékuk kerül az Alvilágba. A zsidók Seolnak nevezték, a görögök Hadésznek vagy kezdetben Tartarosznak.[3] Utóbbi kifejezés később a Pokol egyik elnevezése lett.[4]

Ezen elképzelések a későbbiekben fejlődtek, differenciálódtak. A különlegesen kiváló emberek, az istenek rokonai — a hérosz, a hős jelentése nagyjából ez lehetett, hiszen az irodalom már akkor is hősnek nevezi némelyiket, amikor az még semmiféle hőstettet sem hajtott végre — számára kialakult egy különleges helynek, egyfajta túlvilági üdülőparadicsomnak a képzete. A görög mitológiában ez lett az Elíziumi Mezők, vagy a Boldogok Szigete (Szigetei).

A görög felfogás szerint távol a távoli óceánban fekvő szigetek, melyeken egyes kiváló hősök gondatlanul, boldogan élnek, és ahol nekik háromszoros termést hoz a föld. Az ilyen hősök nem csupán lelki, hanem testi életet is élnek, csakhogy tisztultabb testi életet. Így történhetett az meg, hogy az argoszi Heléné (a szép Heléna) halála után Akhilleusz felesége lett.

Míg tehát a közönséges halandóknak nagy tömege a Hadészba kerül, addig az olyan hősök, akik hatalmas istenek közeli rokonai, haláluk után a Boldogok Szigeteire jutottak. Nem istenek voltak, de halhatatlanok. Hésziodosz szerint a Trója és Thébai falainál harcolt hősök egy részét a Hadészba küldte Zeusz, másik részüket a Boldogok Szigeteire telepítette, ahol az istenek előző nemzedékének fejedelme, Kronosz uralkodik felettük.

Nevezik Elíziumnak, sőt elíziumi síkságnak. Akhilleusz Antilokhosszal, Patroklosszal és Aiásszal együtt Arktinos Aithiopis című műve szerint Leukén (Fehér vagy Fehér-sziget), a Pontos Euxeinosban (Fekete-tenger) lévő szigeten, a megboldogult hősök tartózkodási helyén lakik, Hésziodosz szerint csak általánosabban a Boldogok Szigetein.[5] Ide jut Homérosz szerint Meneláosz, itt élnek — egy attikai V. századi váza tanúsága szerint — Diomédész és (Arktinos szerint) Memnón. Hérodotosz csak egy Boldogok szigetét ismer, s azt a líbiai Oászisz városával azonosítja.[6]

A görög néphit főként nyugaton kereste őket. Nyilván azért, mert a Nap nyugtának irányában képzelték el az Alvilágot. Állítólag az egyiptomi siratóasszonyok is „Nyugat felé!” felkiáltással gyászolták halottaikat. Egyes ókori írók a Zöld-foki-[7] és Kanári-szigetekben[8] vélték a Boldogok Szigeteit megtalálni.

A messzi, távoli szigeteken rejtőző idilli világ képe tehát nem reneszánsz fikció, sokkal régebbi, ókori gyökerei vannak.

A Seol[9] a régi héberek hite szerint az a hely, ahol a halottak együtt vannak. A korai héber hiedelmekben csak egyféle Alvilág létezett. A kétféle Alvilág, a mennyország és a pokol képzete a tudomány szerint csak a babiloni fogság korában a perzsa vallási elképzelések hatására született meg.[10]

A perzsa Zoroaszter-vallás szerint világot majdan beborító tűzözönből csak a jó követői menekülnek meg, hogy új teremtésben részesüljenek. Amíg ez be nem következik, addig az elhunytak lelkei közül a jókat a Paradicsomba vezetik, a rosszakat pedig a pokolba. A zsidó — és nyomában a keresztény — vallás innen vette át a mennyország és a pokol —, a másvilági üdülőparadicsom, illetve a túlvilági koncentrációs tábor vagy javítóintézet elképzelését.

A talmudi irodalomban a Seol helyébe a Géhinnóm[11] kifejezés lépett (az új-testamentomi; gyehenna), és az alvilágból, ahová mind a halandók jutnak, a gonoszok bűnhődésének helye a pokol lett.

Meg kell jegyeznem, hogy a mennyország és a pokol elképzelése végleges formájában még az őskeresztény egyházban sem alakult ki. Erre példa Origenész vallásfilozófiája. Legismertebb gondolata mindeneknek a maguk eredeti, tisztán szellemi állapotába való visszaállítása. Azok lelkei, akik itt a földön bűnt követtek el, halál után tisztítótűznek vettetnek alá, miközben a jók bemennek a paradicsomba. Origenész számára nincs örökké tartó tűz, illetve pokolbeli büntetés.[12] Minden bűnös megmentetik, még a démonokat és magát a Sátánt is megtisztítja az Ige. Miután ez megtörtént, Krisztus visszaérkezik, és minden ember nem anyagi, hanem szellemi testben támad fel, és Isten lesz minden mindenekben. A világ teremtése ugyanis örökkévaló folyamat: a mi világunk előtt is voltak világok, és ezt is követik majd újabbak. A jelen látható világot egy másik előzte meg. Az emberi lelkek olyan szellemi létezők, akik elestek Istentől az előző világban, és ezért most anyagi testhez vannak kötve. A léleknek az előző világban elkövetett bűnei magyarázzák Istennek kegyelmének különböző mértékét, melyet itt a földön mindenkire külön-külön kiterjeszt. Ezt a gondolatot később kemény óegyházi bírálat érte.[13]

Az utópiák nyilvánvaló előképe a mennyország, a disztópiáké pedig — a pokol.

[1] SZILÁGYI VILMOS: Hová fog ez vezetni? Utópizmus és anti-utópizmus. In: Alföld, 1966. 11. sz. (továb-biakban: SZILÁGYI, 1966.) 59. p.

[2] FEKETE Sándor: Az utópia műfaj-karakteréről; http://mek.niif.hu/02100/02124/pdf/10_fekete_sandor2.pdf

[3] HÉSZIODOSZ: Theogonia; 133-152

[4] Egyébként Hésziodoszon kívül egyetlen fennmaradt írás sem szól a Tartaroszról, csak Danténál lehet olvasni róla.

[5] HÉSZIODOSZ: Munkák és napok 156-173

[6] HÉRODOTOSZ. III. 26

[7] A rómaiak Fortunatae Insulae néven emlegették

[8] Ezeket is.

[9] http://www.kereszteny.hu/biblia/showchapter.php?reftrans=1&abbook=Ez&numch=31

[10] A témáról részletesen: GRAVES, Robert – PATAI, Raphael: Héber mítoszok, BP, Gondolat, 1969.

[11] http://lexikon.katolikus.hu/M/messianizmus.html

[12] Órigenész: A princípiumokról; Kairosz Kiadó, 2003

[13] Bővebben róla: KRÁNITZ, Mihály: Origenész, a hit nagy mestere. A III. századi alexandriai egyházi író bemutatása, Kairosz Kiadó, Bp. 2008.