Az ember nem anyagiságában, hanem szellemi mivoltában fogalmazható meg: az ember elsődlegesen lélek, és csak másodlagosan test. “A lélek halhatatlansága szellemi és társadalmi természetű. Aki lelket teremt magának , aki művet hagy maga után, az benne él, s rajta keresztül a többi emberben, az emberiségben is mindaddig él, míg az él. Így lehet élni a történelemben.” (UNAMUNO, M. 1997:25.) Az ember tehát alapvetően lelki-szellemi lény, felelősséggel bíró és történetiséggel rendelkező lény. Ilyen minőségben evilágiságában is halhatatlan. “Kierkegaard él a halálban, mivel igazolja minden ember redukálhatatlan egyediségét a történelemhez képest…” (SARTRE, J. P. 1976: 323.)

Nemcsak Sören Kierkegaard, minden ember tovább él az őt szeretők szeretetében és a világ emlékezetében; és minél több szeretetet osztott szét másoknak, annál tovább. Egyedül születünk és halunk meg, de életünket az emberiség közösségében éljük le. Ember és ember közötti kapcsolatnak egyetlen emberhez méltó formája van: a szeretet. Minden egyetemes erkölcsi érték alapvető elve a minden emberi lényre kiterjedő szeretet. Ez minden emberi erkölcs alapvető mércéje. Minden emberi tevékenységnek — a nevelést is beleértve — ezen kell alapulnia. “Mindig a szeretet és a megértés maradjon a nevelés középpontjában, mintsem az akármilyen technikák, eljárások és elméletek. De a szeretetet ki kell mutatni és a megértést érthetően ki kell fejezni.” (KLINE, P. 1997: 18.)

A szeretet hiteles kommunináció nélkül nem is igazi szeretet. “Akik nem mutatják ki a szeretetet, nem szeretnek” (“They do not love that do not show their love.” SHAKESPEARE).

Szeretet és szabadság összetartozó dolgok, egyik a másik nélkül nem létezhet. “A szabadságszeretet egyben embertársaink, az egész világ szabadságának tiszteletben tartásával lehet csak valódi szeretete a szabadságnak. A szabadság szeretete megköveteli, hogy tiszteletben tartsuk embertársaink, az egész világ szabadságát. Csak így lehet a mi szabadságunk igazi szabadság.” (LENGYEL, J. 1989: 263.) Szabadság és szeretet szorosan összetartoznak; a szeretet egyben az ember szabad akaratának egyetlen mértéke. “Az emberi akarat arbitrium sensitivum ugyan, de nem brutum, hanem liberum, mert az érzékek nem kényszerítik ki szükségszerűen a működését: az emberben benne lakozik a képesség, hogy az érzéki hajlandóságok ösztökélésétől függetlenül határozza meg önmagát.” (KANT, I. 1995: 428.)

Az ember szabad akarattal rendelkező lény, képes a szabad elhatározásra és a szabad cselekvésre. “Az akarat merőben állati (arbitrium brutum), ha kizárólag érzéki ösztönzések határozzák meg, azaz patologikus. Ellenben szabad az akarat, (arbitrium liberum), ha független az érzéki ösztökéléstől, tehát olyan mozgatóokok határozzák meg, melyekről kizárólag az ész alkothat képzetet, és gyakorlatinak nevezünk mindent, ami a szabad akarattal — akár mint alap, akár mint következmény — összefügg. A gyakorlati szabadság tapasztalati úton bizonyítható.” (KANT, I. 1995: 603.)

A szabad akarattal rendelkező ember célja a boldogság. A boldogság azonban csak akkor lehetséges, ha az önmagával azonos ember a világgal és önmagával harmóniában tud cselekedni; más szóval: ha szabad akarata van. “A boldogság indítékán nyugvó gyakorlati törvényt pragmatikus törvénynek (az okosság szabályának) nevezem, ellenben morális törvénynek (az erkölcs törvényének) nevezem azt a törvényt — ha létezik ilyen —, mely nem alapul más indítékon, mint azon, hogy méltók legyünk a boldogságra.” (KANT, I. 1995: 605-606.)

Az erkölcs törvényének alapja a szeretet. Csak akkor vagyok méltó a boldogságra, ha szeretet vezérel. Feltételeznünk kell, hogy az ember nem egy vak, anyagi, az erkölcs iránt tökéletesen közömbös univerzumban, hanem egy morális világban él. “Morális világnak nevezem a világot, amennyiben minden erkölcsi törvénnyel összhangban van (egy ilyen világ az eszes lények szabadsága alapján létezhet, az erkölcsösség szükségszerű törvényei alapján pedig léteznie kell). A morális világot pusztán intelligibilis világként gondoljuk el, mert elvonatkoztatunk benne az erkölcsösség minden feltételétől (céljától), mi több, valamennyi akadályától is (az emberi természet gyarló avagy hamis voltától). Ennyiben tehát a morális világ puszta idea, de gyakorlati idea, mely valóban hatással lehet — és hatással is kell lennie — az érzéki világra, hogy azt a lehetőségekhez mérten összhangba hozza ezen ideával.” (KANT, I. 1995: 607.)

A morális világ elve tehát nem más, mint önmagunk erkölcsiségének a világra való kiterjesztése, mert az ember csakis egy morális világban tud ember módjára élni. Az erkölcsiségnek a világra való kiterjesztése magában foglalja az erkölcsiségnek önmagamból minden más emberre való kiterjesztését is. A morális világ alapja az emberiség morális egysége. Ezen erkölcsi egység cselekvő egység. A szabad akarat és a szabad cselekvés ezen keretek közt létezhet.

Folytatása következik.