Harmincötödik rész

Az egységes világnyelv kialakulása – amennyiben a jelenlegi trendeket és a világot uraló magánhatalmak ízlését követné – most katasztrófa lenne. Lehet, hogy a későbbiek során – ha az ember az emberré válás útján egyszer valóban előbbre jut – majd a jelenleginél jobb kondíciók mellett is felmerülhet a kérdés, de erősen meggondolandó, érdemes-e, szabad-e az egységes globális kultúra érdekében feladni a többi nyelvet és vele a többi kultúrát. Tudjuk, hogy vannak kis nyelvek, de nincsenek kis kultúrák. A jelenlegi nyelvek és kultúrák helyett az esetleges egységes globális nyelv – bármelyik lenne is az – semmit sem ígér, és semmiféle valódi fejlődést nem jelentene.

A római birodalom története igen sokat mondhat nekünk egy civilizációról, kialakulásáról, fejlődéséről, hanyatlásáról és pusztulásáról. Alapos tanulmányozását kötelezővé kellene tenni mindazok számára, akiknek bármilyen közük van a Földünket jelenleg irányító mohó magánhatalmakhoz. Nagy szükségük volna okulásra az ilyeneknek, hiszen határozottan úgy tűnik, mintha tudatosan törekednének a földi civilizáció elpusztítására. Mohó, gátlástalan és ostoba profithajszolásuk, felelőtlen játszadozásuk országokkal és nemzetekkel; a helyi kultúrák felszámolására irányuló nagyon nyilvánvaló törekvésük kétségtelenné teszi, hogy sem az értelmi képességeik, sem pedig a céljaik hasznossága nincs arányban a kezükben összpontosuló hatalommal. A Föld jelenleg olyan versenyautóra emlékeztet, amely teljes sebességgel száguld, de a vezetője éppen megvakult, ráadásul a jobb lába görcsöt kapott a gázpedálon, és ijedtében teljesen elfelejtette, mire szolgálnak a pedálok és a kormánykerék.

A római birodalom története igen szemléletes példákkal szolgál a számunkra, mi történik azokkal a népekkel, amelyek feladják nyelvüket, kultúrájukat, hogy a hódítók kultúráját átvéve romanizálódjanak, hasonuljanak uraikhoz nyelvükben és szokásaikban. Az életre való, életképes népek helyett életképtelen és fejlődésre alkalmatlan birodalmi massza keletkezett; és a profithajszában – mert az a civilizáció is nyereségelvű volt – kiégtek és tönkrementek az összetartó erők.

Érdemes végigtekinteni a II-IV. század római történetíróinak beszámolóin, tömérdek analógiát találhatunk bennük. Mindenkinek ajánlom, tanulmányozza például Plutarkhosz egyes műveit, mit ír a görög történész arról, miért és hogyan fogy a görög vidékek lakossága, vagy miért hallgatnak a jósdák. Olyan korban, amikor a jelenleg forgalomban lévő tankönyvek buta megállapításai szerint még „virágzott” a római birodalom.

A romanizáció a közösséget megtartó és erkölcsileg összefogó helyi hagyományok helyett felhígulást, felszínes és kizárólag anyagi természetű célok sóvárgását, „profithajszát” jelentett. A római erkölcsök közmondásszerű összeomlása, a nép zömének beteges, a kínban, szenvedésben, vérfürdőben örömét lelő söpredékké válása intő jel; hasonló tünetek már a mi világunkban is felfedezhetők.

A római birodalmat elpusztító germán harcosok fölényérzetét is megértjük, már Tacitus is a germán erkölcsöt állította példaként az önfelszámoló társadalomban élő rómaiak elé. A római civilizáció hatóköre a Földközi-tenger medencéjére terjedt ki, pusztulása is ezt a területet érintette.

Mi lesz, ha egy globális civilizáció pusztul el? Újabb Atlantisz? Visszatérés a kőkorszakba? A történettudományunk ugyan bezárkózik saját dogmáinak rácsai mögé, de a kultúránk, a mitológiáink, a hagyományaink mintha deja vu-t kiáltanának erre.

Nem olyan jelenségekkel van-e tele a világunk, amelyeket a mitológiák a vízözön előtti emberiség bűnei közt említenek? Véletlen lenne ez?

Nem érdemes felvetni a rabszolgatartás kérdését, hiszen – a mai civilizáció is rabszolgatartó, vagy ahhoz nagyon közel áll.

Voltaképpen mindig is volt rabszolgaság. Ez a förtelem végigkíséri az emberiség egész történelmét. Minden korban nevet cserélt, letagadták, hazudtak a létezéséről – de mindig is volt. Sohasem szűnt meg. Hozzátartozik az emberiséghez, mint macskához a nyávogás. Az eszmék tagadják, a gyakorlat meg folyton igazolja. A rabszolga státusz mindig is létezett, csak különféle eufémizmusokkal helyettesítették. A Földön ma is létezik sokféle néven. Minden kontinensen. Mindenki azt képzeli, hogy az ókor volt az igazi rabszolgaság időszaka, pedig ez nem igaz. Az antik éra is csak azért tűnik a rabszolgatartás időszakának, mert megjelent, és tényezővé vált a pénz. A rabszolgaságot nem az embertelenség teszi, hanem a pénz. Ahol mindent piacosítanak, maga az ember is árucikk lesz.

A rabszolgaság igazi korszaka: az új és a legújabb kor. Szülőanyja pedig: a pénz. A gazda már nem érzi kötelességének a szolgája eltartását, hanem ad neki valami csekély pénzösszeget. Amit aztán – a tisztes eltartással szemben – bármikor kedvére csökkenthet. Ez az igazi rabszolgaság. Ha valahol nem fizetnek annyit a munkáért cserébe, hogy a munkavállaló tisztességesen megélhessen belőle, ott rabszolgaság van. Minél tartósabban áll fenn a helyzet, annál inkább tükrözni kezdik a törvények a valós viszonyokat, a rabszolgaságot. Ebbe az irányba „haladunk” most.

Az a véleményem, hogy az egységes globális világnyelv bevezetése ebben a pillanatban világrabszolgasághoz vezetne. A megtartó, életképes helyi kultúra, a nyelvek és hagyományok feladása „semmiért egészen”, egy „közös nyelv” érdekében minden orwelli fantáziát megszégyenítően aljas világrendhez vezetne. Mintha a harmadik birodalom nyerte volna a második világháborút…

A huszadik század igen sokat tett a majdani világrabszolgaság megvalósulása érdekében. Talán meglepő, amit mondok, de talán nem is gazdasági értelemben ment a legmesszebb, hanem a kultúra területén. A későbbiekben erre még visszatérek.

Olyan időket élünk, amikor a globálissal szemben felértékelődik a lokális hagyományok, a helyi kultúrák szerepe.

A világot uraló magán hatalmak semmit sem gyűlölnek jobban, mint a lokális kultúrát és a hazafiságot. Mindenütt létrehozták és támogatják azokat a helyi komprádor erőket, amelyek a romanizációt, a helyi kulturális hagyományok felszámolását szolgálják. Ezzel egybeesik az oktatásnak csaknem az egész világon tapasztalható szétzüllesztése, a kultúra felhígítása. Utóbbin nemcsak az úgynevezett populáris, vagy tömegkultúrát értem, hanem a magát „elit”-nek minősítő szubkultúrát is, hiszen a szerepe semmivel sem jobb, és az átlagos nívója sem magasabb az előbbinél.

A globalizáció káros törekvéseit egyedül a helyi kultúrák háríthatják el. Olyan új kultúra kialakításával, amely méltó választ ad a romanizációs kihívásokra, ápolja, ébren tartja a nyelvet, a helyi és a nemzeti kultúrákat, egyúttal pedig a jövő elvárásainak megfelelően újra definiál, és újra megfogalmaz olyan létfontosságú fogalmakat, mint család, haza, hazaszeretet, hazafiság, egyéni, családi és nemzeti felelősség. A régi nacionalista és egyéb beidegződések helyett ki kell alakítani anyanyelv, haza és hazafiság új, korszerű fogalmait, és a nekik megfelelő etikát.

Az új nemzet- és haza-fogalomnak szinergikusnak kell lennie; eleve konfliktusmentességre, együttműködésre kell törekednie. Egymás kultúrájának kölcsönös tisztelete mellett egyenrangúságra, kooperációra törekedve kell segíteni egymást hagyományai fenntartásában.

A nemzeti kultúrák egymásra vannak utalva, a mindent elsöpörni akaró „globális” érdek ellenében csak együtt állhatnak meg.

Rengeteg fogalmat kell újra tisztázni. Miféle közösség a nemzet, kik tartoznak hozzá? Nem olyan egyértelmű a kérdés, mint amilyennek tűnik. Az anyanyelv szerepe nyilván rendkívül fontos, de hol a határ? Lehet, hogy nem is lehet egységes nemzet-kritériumot kialakítani, de valamiféle mozgó, vagy munka-definícióra mindenképpen szükség lesz. A területi elv nem tartható, el kell fogadni, hogy ugyanazon terület, város esetleg nem egy, hanem több nemzetnek is hazája, mert a hagyományaik odakötik őket. A világban jelenleg még igen sok megoldatlan probléma forrása vezethető vissza ide.

A helyi közösségeknek egymásra támaszkodva kell majd létrehozniuk azokat az intézményeket és eljárásokat, amelyek értelmes korlátok mögé kényszerítik a jelenleg még felelőtlenül garázdálkodó „globális” erőket.

Kell-e mondanom, milyen óriási szerep vár mindezek során a lírára?

Az anyanyelven szóló, mindenkihez eljutó szépséges költészetre, amely hibátlan ritmusával az élet folytonosságának a jelképe évezredek óta.

A szerelmi líra meg különösen fontos lesz.

Folytatása következik.