SZÁZHETVENEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg tátott szájjal figyelt, a szőke nő elhúzta a száját. Hát persze, hogy nem létezhettek ott a Dokumentumok. Nem is fogadhatták el a létüket, hiszen már az is ellentétben állt az uralmuk törvényeivel. Akkor sem fogadhatták el, ha megértették a veszélyt.

Karen ajkán keserű kis mosoly jelent meg. Majd éppen a jövőből jött figyelmeztetést fogja komolyan venni az a nyereséghajhász ócska pénzes banda, amelyik számára az értelmetlen világuralmának fenntartásán és az ostoba profitján kívül egyszerűen nem létezik egyéb szempont.

Törődnek is a jövővel, ha éppen a jövőből figyelmeztetik őket! A kis tyúkeszükkel annyit értenek meg, hogy ők nyugodtan leélhetik az életüket, és élére rakhatják a profitot.

Emlékezett. Nagyapja valamikor azért ment tönkre, mert a gabonatermesztésben és az állattartásban olyan idióta szabályokat vezettek be, aminek a költségeit nem tudta előteremteni. Lehetetlen volt teljesíteni. Mindenki tudta, hogy az újabb baromságok a tetves agrármultik érdekeit szolgálják, minden az ő kezükbe kerül, aztán majd hihetetlenül drága lesz az élelem.

Szörnyű időszak volt. Karennek most is könnybe lábadt a szeme, ha eszébe jutott.

Nagyapja nem akart kivándorolni. Felakasztotta magát a saját diófájára, szemben az istállóval. A család meg se lepődött…

Néhány nap múlva elárvertezték a portát a házzal és az állatokkal együtt. A multiké lett, azonnal kivágták a diófát, és leölték az állatokat.

Ilyenekkel akartak egyezkedni Ed Philips és társai? A világ jövőjéről? Hová tették az eszüket?

-         Persze, hogy nem létezhettek a Dokumentumok, hiszen még nem találták meg őket! – vetette közbe Helmut Schellenberg. – Miért nem próbáltátok rávezetni őket a lelőhelyükre? Ki kellett volna tartanotok!

Ed Philips sajnálkozó arccal nézett rá.

-         Megpróbáltuk, Helmut. Százszor is. Talán ezerszer is.

-         És?

-         Nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem robbantották fel.

-         Mi??

-         Nem vagyok benne biztos, hogy nem pusztították el végleg.

Helmut meredt szemmel bámult vissza. Lassan megértette.

-         Ennyire hülyék?

-         Az öncélú hatalom mindig hülye, Helmut – felelte keserűen a másik.

A hirtelen támadt csöndet Karen törte meg:

-         Utána? Mi történt utána?

-         Milliárdos barátunk megszöktetett bennünket. Kaptunk két hetet.

-         Két hetet?

-         Annyit. Boldogan tervezgettünk, azt hittük, mégis teljesítjük, amiért jöttünk.

-         Aztán?

-         Aztán fegyveresek ütöttek rajtünk a közép-amerikai birtokon, ahol lapultunk. Megölték a vendéglátónkat is a családjával együtt. Közülünk is sokat meghaltak. Tizenheten éltük túl.

-         Hogyan menekültetek meg?

-         Mi a farmnak egy félreeső részén kaptunk szállást. Cselédházak között. Elfértünk volna az udvarházban, de valaki közülünk ragaszkodott ehhez, mert a szülőházára emlékeztette. Egyszerű, de ügyes és szellős építmények voltak, ott maradtunk. Házigazdánk reggelenként kocsikat küldött értünk, este meg kisétáltunk. Amikor akkor hajnalban meghallottuk a lövöldözést, és megláttuk a helikoptereket…

-         Helikoptereket?

-         Helikopteren jöttek a csirkefogók. Nem lehetett szegény ember a gyilkosok megbízója.

-         Az anyjuk istenit! – szaladt ki Helmut száján.

-         Amikor megláttuk a gépeket, és hallottuk a folyamatos tüzelést, azt hittük, végünk. De a házigazda mellettünk lakó cselédei segítettek. Maguk is a mocsárvidékre menekültek, és minket is magukkal vittek. Majdnem kényelmesen menekülhettünk, a martalócok helikopterei csak félóra múlva jelentek meg ott, miután az udvarházat szitává lőtték.

-         Rejtőztetek?

-         Napokig. A gyilkosok helikopterrel és gumikerekes harci járművekkel cirkáltak a környéken. Szerencsére nem fűlött a foguk ahhoz, hogy a mocsarakat átkutassák. Tartottak a kígyóktól, alligátoroktól, meg a számos kellemetlen rovartól.

-         És ti?

-         A helybeliek vigyáztak ránk.

-         Mivel töltöttétek az időt?

-         Akkor határoztuk el a második időutazást.

-         Megvolt a szerkezet?

-         Először nem voltunk benne biztosak. Vissza kellett mennünk a farmra. Már csak három maradt belőle, azok közül kettő az udvarházban. A harmadikat a szállásunktól úgy harminc méterre, egy fa alá ástuk el az első éjszaka. Nem voltunk biztosak benne, hogy nem találták meg. Az udvarházat porig égették. Az ott lévő két szerkezet elpusztult, vagy a romok alatt hever.

-         Feltételezem, hogy a harmadik épségben maradt.

-         Igen, de mi akkor ezt nem tudhattuk. A házigazdáink nem engedtek minket vissza a birtokra.

-         Miért nem?

-         Mert úgy gondolták, a gyilkosok érzékelőket telepítettek, esetleg műholdakkal is figyelik a környéket. A bennszülöttekkel nem fognak sokat törődni, de az idegen feltűnik, és akkor a gazemberek visszajönnek.

-         Lehet, hogy igazuk volt.

-         Talán igen.

-         Hogyan hoztátok el?

-         Megkértük a bennszülötteket. Elmondtuk, hogy a fa alá egy bőröndöt ástunk el, pénz vagy érték nincs benne, de nekünk fontos. Megnyugtattak, nekik is vannak arrafelé elásott holmijaik. Egy ütött-kopott kis teherautót kerítettek valahonnan, aztán fényes nappal visszamentek az elásott holmikért. Másnapra a kezünkben volt a szerkezet.

-         Utána?

Ed Philips sóhajtott.

-         Azonnal nekifogtunk a következő időutazásnak. Mivel a múltra vonatkozó feljegyzéseink egy része elveszett, nem mehettünk nagyon messze. Napokig vitatkoztunk ezen.

-         Végül mennyire mentetek vissza újra a múltba?

-         Ötévnyire.